Zoltán
-5 °C
9 °C

Halálba küldték a szorongás legfranciásabb magyar festőjét

Farkas István-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

Farkas Vihar utan
2020.01.02. 14:23
“Borzongatóan különös képek nagy tehetségű festője” – jellemezte Benedek Marcell a 75 évvel ezelőtt meggyilkolt Farkas István festőművészt, akinek zsidó származása miatt kellett meghalnia Auschwitzban. Hiába próbálták megmenteni a Párizsban kiteljesedő, rendkívül tehetséges művészt, mire a menlevele elkészült, már késő volt. Az életművét most a Nemzeti Galéria mutatja be.

E világ nem az én világom,

csupán a testem kényszere,

hogy egyre beljebb, mint a féreg

furakodom beleibe

– kezdte Pilinszky János a második világháború után írt, végtelenül kiábrándult költeményét, a Kihűlt világot, amelynek címét most a Magyar Nemzeti Galéria vette kölcsön legújabb, Farkas István munkásságát bemutató időszaki kiállításához.

A tragikus sorsú művész a huszadik századi magyar és európai festészet egyik kiemelkedő, de nem különösebben ismert alkotója, akit 75 évvel ezelőtt gyilkoltak meg Auschwitzban. A mostani tárlat a festő életművének eddigi legátfogóbb kiállítása: 1936-ban az Ernst Múzeumban (ahol most a Capa Központ működik) az ötven felé közeledő festő közel 130 képét állították ki, míg a Nemzeti Galéria márciusig látogatható tárlata 170 alkotást mutat be – az MNG saját gyűjteményén kívül öt külföldi és tizenegy hazai gyűjteményből érkeztek a művek.

“Farkas István azok közé a nagyszerű kevesek közé számít, akik távoli világok felé indultak el valamit keresni és megtalálták önmagukat” – írta a képzőművészetekben is jártas Kassák Lajos a Vallomás tizenöt művészről című kötetében, amelyben a Párizsban kiteljesedő Farkas mellett olyan művészekről írt, mint Berény Róbert, Czóbel Béla, Egry József vagy épp Bernáth Aurél.

“Aki közel akar jutni Farkas István festészetéhez, az ne bízza magát pusztán csak az érzékeire, hanem kapcsolja be a léleknek, az idegeknek azt a titokzatos motorját is, amelynek működését hatodik érzéknek, vagy tán még inkább »megérzésnek« szokták nevezni” – adott instrukciókat a magát a szürrealizmus és az expresszionizmus közé belövő Farkas műveinek befogadásához Fóthy János a Pesti Hírlap 1936-os cikkében.

A festő jómódú, asszimilálódott magyar zsidó családba született Budapesten: anyai felmenői nagyiparosok voltak, apja, Wolfner József műgyűjtő, könyvkereskedő, valamint a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. egyik alapítója, amely hosszú ideig az egyik legnagyobb magyar kiadóvállalat volt, többek között a kor egyik leghíresebb lapja, az Új Idők – ahol Mikszáth Kálmán és Bródy Sándor volt főmunkatárs – is náluk jelent meg.

Zsarnokságra hajlamos, szadisztikus apjával való viszonya az egész életét és pályáját meghatározta. “A leigázottságra, a legyőzöttségre, az önérzet megsemmisítésére, a halálra nevelt, s nem a győzelemre, a sikerre, az életre” – írja az irodalmi körökben Pepi bácsiként emlegetett férfiról. Az ellenszegülésektől és viszályoktól terhes apa-fiú kapcsolatot tovább nehezíti, hogy nincsen köztük békítő fél: Farkas csupán hároméves, amikor édesanyját elveszíti. A súlyosan depressziós Goldberger Anna egy elmegyógyintézetben halt meg 1892-ben – Farkas később úgy gondolja, apja nehéz természete jelentősen hozzájárult a tragédiájához.

