Vencel
10 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Az ilyen előadások miatt jó újra színházba járni

negyen2
2020.07.11. 08:09 Módosítva: 2020.07.11. 08:10

Vannak azok az előadások, amelyeket az embernek nincs kedve precízen elemezni. Nem azért, mert olyan csapnivalóak – csapnivaló előadásoknál semmit sem könnyebb elemezni –, hanem azért, mert annyira fellelkesítenek, annyira emberinek tűnnek, annyira szerethetőek, annyira a szívre hatnak az agy helyett, hogy az ember inkább csak annyit akar mondani róla:

menj el, nézd meg, jó lesz.

Ilyen előadás az Egykutya is.

És még csak nem is feltétlenül a legprecízebben leírható részletek – a színdarab szövege, a rendezői koncepció, díszlet, jelmez, zene, világítás, sötétítés –, hanem a színészek miatt. A csapatmunka miatt. Az ő lelkesedésük miatt – nyilván az ragadt át rám is.

Egy majdnem teljesen ismeretlen, kis független csapatról van szó, PopUp Produkció a nevük, mert néha csak úgy felbukkannak a semmiből, és semmi olyasmire nem fókuszálnak igazán komolyan, amiből nem előadás lesz, például arra, hogy bemutatkozzanak, definiálják magukat (facebookos névjegyükben mindössze annyi szerepel: „Rendszer-és térfüggetlen színház. Néző- és egyenlőség-centrikus közösség. Összművészeti táptalaj”), csak arra, hogy a semmiből, tényleg lényegében csak lelkesedésből előadásokat hozzanak létre.

Ebben az előadásban a társulatalapító Bakonyi Alexa, az előző bemutatójukban – a Nyáry Krisztián munkái alapján készült Így viszik át-ban – is fellépő Döbrösi Laura, Tenki Dalma és az eddig főleg a komáromi színházban játszó Tóth Károly játszanak, a darabot a Facebookon terjesztett novelláiról (ottani számok alapján 14 ezer ember által) ismert Varga Lóránt írta, és a HPS KultSzalonban adják elő, egy ósdi, díszes kiállító- vagy konferenciateremben, egy kanapéval, egy asztallal és még talán egy-két bútorral, körben meg a nézőkkel.

És ami a nézők között van, az a nappalink, ahová odakerült négy késő huszonéves, kora harmincas fiatal, akik nem látták egymást, amióta nyolc éve kiköltöztek a közös koliszobából.

Vagy az ő nappalijuk – csak akkor mi hogy kerültünk oda?

Mert hogy együtt vagyunk egy nappaliban, mindenféle negyedik fal nélkül, az biztos abból a közvetlenségből, abból a természetességből, ahogyan játszanak a kanapénkon és a székeinken (vagy az övéken).

Egy elég fura, már testtartása alapján is nagyon zárkózottnak és különcnek tűnő lány, Patrícia (Döbrösi Laura) várja a vendégeket (vendégeinket): a főállású anyukává vált Évát (Tenki Dalma), akinek minden gondolata a gyerekek, sőt, a Gyermekek körül forog, a gátlástalan, persze politikai kapcsolatokkal is rendelkező pénzügyi tanácsadó Hondát (Tóth Károly) és az állati sikeres, mégis állati kiábrándult festőművészt, Nórát (Bakonyi Alexa), akik egyébként mind nem tudnak arról, hogy Patrícián és rajtuk kívül más is jelen lesz ezen az estén, és elég jogos félelmekkel várják, hogy a lány elmondja, miért hívta össze őket. Amiben nyilván nem lesz sok köszönet, az azért rögtön érződik.

