A képvadász kiadta a parancsot: Czóbel WANTED

Egy pillanatra képzeljük el, mi lenne, ha Beethoven kilenc szimfóniája közül csak egyet vagy egy felet ismernénk, mert a többi partitúrája elveszett, elégett, megsemmisült. Vajon ugyanolyan hatalmas zeneszerzőnek tartanánk, mint így, hogy ismerjük a legnagyszerűbb műveit? Barki Gergely művészettörténész, kurátor szerint ez az elképzelt helyzet gyakorlatilag analóg lehetne azzal, amivel a műtárgyak kutatóinak mindennapi munkájuk során kell kényszerűen szembesülniük:

mert eladták őket évtizedekkel ezelőtt, vagyis bottal üthetjük a nyomukat. Ezt hívják úgy a művészettörténész zsargonban, hogy a képek valahol lappanganak.

A képvadász

Barki Gergely évek óta pont ilyen esetekkel foglalkozik jó értelemben vett szakmai megszállottsággal: ő az a művészettörténész, aki pár évvel ezelőtt kislányával karácsonyi filmnézés közben kiszúrta, hogy a Stuart Little, kisegér című gyerekfilmben a beszélő egeret örökbe fogadó család nappalijában Geena Davis és Hugh Laurie háta mögött Berény Róbert Alvó akt című alkotása lóg a falon. A felfedezést tettek követték, és nyomozása eredményeképpen a festmény, amelyről már évtizedek óta nem tudtunk semmit, Amerikából visszakerült végül Magyarországra. Ezt követően pedig a hollywoodi film filléres díszletelemét 70 millió forintért adták el egy árverésen.

Barki Gergely, akit azóta képvadászként emlegetnek, a szentendrei Czóbel Múzeum kurátoraként az intézmény Újragondolt Czóbel című kiállításához kapcsolódóan rendezett egy nagyon különleges, WANTED című kamaratárlatot, amelynek kifejezetten az a célja, hogy olyan Czóbel-főműveket ábrázoló fotókat mutasson be, amelyek után éppen vadászat folyik.

Nemcsak azért lenne szerencsés, ha ezek a festmények előkerülnének, hogy bárki megnézhesse őket, hanem azért is, mert nélkülük nem lehet bemutatni Czóbel valós és elég speciális helyét sem a magyar, sem a nemzetközi művészettörténet koordinátarendszerében. Hogy ez miért lenne fontos, annak elég egyszerű az oka: Czóbel pályájának korai évtizedeiben a világ legújítóbb és legmenőbb művészei közé tartozott. Ahhoz pedig, hogy ezt kiállításokon is tudjuk bizonyítani a nagyvilágnak, kellenek az eredeti alkotások.

Picassóval egy lapon

Gertrude Stein nemcsak az amerikai irodalom egyik meghatározó huszadik századi alakja volt, hanem a század eleji Párizs pezsgő művészeti életének krónikása és az akkor születő avantgárd felfedezője, mecénása is. Amolyan egyszemélyes művészeti intézményként működött a francia fővárosban, Rue de Fleurus utcai lakásában minden szombat este összegyűlt a korabeli Párizs művészeinek, gondolkodóinak színe java. Stein Alice B. Toklas önéletrajza című memoárjában meg is örökítette művészeti szalonjának világát, regényében pedig többször is említést tesz az avantgárd hajnalán Párizsban élő és dolgozó magyarokról. Egyet közülük pedig név szerint is említ. Nem nehéz kitalálni, hogy kit.

Stein amikor az egyik Salon des Indépendants-ban, vagyis a legmodernebb törekvéseket bemutató Függetlenek Szalonjában megrendezett kiállításról ír a könyvében, megjegyzi, hogy nagyon szerencsés döntés volt a mesterek és a fiatalok képeit egymással szemben elhelyezni a falakon. A fauve-oknak, vagyis vadaknak elkeresztelt művészeti csoport vezetőjének – ma már a világ egyik legtöbbet reprodukált alkotásaként ismert – művével, Matisse Kék aktjával szemben Gertrude Stein a mesterénél is vadabb, hevesebb alkotást pillantott meg a tárlaton. A szóban forgó progresszív aktot pedig egy bizonyos Czóbel Béla készítette.

Az ezt megerősítő írásos forrásunk szintén Gertrude Stein szalonjába vezet. Amikor egy másik amerikai író, költő, festő és újságíró, Gelett Burgess Párizsba érkezett, hogy a művészeti világot éppen akkortájt felrobbantó forradalmi tendenciákról írjon, az avantgárd központi szentélyében, vagyis Stein már akkor legendás szalonjában térképezte fel, hogy kik a korszak legmodernebb művészei. A később sokat idézett The Wild Men of Paris című cikk szerzője Picassót és Matisse-t már ismerte, Gertrude Steinék pedig még további hét festőt soroltak fel neki. Braque, Derain, Othon Friesz, Herbin, Metzinger és Chabaud mellett Czóbel Béla neve került fel a topművészek listájára. A cikkben Czobelt (ékezet nélkül) és Picassót szó szerint egy lapon említette a szerző, az Avignoni kisasszonyok reprójával szemközt a magyar festő portréfotóját és egy általa festett női arcképet láthattak az olvasók.

