Csernobilban a halálnak ezer új arca volt

A Minszkben élő Alekszijevics a szovjet és poszt-szovjet térség talán leghíresebb élő szerzője, az egymást váltó diktatúrák szókimondó kritikusa, aki 2015-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Hosszú nyugati emigráció után 2011-ben költözött vissza Belaruszba. Legismertebb művei a Csernobili ima című riportkötet, amely az atomkatasztrófa szemtanúival készített interjúk alapján mutatja be Csernobil hatását, és a Szovjetunió afganisztáni háborújáról szóló Fiúk cinkkoporsóban. Az interjút az írónő magyar kiadója és Utolsó tanúk. Gyermekként a második világháborúban című, magyar nyelven 2017-ben megjelent kötetének fordítója, M. Nagy Miklós készítette.

Orosz nyelven beszélgetünk, és nem beszélgethetnénk ezen a nyelven, ha gyerekkoromban a magyar iskolákban nem lett volna kötelező az orosz nyelv tanulása. Belorusz íróként miért orosz nyelven ír? És milyen a viszonya ehhez a nyelvhez? Mellesleg ez, hogy „belorusz író”, talán nem is egészen pontos meghatározás…

Tudja, a belorusz nyelv helyzete nagyon nehéz. Az iskolákban is, az egyetemeken is, mindenhol orosz nyelven folyik az oktatás nálunk. És még a faluban is, ahol felnőttem – a szüleim egyébként tanárok voltak, apám történelmet tanított, anyám idegen nyelvet –, otthon oroszul beszéltünk. A Nobel-díj átvételekor mondott beszédemben úgy fogalmaztam, hogy három otthonom van: Belarusz – mert apám belorusz, és ott éltem le az életemet (leszámítva azt a tíz évet, amit emigrációban töltöttem), Ukrajna, azaz édesanyám hazája (nagyon szerettem az ukrán nagymamámat, és Ukrajnában is születtem) és természetesen az orosz kultúra – ez a harmadik otthonom, a harmadik hazám. Ami pedig a belorusz kultúrát illeti… hát, hogy is mondjam… ha nem lennének olyan írók, akik nagy hatással voltak rám, mint például Dosztojevszkij, Csehov, vagy olyan filozófusok, mint Fjodorov, Ciolkovszkij, akkor nem írhattam volna meg a könyveimet. Természetesen az orosz kultúra gazdagsága tette számomra lehetővé, hogy bizonyos problémák mélyére hatoljak… Nem is beszélve arról, hogy majdnem negyven éven át egy utópia történetét írtam. Mind az öt könyvem a „vörös birodalomról” szól: a kezdetétől a bukásáig. Ez a birodalom orosz nyelven beszélt. Beutaztam ezt az egész hatalmas országot: és Alma-Atiban, Taskentben, Kijevben, Üzbegisztánban, Minszkben – mindenhol oroszul beszéltek velem. Ez volt a bolsevizmus nyelve, az utópia nyelve – és ugyanakkor egy nagy kultúra nyelve is. 

Említette az emigrációját. Hogyan érzi magát Belaruszban? Ahol most – pontosabban már régóta – ön az ország leghíresebb embere… Ugyanakkor a fennálló rendszer ellensége. Vagy túlságosan durva ez a megfogalmazás? 

Nem, dehogy, miért lenne túl durva? Visszatértem az emigrációból, és most úgy élek, hogy a hatalom tudomást sem vesz rólam. Nem szerepelhetek az állami újságokban, a tévében, „összeesküvő hallgatás” vesz körül, mert elmondom az igazságot arról, milyen országban élünk, hogyan élünk, miért élünk így. Manapság nálunk kevesen beszélhetnek ilyen őszintén. Szinte senki. De amikor kimegyek az utcára, és találkozom az emberekkel, ők beszélgetnek velem, szorongatják a kezemet, köszönetet mondanak – úgyhogy nincs bennem semmi sértettség a saját népemmel szemben. Dehogy. A néppel éppenséggel értjük egymást.

Miért hagyta el annak idején a hazáját, és aztán miért tért vissza? 