Tenki Dalma
Tenki Dalma
Fotó: Várfi István / PopUp Produkció

Szóval jó az alaphelyzet, látszik, hogy Varga Lóránt valahonnan – íróiskolából vagy ösztönösen, mindegy – tudja, milyen egy jó drámai alaphelyzet: hosszú idő után egy légtérbe kerül négy ember, akik a múltjuk miatt kellően őszinték és szókimondóak egymással, régi titkok és összeveszések miatt nagy köztük a feszültség, és aztán még szembesülnek valami újjal is. Ráadásul azt is tudja, hogyan írjon négy olyan karaktert, akik tökéletesen lefednek négy teljesen különböző, sőt egymással homlokegyenest ellentétes életszemléletet, azaz a lehető legsokrétűbb társalgások leírására adnak lehetőséget az írónak, és közben mégsem tűnnek csakis ezért papírra vetett és papírízű figuráknak, hanem élnek, de annyira, hogy majd kicsattannak tőle. Már csak azért is, mert a szavaik, sőt még a mondataik is olyanok, mint amiket valódi, élő emberek szoktak kimondani.

Ami annál is nagyobb teljesítmény, mint amilyennek tűnik, mert ebben a darabban konkrétan az élet értelméről beszélgetnek. Márpedig egy darab, amelyben az élet értelméről beszélgetnek, és a mondatok mégis olyanok, mintha a földszinti bárból hallatszanának fel a színházterembe, az olyasmi, amit nagyon meg kell becsülni. Persze nem nagy filozófusok meglátásairól van szó, hanem arról, mit kereshet az életben ez a három plusz egyféle ember: baj-e, ha van pénz, van nyaralás, vannak csajok, van zsíros meló, de mindez megmarad felszínes szinten, valódi mélységek nélkül? Tényleg minden problémára megoldás a gyerek és a családi szeretet, és tényleg biztosan flúgos, aki szerint igen? Mit jelent az, hogy mindenki a többi ember számára akar látszani? 

Mindez azért is tud nagyon életszerű lenni, mert az Egykutya nem akar megoldásokat és igazságokat közölni.

Egy kicsit mindenkinek igaza van, egy kicsit senkinek sem, és ez nagyon izgalmas.

Ha valaki mond valami olyasmit, amivel elsőre a legkevésbé sem tudunk azonosulni, akkor hamarosan kiderül, hogy azért mégiscsak van benne valami, és ha valami gáznak tűnik, arról is kiderül, nem biztos, hogy tényleg az.

Szóval persze azért nagyon is lehet írni az úgynevezett precízen elemezhető részekről is, a színdarabról mindenképp, a világításról és a zenéről mondjuk nem (csillár a mennyezeten, zene pedig nincs), még lehet elemezni azt is, hogy noha nem igazán történik semmi a színpadon azon kívül, hogy négy ember beszélget, és néha egyikük-másikuk kimegy a konyhába, mégis mennyire a helyükön vannak a mozdulatok, az apró ötletek – az ilyen-olyan testi kontaktusok hol viccesek, hol árulkodóak –, milyen jó a dinamika a négy színész által létrehozott előadásban.

De a lényeg mégiscsak a négy színész maga. Akik mind mutogathatnák karaktereik kínálkozó külsőségeit, mondjuk a pénzes fickó a dölyfösségét, a különc lány különcségét, a szuperanyu az együgyűségét, de ez eszük ágában sincs.

Színház a járvány után

Az Egykutya is egyike azoknak az előadásoknak, amelyeknek pár nappal a színházak bezárása előtt volt a bemutatójuk. A legtöbb ilyen előadással ellentétben ezt viszont hamar elővették újra. A HPS KultSzalon nevű hely színházterme ránézésre úgy 60-70 férőhelyes lehet, és az első előadás teljes teltházzal ment, ami csattanós választ ad a „vajon könnyen visszaszoknak-e az emberek a koronavírus után a színházba?” kérdésre. Maszkot a közönségből egyetlen egy ember viselt; ez volt az egyetlen nyoma az elvileg megváltozott világnak.