Mint 3-4 éves gyermek már ösztönösen féltem papától – (sajnos az értelem később igazolta, hogy minden okom meg volt rá) – mikor hazajött sírni kezdtem és az ágy alá bújtam. Onnan húzott ki papa naponta és megvert, hogy legyen okom a sírásra (óh bölcs nevelés)

– írta egy levelében Farkas, aki az otthoni zűrök elől a művészetbe menekült. Tudatosan készült a festői pályára, első mestere Mednyánszky László lett, akinek húsz évig az idősebb Wolfner volt a fő támogatója. A festő egyben a család jóbarátja is volt, így vidéki csavargásaira rendszeresen magával vitte a tizenéves “Pista úrfit”. Farkas később Ferenczy Károly tanítványa lett, és 17 éves korában két képét már kiállították a Nemzeti Szalonban. “Korán indul, de későn érik be” – mutat rá S. Nagy Katalin az egyik Farkasról szóló tanulmányában.

Mint a kor szinte valamennyi ifjú művésze, ő is Párizsba vágyott. Apjával való hosszas veszekedései és alkudozásai végül eredményre vezettek: 1911 végén célba vette a francia fővárost, ahol az Académie de La Palette növendékeként a későbbi párizsi iskola (École de Paris) olyan képviselőivel képezte magát, mint Chagall, Léger, Metzinger vagy Segonzac.

Ám akármennyire is élvezte Párizst, az első világháború kitörése miatt – ellenséges ország fiaként – menekülni kényszerült. Az ott készült kubista képeit elkobozták, majd elárverezték. Ezután, bármennyire is undorodott az erőszaktól, önkéntesként fegyvert fogott és frontkatonaként harcolt – részben, hogy saját magát próbára tegye, részben, hogy apjának imponáljon.

Kívántam valamit csinálni, valami szépet, becsülendőt, olyat, ami az én önérzetemet (a letiportat) növeli. Azért kellett nekem a háború, azért nem akartam protekciót. Én akartam csinálni valamit, ami az én javamra íródik

– értékelte utólag a döntését, de ugyanebben a visszaemlékezésében egyúttal azt is belátta, hogy a világháborúban lényegében csak az energiáját pazarolta. Nem hadifestő lett, mint mestere, Mednyánszky, hanem valódi, vérben gázoló frontkatona, aki a világháború végén hadifogságba esett, csak 1919-ben tért haza Olaszországból. Frontnaplója és katonaportrékkal teli vázlatfüzete szintén a kiállítás része.

A hazatérés után lényegében elölről kell kezdenie pályáját, ráadásul új néven, mert ekkorra már elhagyta a családja (és apja) nevét, immár Farkas Istvánként igyekszik elismert festővé válni. Már készülne vissza Párizsba, amikor 1921-ben meghal a féltestvérére, akire az apja eredetileg hagyta volna a vállalatot. Wolfner ezután mindent elkövet, hogy másik fiát, a cég új örökösét itthon tartsa.

1923 mozgalmas év a festő magánéletében: törvénytelen gyermeke születik, Gromovszky Anna (Médi), majd Fényes Adolf műtermében megismerkedik a kivételesen művelt, szintén festő Kohner Idával, aki hamarosan a felesége lesz. Mikor megesküsznek, még nem tudják, hogy egyszer majd mindkettőjüknek a származásuk miatt kell meghalniuk: a férj az auschwitzi koncentrációs táborban vesztette életét, feleségét a nyilasok lőtték le Budapesten, majd holttestét a Dunába lökték.

Egyik fiuk, Charles Farkas később egy Dorogi Katalinnak adott interjúban így mesélt a kapcsolat indulásáról: “Kohnerék nem voltak jóban apámmal, mindent elkövettek, hogy megakadályozzák, hogy anyám hozzámenjen. Féltették a lányukat, mert apámnak volt már egy törvénytelen gyereke, ezért nem akarták, hogy bekerüljön a családba. Apám meg mindig azt mondogatta, hogy a különbség a két nagyapám között az, hogy Kohner Adolf pénzért vette a báróságot, a Wolfnernek meg felajánlották, de nem fogadta el.”