Ez 2000-ben volt, és ’11-ben tértem vissza. Akkor nem csak én hagytam el az országot. Vaszil Bikov is elment, a mi nagy klasszikusunk, és csak meghalni tért vissza az emigrációból. És más írók is elmentek. Ez afféle tiltakozás volt az akkor még épp csak kialakulóban lévő, amatőr kolhozdiktatúra ellen. Ugyanakkor én személyesen egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy az írók, mondjuk az Írószövetségben, arról beszéltek, hogyan verték meg a tüntetésen a fiatal fiúkat, és hogyan folyt a vér. Vagy hogy valamilyen rendőrnek sikerült beverni a fejét. És azt láttam, hogy szabadság helyett mindenütt csak gyűlölet van. Nemrég még boldogan gyűltünk össze a tereken, skandáltuk, hogy „Szabadság! Szabadság!”, most meg készek vagyunk megölni egymást. Nem akartam olyan író lenni, aki örül ennek, és helyesli a vérontást. Úgy gondoltam, a barikádkultúra csapda számunkra. Sehogy sem tudunk kitörni a világba, ha le se mászunk a barikádról. A barikádon nem látjuk az embert, vagy nem olyannak látjuk, amilyen valójában. Ezért úgy döntöttem, elhagyom az országot egy időre, hogy visszanyerjem a normális látásomat. Néhány évig aztán Olaszországban, Franciaországban és más országokban is éltem, és ez nagyon fontos volt számomra: más népeket, más embereket ismerhettem meg…

2011-ben mégiscsak hazatért, jóllehet a rendszer nem változott… 

Azért jöttem haza, mert már világosan láttam, hogy ez, mármint ami Belaruszban van, sokáig fog tartani. Hogy egyhamar nem jutunk el a szabadságig… Írni viszont csak úgy tudok, ha körülvesznek azok az emberek, akiket ismerek, akikkel egy nyelven beszélek. Már csak a műfajom miatt is – az utca füle vagyok: hallanom kell az emberek beszédét, látnom kell az arcokat, értenem az új szavakat és kifejezéseket. Közben meghaltak a szüleim – úgy, hogy nem voltam velük. Persze, hogy haza akartam jönni. Az unokám is cseperedett. Hát visszajöttem, és ugyanazt csinálom, mint mindig: könyveket írok.  

Az első könyveit háborúkról írta. Az első kettőt a második világháborúról, a harmadikat az afgán háborúról. Közben sok minden megváltozott a Szovjetunióban. Ön mennyire lett más ember, már ami a gondolkodását illeti, amikor az afgán háborúról írt?

Tudja, olyan apa mellett nőttem fel, aki kommunista volt. Nagyon erős hitű kommunista. Mindig azt mondogatta nekem: az eszme jó, csak Sztálin rontott el mindent. Hogy a szocializmus az emberiség jövője. Emlékszem, amikor visszatértem Kabulból, a háborúból, azt mondtam neki: „Tudod, apa, hogy ott a mi fiaink, a te tanítványaid gyilkolnak… És kegyetlenül gyilkolnak…” Elmeséltem neki mindent, amit láttam, és hogy miről fog szólni a könyvem. Akkor apám egy szót sem szólt, csak elsírta magát. Neki, az öreg tanárembernek ezt természetesen szörnyű volt hallani. Nagyon bonyolult lett aztán a kapcsolatunk, de végül is csak felülkerekedett a szeretet, mert nagyon szerettük egymást. Ő nem értett engem, én gyakran nem értettem őt, de aztán mégis, egészen a haláláig nagyon baráti kapcsolat volt köztünk. 

Beszéljünk az első könyvéről. Hogyan született meg a Nők a tűzvonalban? 