Tóth Károly, Tenki Dalma, Bakonyi Alexa, Döbrösi Laura
Tóth Károly, Tenki Dalma, Bakonyi Alexa, Döbrösi Laura
Fotó: Várfi István / PopUp Produkció

Mind a négy figura ismerős, mind a négyről úgy érezni, mi is le tudnánk ülni velük egy asztalhoz, egyik sem egy vezérmotívumra épül rá, ahogy az igazi emberek sem arra szoktak. Tenki Dalma képes egy olyan anyukát játszani, aki egyrészt otthon már elszokott a csúnya szavaktól, társaságban meg sápadtan hüledezik tőlük; akiről úgy tűnik, mintha egyik szemével mindig a gyerekeit nézné még akkor is, ha azok nincsenek is ott; aki még azt is ezerféle csodálatos hangsúllyal és ugyanennyi különböző jelentéssel tudja mondani bármilyen felnőtt embernek, hogy

Csillagom!

Másrészt viszont érezhető rajta, hogy mindezt nem bárgyúságból teszi, hanem mert így boldog, és képes az önreflexióra, képes felemelni az anyaság páncélján a rostélyt, hogy megmutassa, remekül kilát mögüle.

Bakonyi Alexa szélsőséges szarkazmusa mögött nem egyszerűen a kiábrándultak cinizmusa sejlik fel, hanem annak a sajátos beletörődése, aki sajnos elég intelligens ahhoz, hogy átlássa nemcsak saját helyzetét, de azt is, hogy az nemigen változtatható jobbá, mégpedig azért, mert a sok rossz is kell ahhoz a jóhoz, ami mégis megvan az életében – és ettől sokkal izgalmasabb a karaktere egy egyszerűen csak savanyú nőnél.

Tóth Károly nem a pénz felől fogja meg a gazdag figurát, és ettől lesz hiteles: ő egy jókedvű, saját, a korlátlanhoz közelítő lehetőségeivel tisztában lévő ember, akit ez nem önelégültté, hanem egyszerűen csak magával rendkívül elégedetté tesz – a kettő nem ugyanaz. Vannak hibái, és tud is róluk, legfeljebb nem érdeklik: ez a mix már bőven elég egy érdekes alakhoz. Döbrösi Laura pedig apróságokkal hiteti el, hogy ott van ebben a Marsról érkező fura lényben az igazi ember: bár lehajtott feje, csoszogó járása – még nagyot lépni is szerény –, földre sütött, de riadtan tágra nyitott szemei leginkább nem evilági, hanem csak idetévedt lényt mutatnak, de Döbrösi egyszer-egyszer felfigyel egy-egy igazán érdekes mondatra, és olyankor, mint a készenlétben álló macska teste, látszik, hogy megfeszül az egész lénye, hátha ki tud törni abból az állapotból, ahová hosszú évek alatt kövült, és olyankor ez a feszülés szikrákat vet.

És működik a kémia négyük között, akkor is, ha mindenki megvet mindenkit, akkor is, ha hirtelen feltámad valamiféle közösségi felelősségérzés bennük („Azért mi elég szar barátok vagyunk!”, mondja egyikük, és az ilyen őszinte önreflexiótól csak még érdekesebb az egész), akkor is, ha a másik kárára kell humorizálni, akkor is, ha kiderülnek a titkok, és minden összedől.

Szóval lehetne elemezni, hogy sok-e mindaz, ami az utolsó tíz percben kiderül, vagy belefér (miért is ne férne?). Hogy kielégítő a válasz, vagyis a válasz hiánya az alapkérdésre (miért is ne lenne?).

De minek.

Igazi, élő, hús-vér emberek nappalijában ültünk másfél órát, és elhittünk mindent ennek a négy embernek. Ennél meg nem is kell több.

Borítókép:  Az előadáshoz készült imázsfotókon Tenki Dalma, Tóth Károly, Döbrösi Laura és Bakonyi Alexa. Fotó: Várfi István / PopUp Produkció