Hazásságkötésük után Farkas immár “hallgatag és szelíd” feleségével tért vissza a francia fővárosba, ahol az apai terrort maga mögött hagyva végre megtalálhatta önmagát. Párizsban belevetette magát a bohémek életbe, Rilke szomszédságában élt, a leghíresebb kávéházakat látogatta, esténként a Sélectben dobolt, afrikai szobrokat gyűjtött. Második franciaországi periódusa élete legsikeresebb és legtermékenyebb időszaka lett: folyamatosan cikkezik róla róla a francia és a belga sajtó, rendszeres kiállítója a kor legendás galériájának, a Le Portique-nak – többek között Matisse, Chagall, Modigliani, Utrillo és Zadkine mellett.

A jól ismert francia költő, André Salmon szerint Farkas egyenesen megtisztelte Franciaországot azzal, hogy náluk időzött – közös munkájuk, az MNG  kiállításán szintén bemutatott Correspondance-mappa előtt a kritika is fejet hajtott. “Olyan finomságokat élvezhetünk képein, aminőkre egy Matisse is büszke lehetne” – méltatta Farkast a Le Monde kritikusa is.

Az ember, aki idegen maradt a hazájában

Bár közel volt ahhoz, hogy a kora legnagyobb festői közé emelkedjen, apja 1932-es halála miatt ismét ott kell hagynia Párizst. Ezúttal azért, hogy átvegye a családi vállalat irányítását. “Apám meghalt, és vele, azt hiszem, a festőéletem is” – búsul egy levelében. Bár a kötelesség és a felelősségérzet hozza vissza Magyarországra, illetve a kényszer miatt tanul bele a cégvezetésbe, munkáját jól végzi, új szellemet visz a kiadó életébe. A kiadó igazgatása azonban súlyos teher a vállán, sejtése pedig beigazolódik: teendői miatt valóban egyre kevesebb ideje jut a festésre.

Ráadásul mikor nyolc párizsi év után hazatért, rútul arcul csapta a magyar valóság: míg Párizsban a társasági élet egyik központi figurája volt, és a legjelentősebb gyűjtők vásárolták a műveit, itthon ignorálták a tehetségét, nem vettek róla tudomást, sem a Gresham-kör, sem más művészi társulás nem fogadta be. Tisztelői azért akadtak: többek között Kassák Lajos, Márai Sándor és Tersánszky Józsi Jenő is meghajolt a művészete előtt.

Farkast valószínűleg komolyan megviselte ez az időszak, hiszen a kényszerű hazatérés után két évvel otthagyta a családját. “Anyánk soha egy rossz szót nem szólt apámról. Azt mondta, hogy azért költözött el, mert ő nagy művész, és több szabad időre van szüksége, de azért ők szeretik egymást” – emlékezett vissza gyermekük, Charles Farkas. Családi életének felbomlásával azonban Farkas szorongása még jobban felerősödött, ami az ekkoriban készített képein is visszaköszön.

Farkas Istvánt sokan mondták bolondnak, és ő is szerette ezt mondogatni magáról. Képeiből valóban ki lehetett olvasni, hogy gyanús ellenségnek nézi a világot – embert és tájat egyaránt

– írta róla Benedek Marcell, Benedek Elek fia. Művészete a harmincas években egyre démonibbá és tragikusabbá vált, az ekkoriban festett képei lényegében súlyos feszültséggel teli, szürrealisztikus látomások, amelyek Edvard Munch, James Ensor vagy Gulácsy Lajos hatását mutatják – ennek érzékeltetésére tőlük is láthatunk képeket a tárlaton.