Az első, háborúról szóló könyvem Alesz Adamovics gondolataiból kiindulva született. A tanárom volt ő az írómesterségben. Azt mondta – és ez nagyon megtetszett nekem –, hogy a huszadik század végén, amely az egyik legborzalmasabb század volt a történelemben, nemigen lehet többé a megszokott irodalom nyelvén beszélni. Új, „irodalomfölötti” irodalomra van szükség. És az ilyen irodalom hőse a szemtanú. A szemtanúk azok az emberek, akikben az olvasó még megbízik. Mert ők azt mondják, amit láttak, amit átéltek. Így született meg az első könyvem… Akkor újságíróként dolgoztam, nagyon sokat utaztam az országban, sok emberrel beszéltem, és döbbenten hallgattam azokat az asszonyokat, akik harcoltak a háborúban. Mert ők egy másik háborúról beszéltek. Május 9-én meg más ünnepeken lehetett őket látni a kitüntetéseikkel, ahogy sírnak az emlékművek alatt – aztán elkezdesz beszélgetni velük, és egy egészen más háborúról hallasz. Nem arról, amiről a férfiak beszéltek. Megírtam hát a könyvemet, és először is Adamovicsnak adtam oda, hogy olvassa el. Azt mondta: „Tudod, én is gondolkodtam azon, hogy írok egy ilyen könyvet, nekem is tetszettek ezek az asszonyok  (az anyja partizán volt), de még jó, hogy nem álltam neki, mert amikor elolvastam a könyvedet, rájöttem, hogy eszembe sem jutott volna feltenni egy sereg olyan kérdést, amit te feltettél. Amiatt, hogy én férfi vagyok. Úgy kérdeztem volna őket, ahogy én, férfiként, fogom fel a háborút. Te meg úgy, mint egyszerűen egy ember, aki soha nem volt háborúban. Te csodálkozol azon, amit mesélnek, ők pedig nagyon őszintén elmondanak neked mindent. Nekem így nem beszéltek volna. Leragadtunk volna a szokásos kérdéseknél. Például, hogy ki is volt Sztálin. Neked meg más az érdekes. Az, hogy mi is az ember. Hogyhogy nem őrül meg a háborúban? Hogyan képes ép ésszel elviselni?” Nagyon szerettem Adamovicsot, de amikor beszélgettünk, kiderült, hogy ő egy másik kor embere. Ezzel együtt is óriási hatással volt rám. Ő is, Bikov is. Szerencsém volt, hogy ilyen írók mellett nőttem fel, hogy ők formálták a gondolkodásomat. Most nagyon hiányoznak, és nem csak nekem. 

És a Fiúk cinkkoporsóban? 

A második háborús könyvemben, az Utolsó tanúkban a világháborút gyerekként átélt emberek visszaemlékezéseit írtam meg. Aztán elmentem Afganisztánba, és megírtam ezt a könyvet: az afgán háborúban harcoló orosz fiúk és az anyák könyvét.  És akkor megértettem, hogy íróként ennek a nagy vörös birodalomnak a nyomain járok. Annak vagyok a krónikása… 

Láttam önről egy fényképet, amely akkoriban készült, valahol Afganisztánban. Katonai egyenruhában van, a vállán géppisztoly. Elképzelte akkor, ott, egyenruhában, fegyverrel, hogy képes lenne-e lőni? Hogy képes lenne-e ölni? 

Tudja, amikor egy távoli kis helyőrségben voltam, azt mondták nekem: ha a háborúról akarsz írni, gyerünk, lőj! Arrafelé, csak úgy bele az éjszakába! Természetesen minimális volt a valószínűsége, hogy bárkit is megölnék ott. A katonafiúk félelmükben csak úgy lövöldöztek arrafelé, mert úgy érezték, mindenhol ott vannak a „szellemek”. Ők így hívták az afgánokat. Érthető persze, ott vagy egy ilyen kis helyőrségben, idegen földön, éjszaka van – borzalmas érzés. De én nem voltam hajlandó lőni. Azt mondják nekem: „Nemrég járt itt egy énekesnő. Hű, hogy az milyen élvezettel lövöldözött. Tisztára, mint egy férfi.” Én meg erre: „Nem, ne haragudjanak, én nem fogok lőni. Úgy érzem, azzal valamit tönkretennék, akkor már nem lehetnék többé ugyanolyan író.” 

Amikor az afgán könyvéhez gyűjtötte az anyagot, már elkezdődött a peresztrojka, de még folyt a háború – és lehet, hogy tévedek, de akkor még egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy el lehet mondani az igazat erről a háborúról. Nem félt, hogy baja lesz belőle? 