Barki Gergely azt mondja, hogy nemcsak egyetlen, hanem legalább kilenc hasonló aktja születhetett Czóbelnek ebben az időben, de közülük nyolcról azt sem tudjuk, hogy nagyjából hogyan nézhettek ki, mert csak írásos feljegyzésekből tudunk a létezésükről. Ady Endre barátjának, Bölöni Györgynek a hagyatékában Barki Gergely ugyan rábukkant egy Czóbel-akt fotójára, amelyről először azt gondolta, hogy a Gertrude Stein által dicsőített alkotás lehetett, de aztán hosszabb vizsgálódás után kiderült, hogy mégsem. Mindenesetre,

Hova tűntek el a képek?

Egyszerű a válasz: nem tudjuk. Barki Gergely becslése szerint Czóbel e nagyon fontos és progresszív párizsi időszakában készült képeinek is csak elenyésző részét ismerjük, valószínűleg, csupán pár százalékát. Ennek alapvetően két oka van: egyrészt Czóbel nagyszerűen menedzselte magát, és sok képét rögtön eladta; másrészt, amikor kitört az első világháború, mint ellenséges ország állampolgára menekülnie kellett Franciaországból. Képeit hátrahagyta, Párizs melletti műtermét a francia hatóságok lezárták, a munkákat hadizsákmányként lefoglalták, majd értékesítették. Így máig sem tudjuk, hogy kikhez és hova került a legtöbb, ebben az időszakban készült alkotás. Azonban

Az első világháború elől a művész először Belgiumba menekült, majd Németországban kötött ki. A korszakban szintén forradalminak számító expresszionista képeit pedig gyakran a francia fauve-ok német megfelelőjének tekinthető csoport, a Die Brücke tagjaival együtt mutatta be. Magyarán itt is az avantgárd élvonalához csatlakozott, és mivel ő akkor már nemzetközi szinten is befutott művésznek számított, a galériások szinte kézről kézre adták. A legkülönbözőbb gyűjteményekbe került műveinek felkutatása azért is nehézkes, mert azt sem tudjuk, hogy vajon túlélték-e a világháborús pusztításokat. A modern képek nemcsak a bombázásoknak, hanem a korszak szisztematikus képrombolásának is áldozatául eshettek: a hitleri időkben ugyanis Czóbel művei is az Entartete Kunst, azaz az „elfajzott művészet” kategóriájába tartoztak, amelyet a nemzetiszocialisták tűzzel-vassal irtottak. Ám az is igaz, hogy a nácik által üldözendőnek minősített alkotásokat potom pénzért lehetett megvásárolni, így könnyen elképzelhető, hogy Czóbel németországi munkái egy ebben az időben hasonló okokból bővülő kollekció darabjaiként szunnyadnak valahol.

A szentendrei kiállításon láthatók korabeli újságokban, katalógusokban megjelent olyan reprodukciók, amelyek szerencsére legalább érzékeltetni tudják e dekoratív-expresszív korszak minőségét, és

Czóbel Béla újabb párizsi tartózkodás után csak 1940-ben költözött haza Magyarországra. Szentendrén telepedett le, ahol már életében múzeumot kapott. A kutatás mai állása szerint nagy valószínűséggel még legalább annyi műve született, mint amennyiről ma tudomásunk van. És ahogy eddig is láttuk, pont a korai főművek várják valahol, hogy újra felfedezzék őket. (Az itthon, idősebb korában nagy számban festett képek minőségben általában meg sem közelítik legjobb alkotói periódusának darabjait.)

A szentendrei Czóbel Múzeum WANTED című tárlatán most kifejezetten az 1925-ig tartó periódusba tartozó és mind a mai napig lappangó képek fekete-fehér reprodukcióit láthatjuk. A legkorábbi nagybányai időszaka után az 1903 és 1914 közötti párizsi periódusból megmaradt reprók között láthatók például

• a Bölöni-hagyatékban megtalált női aktról készült fénykép;
• egy 1906-ban a Függetlenek Szalonjában kiállított önarckép, amelyről csak egy korabeli művészeti folyóirat cikkéből tudunk, ám évtizedek óta eltűnt a szemünk elől;
• egy Genthon István által „nagybányaiasnak” leírt, Dobai Székely Andorról készült portré reprója, amely eredetije szintén az 1906-os Szalonon tűnt fel, és amelyet valószínűleg Thomas Mann sógora, Klaus Pringsheim vásárolt meg egyéb Czóbel-művekkel egyetemben;
• az az 1907-es Női portré, amelyről Gelett Burgess írt, és amely Picasso Avignoni kisasszonyok című műve mellett szerepelt a The Wild Men of Paris című cikkben;
• és az életműben szenzációszámba menő, rendkívül expresszív Moulin de la Galette című kompozíció, amelyet a párizsi szórakozóhely táncoló forgatagáról festett Czóbel feltehetően 1908 tavaszán.