Dénes Zsófia, az egyik első magyar női újságíró, Ady Endre átejtett menyasszonya, későbbi Ady-kutató egyenesen úgy gondolta, hogy Farkas és Kafka művészete egy tőről fakad – egy 1966-ban közölt írásában több párhuzamot is von a két művész élete és munkássága között. Dénes szerint kettejük hasonlósága épp az apák iránti érzett elnyomott gyűlöletükből fakadt. “Mindkettő álomlátó lett, mert menekült a valóságtól. Mindkettő egész életén át látja a kísérteteket, mert gyermekkori félelmében látta őket” – írja a Farkassal jó viszonyt ápoló Dénes a Kortársban megjelent, Egy majdnem elfelejtett nagy festő portréja című cikkében.

Szellemeket idéző, ósdi ruhákba öltöztetett alakjait a zaklatott festő baljós terekben helyezte el. Nyomasztó munkáinak visszatérő motívumai a kopasz fák, a magányosan álló, lakatlannak tűnő épületek, a sehova sem vezető lépcsők és utak – mintha Farkas előre megérezte volna a közelgő újabb világháborút, az értelmetlen emberáldozatokat és a vészkorszakot, ami majd az ő halálát is okozza.

“Kísérteties festészete a polgárság, a polgárosodás illúziójának jelképes felszámolása, s egyben önfelszámolás is” – írja Markója Csilla a Farkasról szóló tanulmányában. És ezeken a képeken valóban fojtogat a múlt: a kesztyűs Zay grófnő bezöldült fejét elnézve például nehéz nem a viktoriánus kor székekbe ültetett, majd a hozzátartozók körében lefényképezett "hulláira" gondolni.

Vagy ott vannak például az 1934-es, Végzet című festmény alakjai, akik hiába karolnak egymásba, tengernyi távolságot és elhidegülést sugároznak. A dermesztő erejű képen megjelenő párt megpillantva André Salmon állítólag csak annyit kérdezett:

Ez megöli, mielőtt hazaérnek?

Dénes Zsófia beszámolója szerint a festő elámult a költő kérdésétől, mert maga sem tudta, hogy ezt festette meg, pedig a művet a szülei kapcsolata ihlette. A kiállítás pedig mindjárt az első teremben az arcunkba dörgöli Farkas életművének egyik kulcsfontosságú darabját.

De Farkas festményein nem csupán az élők, hanem még a tárgyak is borzongatóak. “Egyik képének előterében egy fehérre festett vasszék áll. A leggonoszabb, legfélelmetesebb bestia, melyet életemben láttam. Csontváz, amely karmos lábával feltépi a föld keblét” – írta Benedek Marcell, vélhetően az 1942-es, Fehér szék című festményről.

A Magyarországon ragadt festő az egyre erősebb szorongására a Balaton partján talál gyógyírt, felfedezi Szigligetet, amit “a Balaton melletti legszebb zúg”-ként emleget. 1937-ben telket vásárol a Kamon-kő lábánál, ahol nádfedeles házat épít – itt rendezi be utolsó műtermét is. Idilli környezetben alkot, újra tájképeket fest, élvezi a gyermekeivel és az új barátnőjével töltött idejét – minden jel arra utal, hogy végre kiegyensúlyozottnak érzi magát.

Annyira élvezi az életet, hogy eszébe sem jut a saját menekülésével és a családja megmentésével foglalatoskodni – ráadásul felelősséget érez a családi cég iránt, ami szintén Magyarországhoz köti. Pedig időközben kitör az újabb világháború, és életbe lépnek a zsidótörvények. Farkas azonban nem fél, úgy gondolja, az első világháborúban már bizonyította a hazája iránti hűségét. 1939 decemberében még a kivételezett zsidók közé sorolják, 1941-ben azonban a kiadónak már el kell bocsátania zsidó munkatársai egy részét, köztük az írókat is.