Egyfelől az emberek már ki akarták mondani az igazságot. A fiúk, akik visszatértek onnan, azt hitték, úgy fogadják majd őket, mint hősöket, erre azt kiabálták nekik, hogy „Gyilkosok!” Beszélni is akartak, de féltek is. Úgy érzem, megtaláltam velük a hangot. De utána aztán, amikor megjelentek az első publikációk (még nem a teljes könyv) üldözni kezdték őket, különösen azokat, akik még ott voltak Afganisztánban. És kénytelen voltam aztán eltüntetni a neveket, lényegében magamra vállalva minden felelősséget, mert… Emlékszem, egyszer például reggel felhívott egy fiú azzal, hogy megkereste őt egy százados, és azt mondta neki: most az apám nem tekint többé a fiának amiatt, amit te ott összefecsegtél… A kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem őket, ezért… ezért hát így jártam el. És aztán még bíróság elé is állítottak a könyvem miatt, azzal a váddal, hogy rágalmakat terjesztek a szovjet hadseregről. És a legszörnyűbb az volt, amikor… istenem… amikor láttam azokat az anyákat, akiknek elesett a fiuk a háborúban. Van egy történet, amit gyakran elmesélek – ma is magam előtt látom azt az anyát, és mindig könnyek gyűlnek a szemembe, amikor emlékezem rá: Natasának hívták, nagyon szép nő volt… Más anyák ismertettek össze vele. Menjünk el hozzá, Szvetlana, mondták, épp meghozták neki a koporsót, és már teljesen elborult az elméje; ezt meg kell írnod. Ott van az a hatalmas koporsó, és az anya tébolyultan, ököllel veri, és kiabál: „Te vagy ott fiacskám? Te vagy ott bent? Olyan kicsi ez a koporsó, te meg majdnem két méter magas voltál!” És hozzám fordult: „Írd meg, írd meg a teljes igazságot! Asztalos volt a fiam. Magam vagyok, az egyetlen gyermekem volt, egyedül neveltem fel. Amikor besorozták a seregbe, nem képezték ki semmire, tábornoki dácsákat újított fel. És persze lelőtték, már a legelső hónapban, mint egy fogolymadarat.” Mindent le is írtam, ahogy mesélte; ez az egyik legmegrázóbb történet a könyvben. És egyszer csak ott van ő is a bíróságon. Kérdezem: „Natasa, drágám, te meg mit keresel itt? Hiszen úgy írtam meg mindent, ahogy te akartad.” Mire azt feleli: „Az én fiam hős, te meg gyilkost csináltál belőle. Nekem nem gyilkos kell, nekem hős kell.” Vagyis hát belekerült már ebbe a gépezetbe, a patriotizmus gépezetébe. 

De a bíróság, mint a könyvből is tudjuk, felmentette önt. Hogyan élte ezt át – egyfelől megírta az igazságot az afgán háborúról, másfelől ilyen szörnyű fájdalmat okozott azoknak az anyáknak…  

Tudja, hosszú-hosszú évek múltán, amikor már Csecsenföldön folyt a háború, találkoztam… nem ezzel a bizonyos Natasával, hanem a barátnőjével, aki annak idején szintén azzal vádolt, hogy rágalmaztam a fiát. Megölelt, és azt mondta: „Szvetocska, most látjuk a tévében a teljes igazságot a csecsen háborúról…” Ez Jelcin idején volt, és akkor a tévében igazat mondtak. „És most – mondja – valóban látjuk, hogy gyilkosokat csináltak a fiainkból.” Natasa akkor már nem élt, sok anya meghalt addigra, fiatalon haltak meg, belehaltak a bánatba, mert sokuknak az az egy gyereke volt, aki elesett Afganisztánban. Hát igen, ezt is át kellett élnem, ezt a pert, ami aztán egy fejezet lett a könyv végső változatában, mert… meg akartam mutatni, hogyan viselkedtek azok az anyák. Emlékszem, eljött egyszer egy pap, felállt, és azt mondta: „Anyák, hát mit műveltek, gondoljatok bele, hogy ott, Afganisztánban is sírnak az anyák, az ő gyerekeik is meghaltak…” Hát igen, láttam akkor, hogy mennyire beteg a társadalmunk…

Amikor az elmúlt években újból kiadták a könyveit, mind kibővített-átírt változatban jelent meg. Gondolom, azért, mert annak idején működött a cenzúra… és talán az öncenzúra is. Hogyan emlékszik vissza erre a harcra: a cenzúrával, önmagával – a kompromisszumokra, amikre kényszerült talán? 

