Jeromos
9 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Mussolinitől Aczél Györgyig rajongtak ezekért a kerámiákért

S7A0893
2020.08.13. 20:27

A megtörhetetlen Gorka című kiállításon az egyik sarokban látható egy tabló gipszbe ágyazott kerámiatöredékekből. Ezt maga Gorka Géza készítette szétlőtt életműve darabjaiból mementóként 1945 után, amikor visszatért nógrádverőcei házába, és egész nagyértékű kerámiagyűjteményét összetörve találta.

Amikor 1945 nyarán visszamentünk a házba, egy európai hírű kerámiagyűjtemény összezúzott cserepei bokáig értek. Százötven orosz katona lakott hetekig a házban... Ültünk a szétszedett, kiégett szobákban. Apám pedig azt mondta: 'Végtelen életünk a tenyerünkben van.' Tizenöt év kellett hozzá, míg újra elfogadták

– emlékezett vissza a történtekre lánya és alkotótársa, a szintén keramikus Gorka Lívia.

Gorka Géza tényleg megtörhetetlen volt: miután a történelem vihara elsöpörte, amit addig létrehozott, újraindította a műhelyét, kibekkelte a sztálinizmus legsötétebb időszakát és szívós munkával elérte, hogy idős korára újra az ország legsikeresebb művészei között tartsák számon. De a cserepek arra is emlékeztetnek, hogy a kerámiák egyáltalán nem törhetetlenek, sőt, ezek a különleges tárgyak, amiken alig fog az idő, nagyon is könnyen eltörnek.

Gorka Géza keramikus volt, vagyis olyan művész, akinek alkotásai idővel a konyhai kukában kötnek ki. Elég egy rossz mozdulat, egy szeles kisgyerek, egy billegős asztal, és a féltett dísztárgy menthetetlenül ripityára tör. Régebben szokás volt azt mondani, hogy "mindenkinek van otthon egy Gorkája", mivel az Iparművészeti Vállalat 1961 és 1971 között a művésszel kötött megállapodás szerint sorozatban gyártotta az általa tervezett, manapság retró stílusúnak mondott kerámiatárgyakat. Ezek persze nem voltak olyan egyedi műalkotások, mint Gorka saját nógrádverőcei manufaktúrájának kis példányszámban előállított, apró jellegzetességeket hordozó, kézműves munkái, az igazi Gorkák, de mégiscsak Gorkák voltak – nagyszüleink vitrinjébe, dohányzóasztalára, könyvespolcára jutott egy-egy jellegzetes, repedezett, csurgatott vagy összeugrasztott mázas vagy márványos erezésű modern váza, állatfigura, hamutartó, tálka. 

Vagy valami olyasmi, amit akár ő is tervezhetett volna. A Kieselbach tárlata után megnéztem otthon a nagyszülőktől örökölt szocmodern darabok alján a védjegyet, de sem a tyúkváza, sem a sárga-piros nagy álló váza, sem a hamutartó nem Gorka, pedig akár lehetne is, annyira magukon viselik a stílusjegyeit. De ezek a darabok és a sokkal értékesebb valódi Gorkák is folyamatosan fogynak. A tyúkváza hiába áll a legmagasabb könyvespolc tetején, a macska kéthetente egyszer valahogy felugrik mellé, megremeg az egész tákolmány, a váza veszélyesen megbillen, aztán visszanyeri az egyensúlyát – újabb két hét haladék, de a pusztulás nyilvánvalóan elkerülhetetlen.

Élete legfontosabb színterét, a verőcei házat Gorka röviddel a halála előtt, 1971-ben teljes berendezésével együtt az államra hagyta, és 1972-ben emlékmúzeummá alakították. Az avatásra a kultúrpápa, Aczél György is elment, és a korszak olyan ismert értelmiségi alakjai vettek részt rajta, mint Borsos Miklós szobrász vagy Pogány Frigyes urbanista. Ez volt az első a kis művészmúzeumok közül, amiket az 1970-es és az 1980-as években sorra hoztak létre, mindenekelőtt Szentendrén: 1973-ban a Kádár-kor másik sztárkeramikusa, Kovács Margit kapott múzeumot, ami jelenleg is nagyon népszerű, és tavaly nagyvonalú felújításon esett át. A verőcei Gorka Múzeum nem ilyen szerencsés, 2017-ben a fenntartói jog átkerült a Ferenczy Múzeumi Centrumtól a községi önkormányzathoz, ami igyekszik ugyan Gorka emlékét ápolni, de a régóta esedékes nagy felújítás és a művész jelentőségéhez méltó kiállítás létrehozása olyan feladat, ami jelentősebb állami segítség nélkül elképzelhetetlen.