Élete utolsó előtti évében még utazgat: januárban Párizsba megy, februárban Svájcban síel és kiállítással jelentkezik a Tamás Galériában. Egy évvel később hiába figyelmeztetik, hogy a németek hamarosan megszállják Magyarországot, és hiába győzködik, hogy meneküljön külföldre, addig marad az apjától örökölt cég élén, ameddig csak tud. Amikor neki is távoznia kell, az igazgatói kasszában lévő pénzt szétdobja az üldözött alkalmazottak között.

Farkas a származását tekintve ugyan zsidó volt, nem volt azonban zsidó identitása, nem érdekelte a vallás sem. Mégis saját maga varrta fel a sárga csillagot ruházatára, amikor eljött az idő. Előbb toloncházba kellett vonulnia, majd a kecskeméti téglagyárban kialakított gyűjtőtáborba vitték. Innen írta Herczeg Ferencnek, a Horthy-korszak népszerű írójának, a családi kiadónál megjelenő Új Idők főszerkesztőjének utolsó, kétségbeesetten könyörgő levelét:

Mélyen tisztelt, kedves Feri bátyám!

Végzetesen lehetetlen helyzetbe jutottam. Kecskeméten vagyunk, a téglagyári táborban. Korbácsolás, éhezés, piszoktenger. Leírhatatlan! Nagyon kérlek, mindent kövessetek el, hogy mielőbb (sürgős!!!) – mert elvisznek – elkerüljek innen. Vissza, ahol voltam s onnan emberi helyre.

Nagyon sietve írok.

S. O. S. ölel F Pista

A segítség azonban elkésik: Farkast hamarosan az auschwitz-birkenaui táborba deportálják (itt vesztette életét többek között a hasonlóan tragikus sorsú Zoli bohóc is), ahol a júliusi megérkezése után szinte rögtön gázkamrába kényszerítik. A Sztójay-kormány augusztus végén állítja ki azt a dokumentumot, amely mentesíti a festőt a zsidórendelkezések hatálya alól, ő ekkor azonban már csaknem két hónapja nem élt.

Hogy miért nem menekült el? Fia, Farkas Károly a 168 Óra 2007-es interjújában úgy nyilatkozott: “Azt mondta, nem hagyja el a süllyedő hajót. (...) Apám nem félt: önkéntesként végigharcolta az első világháborút, tele volt kitüntetéssel, semmitől sem tartott. Tévedett. Egy rokonunk mesélte, aki visszajött Auschwitzból, hogy apám már a vonaton lebetegedett, elhagyta magát. Mire a táborba értek, teljesen összetört. Figyelmeztették: hazudja azt, hogy ötvenen aluli. De ő bevallotta, hogy ötvenhét éves. Azonnal a gázkamrába vitték.”

Ezt a különösen tragikus életutat mutatja most be egy tényleg megrendítő és katartikus – az inspiráló művészekről, mesterekről és kortársakról sem megfeledkező – tárlaton keresztül a Nemzeti Galéria. De Farkas nem csupán az élettörténete miatt érdemel említést, fojtogató feszültséggel teli képei önmagukban is figyelemre méltóak, a sejtelmes alkotások szinte mindig valami rejtettről, valami ki nem mondottról árulkodnak. “Tudod, kép az, amelyiken él a csoda” – vallotta a festő. Márpedig az ő képein borzongató, galériák falaira kívánkozó csodák kelnek életre.

A Farkas István életművét bemutató, Kihűlt világ című kiállítás 2020. március 1-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlat mellé egy gazdagon illusztrált, magyar és angol nyelven megjelent katalógus is készült, a cikkben idézett tanulmányok és egyéb írások ebben olvashatóak. A kiállítás kurátora: Kolozsváry Marianna művészettörténész. A tárlatot egy Soá című kamarakiállítás kíséri, amely a holokauszt áldozatává vált alkotóinknak – mások mellett Rejtő Jenőnek, Szerb Antalnak, Szomory Dezsőnek és Fényes Adolfnak – állít emléket.

(Borítókép: Vihar után, 1934 fa, tempera, 115 x 136 cm Forrás: Darabos György / Kolozsváry-gyűjtemény, Győr)