Tudja, miután elkezdődött a peresztrojka, sok levelet kaptam az anyáktól, ezektől az asszonyoktól, akik harcoltak a második világháborúban, és szerepeltek az első könyvemben, és olyanoktól is, akiknek a fia meghalt Afganisztánban. „Akkor féltünk, nem mondhattuk el a teljes igazságot” – írták. Főleg azok írtak, akik harcoltak akkor régen, és most már öregek, betegek voltak. „Nem akarom magammal vinni ezt a sírba, szeretném elmesélni neked.” Így aztán sok anyagom gyűlt össze, és megértettem, hogy ki kell egészítenem azt a könyvet. Általában jellemző erre a műfajra, amit művelek, hogy amíg él az ember, mindig továbbírja a könyveit. Most is megtelt már egy nagy ládám újabb anyagokkal, levelekkel, és azt hiszem, amikor újra kiadják a könyveimet, újból tovább fogom írni őket. Na és amikor ezt először megtettem, a naplómat átlapozva megértettem, hogy annak idején én magam sem tudtam mindent megírni. Nem azért, mintha bármitől is féltem volna. Hanem ezért, mert azt nevelték belénk, hogy milyen nagy, csodálatos győzelmet arattunk. És akkor úgy éreztem, fontosabb erről írni. Aztán évek múltán megértettem, hogy ennek a győzelemnek van egy szörnyű oldala is. Az egyik oldala szép, a másik borzalmas. És akkor beletettem a könyvembe mindazt, amit a cenzúra kihajított belőle, vagy amit én magam dobtam el. Nagyon tanulságos volt ez számomra. Semmit sem dobok ki véglegesen a cenzúra miatt, vagy mert működik bennem valamiféle öncenzúra. Csak azt nem írom meg, amit én magam nem értek. De különben azt gondolom, hogy ebben a műfajban, amiben dolgozom, mindenről lehet írni, a legszentebb, a legszemélyesebb, a legmélyebb dolgokról is. A dokumentum mint műfaj mélyebb, mint amilyennek gondolják: lehet igazi, nagy irodalom is. 

Hogyan érintette lelkileg, hogy Oroszországban a Nobel-díját szinte egyöntetű felháborodás fogadta? És nemcsak az, úgymond, hazafias orosz írók kezdtek el csúnyákat mondani önről, hanem Tatyjana Tolsztajától kezdve Dmitrij Bikovig az elvileg nyugatos, nyitott gondolkodású, jobbára Putyin-ellenes és különben kiváló írók is. Jóformán mindenki egyetértett abban, hogy Stockholmban megint politikai döntést hoztak, és csak az ön „oroszellenességét” díjazták. 

Tudja, egyetlen írót sem: se Bunyint, se Brodszkijt, se Paszternakot nem ölelték az oroszok a kebelükre, amikor megkapta a Nobel-díjat – mindet elmondták mindennek annak idején. Csak azon, csodálkozom, hogy Oroszország mennyire zárt ország maradt, és ezt most különösen élesen látjuk. Hogy nem nyitotta meg magát a világnak. Megvolt erre az esélye, de nem tette meg. És még a nagy íróik sem tették meg. Pedig hát van számítógépük, némelyik angolul is beszél, különböző nyelveken tudnak olvasni. És mégis, még mindig jellemző rájuk valami alapvetően konzervatív szemlélet. A zeneszerzőik, a képzőművészeik a világ nyelvén alkotnak, vannak izgalmas installációk és a többi – vitatkoznak persze az ilyen művészetről, de elfogadják. De hogy az irodalomban is változik minden, az valahogy nem fér bele az oroszok fejébe. Ez az új műfaj, ez a kísérletezés nem vált ki semmi ellenérzést sehol a világban, csak az orosz íróknál. Érződik ebben valami birodalmi gőg is: hogyan lehet az, hogy egy ilyen kis ország, mint Belarusz kapja a Nobel-díjat? Sok orosz talán azt gondolja, csak azért kaptam meg a Nobel-díjat, mert kritizálom Putyint, kritizálom Lukasenkót. Valaki telefonált Obamának, Obama meg felhívta a stockholmi bizottságot – valahogy így képzelik talán…

A legnagyobb sikere kétségtelenül a Csernobili ima című könyvének van. Nyilván azért is, mert van valami iszonyatos feszültség ebben a könyvben. Áthatja valami kínlódás, valami rettegés… az ember azt érzi, ezt nagyon nehéz lehetett megírni. És azt mondta valamelyik interjújában, hogy ez a könyv a jövőről szól. Hogy érti ezt? 