A Németországban készült alkotások közül kiemelkednek azok a lappangó művek, amelyek a korabeli források tanúsága szerint Czóbel berlini műveinek legjelentősebb gyűjtője, egy bizonyos Dr. Haustein kollekciójába kerültek, s amelyek holléte felől szintén nem tudunk ma semmi biztosat. Alapvetően az sem teljesen biztos, hogy ki lehetett a rejtélyes Haustein nevű gyűjtő, de valószínűsíthető, hogy azonos lehet Dr. Hans Haustein berlini dermatológussal, aki ciánkapszulával véget vetett életének, amikor 1933-ban a Gestapo letartóztatta. Bár mint látható, eléggé mozog a sztori, mindenesetre komoly esély van arra, hogy az ő gyűjteményébe tartozott a festő kiemelkedő alkotása, az 1921-ben készült Fiú kutyával című emblematikus Czóbel-csúcsmű is, amely a szentendrei kiállítás tanúsága szerint talán a legközelebb vitte a magyar festőt a német expresszionisták világához.

Fókuszban a kutatás

A különleges Czóbel WANTED tárlat nemcsak a képvadász-kurátor eddigi pályájába illeszkedik szervesen, aki kollégáival egyetemben több szakmai cikkben is felhívta már a közönség figyelmét lappangó, ezért a művészeti WANTED-listákra kerülő alkotásokra, hanem párbeszédbe állítható a Czóbel Múzeumban az elmúlt években újrarendezett életműtárlattal is.

Pár éve ugyanis, amikor Gulyás Gábor, a Czóbel Múzeumot is magában foglaló szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója felkérte Barki Gergelyt, hogy tegye látogatóbarátabbá és a huszonegyedik századi igényeknek megfelelővé a régóta csipkerózsika álmát alvó múzeumot, egy sajátos döntésnek köszönhetően nem egyetlen és hosszú évekre bebetonozott tárlat jött létre az intézményben, hanem egy évente frissülő, mindig más-más szempontokat előtérbe állító kiállításfolyam. Az Újragondolt Czóbel című sorozat 4.0-ás verziójánál tartunk most, és idén elsősorban arról rántja le a leplet a bemutatott kiállítási anyag, hogy milyen titkokat tárt fel az elmúlt években a Czóbel-kutatás. Szinte minden egyes alkotással kapcsolatban valamilyen rejtély megoldásáról mesél a tárlat, onnan kezdve, hogy az ismeretlen művekről hogyan derülhet ki, vajon tényleg Czóbel volt-e a festője, azon át, hogy miért fontos, hogy tudjuk, mikor és hol készült egy mű, odáig, amikor feltárul, hogy egy ismert kép lefestett hátoldalán egy eddig ismeretlen remekműre bukkanunk.

Addiktív nyomozás

Barki Gergely azt mondja, a képvadászat hasonló kicsit a droghoz. Hiszen amikor az ember megtalálja az első olyan festményt, amelynek a létezéséről nem tudott semmit vagy csak fekete-fehér fényképről ismerte azt a tudományos világ, akkor a megtalálás pillanatában euforikus állapotba kerül a kutató. Az első ilyen tudományos löket után pedig a képvadásznak egyszerűen szüksége van a következőre, ami ha hosszú ideig elmarad, jönnek az elvonási tünetek. Ha a WANTED-tárlaton kiállított művek bármelyike előkerülne, az persze nemcsak a kutatónak jelentene egy újabb euforikus pillanatot jelentő tényanyag-adagot, hanem mindazt megváltoztathatná, ahogy most a Czóbel-univerzumot látjuk.

A múzeumnak nem titkolt célja, hogy a nagyközönség bevonásával talán sikerül rábukkanni az eredeti alkotásokra. Tehát ha azt látják, hogy kiállításon bemutatott egyik reprodukción az a kép szerepel, amely évtizedek óta a sublót fölött lóg a falon a lakásban, vegyék fel a kapcsolatot a kiállítás kurátorával, és írjanak történelmet, valamint sok nullát a következő Czóbel-aukció tételeit tartalmazó katalógusba a festmény fotója mellé.

Az Újragondolt Czóbel 4.0 Rejtélyek a múzeumban - Fókuszban a kutatás című kiállítás és a hozzá kapcsolódó WANTED című tárlat 2020. április 12-ig látogatható a szentendrei Czóbel Múzeumban.

(Borítókép:  Czóbel Béla: Moulin de la Galette, 1908. Forrás: Czóbel Béla / Czóbel Múzeum)