Először is: miért volt nehéz megírni ezt a könyvet? Amikor a háborúról írtam, akár háborúellenes könyvet is, tudtam, hogy miről írok – ezen nőttünk fel. De akkor, amikor a csernobili körzetben jártam, megértettem, hogy nem tudok erről semmi – nem ismerem ennek a katasztrófának a nyelvét. Nem tudom, hogyan kell erről beszélni. Hogyan beszéljek arról, hogy a halálnak ezer új arca van? Megölhet az alma, vagy a folyó, amiben fürdesz… a giliszták mélyen befúrták magukat a földbe, a horgászok nem találták őket. Hogyan, hogyan lehet ezt megírni? Vagy mész a falusi utcán, és ott a katona megállít egy öregasszonyt, akinél egy vödör tej van. Megkérdezi: „Te meg mit csinálsz?” Ő meg erre: „Megyünk eltemetni a tejet.” Volt a faluban egy hatalmas gödör, és oda hordták össze az összes élelmiszert. Semmit sem ettek meg. Hoztak a boltokba valami darát, csak azt ették. A katonák meg mossák a tetőket, az utakat, a gyerekeknek csak egy kis ösvényen szabad az iskolába menniük. Tilos kimenniük az osztályteremből, ott kell bent ülniük. Ez egy teljesen új világ volt. És valamiért éppen Belaruszt, ez a patriarchális kis nemzetet hajította bele a sors ebbe az új világba. Számomra pedig, amíg írtam a könyvet – nagyon sokáig írtam –, tökéletesen világos volt, hogy ez csak a kezdet. Hogy ez az emberiség jövője. Hogy… hogy beléptünk egy kockázati zónába, hogy az új háború most már az emberiség háborúja önmaga ellen. Nemrég, egy évvel ezelőtt jártam Fukusimában, és láttam az ugyanolyan összezavarodott parasztembereket, az ugyanolyan összezavarodott tudósokat, katonákat. Egyszóval minden megismétlődik. Ugyanaz a hazudozás, ugyanaz a titkolózás. És az ember tehetetlen ezzel szemben. A mostani technológiai szinten az ember nem tud megbirkózni Csernobillal, Fukusimával. Ez egy egészen új, az erőnket meghaladó világ. Az ember azt hiszi, progresszív dolgokat talált ki, de valójában nem ér fel ezekhez a dolgokhoz, morálisan sem: kicsi hozzájuk képest. És ha katasztrófa történik, természetesen nem tud megküzdeni vele. Máig sem tudja senki, mit kellene tenni a radioaktív hulladékokkal. Itt vagyunk ebben az országban ezzel a természettel, a vizeinkkel… és évezredekre ott van bennük az, amit ez a katasztrófa okozott. Évezredekre.

Nem kerülhetjük el, hogy a filmsorozatról is szót ejtsünk. Nyilván megnézte. Mit szólt hozzá?

Na igen, a sorozat. Először volt benne egy kis rasszizmus – mármint abban, hogy nem tüntették fel a nevemet, jóllehet felhasználták a könyvemet. Szerződést kötöttek velem, fizettek, de valamiért úgy döntöttek, hogy a nevemet nem kell kiírni. Aztán mégiscsak megtették, mert sok újságíró szóvá tette ezt a világon, és az irodalmi ügynököm is megfenyegette őket, hogy ebből per lehet. Most már ott van a nevem. És a forgatókönyvíró azt mondta – különben nagyon jól mondta –, hogy Alekszijevics könyvéből a szépséget és a bánatot vette át. Különben nagyon jól megcsinálták a filmet, jó részleteket vettek ki a könyvemből: azt például, ahogy az emberek állnak a hídon, és gyönyörködnek Csernobilban – az első napokban ez egyszerűen szép látvány volt: olyan málnaszínű, szinte kozmikus ragyogás. A film érdekes, hétszázmillióan nézték meg – ez fantasztikus szám. De nekem hiányzik belőle az a filozofikusság, ami számomra fontos volt, amikor a könyvemet írtam. Azt mondani, hogy az amerikaiak jók, az oroszok meg folyton csak hazudtak – hát ez azért kevés. Arról kellene szólnia a filmnek is, amiről én írtam: hogy egy új valóságban élünk. Hát nagyjából ezt gondolom erről a sorozatról.  

Érdekes egyébként, hogy harminc évnek kellett eltelnie, hogy Csernobil igazán érdekelni kezdje az embereket. Készültek róla könyvek, dokumentumfilmek korábban is, de egyik sem lett igazán nagy siker. Mellesleg az ön könyve sem, amikor először megjelent. Mit gondol, miért csak most robbant így be ez a téma? 

Az a helyzet, hogy ez elmúlt harminc év alatt elkezdett kialakulni egy új kollektív gondolkodás. Ahogy én szoktam mondani, megjelent Greta Thunberg nemzedéke. Amikor nemrég Londonban jártam, éppen ott volt ő is, és nem lehetett közlekedni a városban, akkora demonstráció volt: néztem – csupa fiatal! És azt mondtam magamban: „Íme, Greta Thunberg nemzedéke, ezek a fiatalok már kiléptek a történelemből – a kozmoszba!” Míg mi csak a saját történelmünkben ültünk mindig, ők már a kozmoszban vannak: ők látják, milyen kicsi a Föld, hogy hogyan kezd bosszút állni rajtunk… Idén például Belaruszban egy szem hó sem hullott. Egy olyan országban, ahol különben télen mínusz húsz fok is szokott lenni. Beszélgettem jó pár ilyen fiatallal: mindegyiknek van valami terve – van, aki Afrikába utazik, hogy kihalófélben lévő állatokat mentsen, van, aki erdőültetésen fog dolgozni önkéntesként. Nekik ez nagyon fontos. Az én nemzedékemben nem volt semmi ilyesmi. Az apáméban még annyira sem. Akkor inkább társadalmi kérdések foglalkoztattak bennünket. 

És végül beszéljünk egy kicsit a legújabb könyvéről, az Elhordott múltjainkról is. Ez a kommunizmus bukásáról szól, de arról is – ahogy a Nobel-díj átadásakor mondott beszédében fogalmazott –, hogy a kor megfordult, és elindult visszafelé. 

A kilencvenes években romantikusok voltunk. Úgy éreztük, szabadok vagyunk, és holnap már egy boldog világban fogunk élni. A kommunizmus halott. De hát az ember, aki ma jött ki a lágerból, nem tud rögtön szabad lenni. Mert elkezd… elkezdi építeni a lágert magának. Egyszerűen nincs másmilyen elképzelése a világról. Ahhoz, hogy szabad világot építsünk, szabad ember kell. De nincsen. Sehol. Se az elitben, se a demokraták között, se az ellenzékben, se a hatalomban. Ez azt jelenti, hogy a kommunizmus még nem halott. Igen, nagy ütést kapott. De próbál feltápászkodni, feléledni. Úgyhogy még kell néhány nemzedék… 

Egyáltalán nem kerüli az olyan helyzeteket, amikor politikai vitákba kell bonyolódnia, de azt is mondta, hogy már nem akar háborúkról, politikai-társadalmi kérdésekről írni. Hanem miről? 

Valóban, most két könyvön gondolkodom. Az egyik a szerelemről szól, a férfi és nő viszonyáról. A másik az öregségről és a halálról. De nem azért, mert félek a haláltól, nem. Mindazt, amit el akartam mondani az ilyen… szociális kérdésekről, már elmondtam ebben az öt könyvből álló ciklusban. És arra gondoltam: miért ismételném magam – még egy háború, még egyszer ugyanolyan történetek… Meg hát itt van egy új nemzedék, amely máshogyan szeretne élni. Ők nem akarnak olyan ostobán meghalni, olyan könnyedén gyilkolni. Ők szeretnék élvezni az életet, a magánélet… hogy is mondjam…. valóságos filozófia lett. Annak a filozófiája, hogyan kell szép, örömteli életet élni. Már amennyire ez lehetséges. A fiatalok nem nagyon akarnak részt venni a politikában, nekik ez nem fontos. Itt a világ, itt vagyok én ebben a világban – ezt kell valahogy megértenem, hogy mi végre. Persze a kommunizmus még nem ereszti el őket, és a fiatalok ezt kezdik érteni, kezdenek kimenni az utcára… És arra gondoltam: erről kell írnom, ezekről az új emberekről – a fiatalokról.