A verőcei kiállítóhely azonban soha nem nyújtott teljes képet Gorka életművéről, hiszen a már említett háborús tabula rasa miatt valójában csak a kései korszakot, a szocmodern művészt reprezentálta. Csakhogy Gorka pályája az 1920-as években kezdődött, és – bár teljesen politikamentes alkotó volt – nemcsak a Kádár-kornak volt ünnepelt sztárművésze, hanem már a Horthy-rendszernek is. Mindez elképesztő gazdagságot jelent stílusok tekintetében, mert a szocmodern mellett Gorka az art deco és a 20. század közepi (mid-century) modern kerámia legjelentősebb hazai mestere volt, de előfordult az életében turanista intermezzo és Zsolnay-közjáték, csinált népies és "impresszionisztikusan népies" kerámiákat, volt habán és "habanoid" korszaka – annyira változatos és sokféle stílusban dolgozott, hogy senki meg nem mondaná, hogy mindaz, ami a Kieselbach tereiben sorakozik, nem négy-öt különböző művész alkotása. És pont a Kádár-kori kanonizálásnak a kor elfogultságait tükröző jellege miatt az életmű tényleges összetettsége újrafelfedezésre várt.

Amihez persze olyan műtárgyak is kellettek, amelyek megmutatják ezt a sokszínűséget. A tárlat anyagát Chovanecz Balázs antikvárius és régiségkereskedő, az antikvarium.hu tulajdonosa magángyűjteményéből válogatták, tehát csupa olyan tárgyról van szó, amit eddig a nagyközönség nem láthatott. Chovanecz évekig tartó, szisztematikus gyűjtéssel hozta létre a kollekciót, a legszebb, legértékesebb darabokat külföldről vásárolta vissza, mert itthon már nem találta meg őket a piacokon, kereskedőknél. Húsz országból hozta haza a Japántól Ausztráliáig, Perutól Kanadáig sodródott tárgyakat, és közben az a cél lebegett a szeme előtt, hogy valahogy rekonstruálja szándékosan elpusztított egykori gyűjteményt, mert amikor ellátogatott Verőcére, és meghallotta, hogy az orosz katonák "agyaggalamb lövészetet" rendeztek a kerámiákra az ablakból, úgy érezte, mintha elvettek tőle valamit – ekkor jött rá, miért nem találja sehol az igazán érdekes, art deco korszak darabjait.

Chovanecz Gorka-gyűjteménye több mint ezer darabos. A most elkészült, impozáns méretű katalógus a valaha megjelent legnagyobb magyar iparművészeti album, de a méret mellett legalább ilyen fontos, hogy Szabó Lilla művészettörténész tanulmányában minden korábbinál több forrást felhasználva, a különböző korszakokat egyenrangúan kezelve rekonstruálja Gorka életpályáját. Ami egyébként továbbra is teli van homályos részletekkel.

Nem lehet tudni például, hogy pontosan mi történt Gorkával a háború végnapjaiban. Gorka az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején ünnepelt művész volt, aki számtalan hivatalos díjat, elismerést elnyert, és munkái külföldi világkiállításokon, biennálékon képviselték a magyar iparművészetet. Az 1942-ben megrendezett Első Magyar Országos Keramikai Kiállításon valóságos sztárként szerepelt, százhúsz kerámiáját mutatták be egy különteremben. 1943 februárjában ő kapta meg az első Állami Iparművészeti Aranyérmet – Gorka Lívia később azt mondta, hogy ez a "dokument" mentette meg apja életét.

1943-44-ben Gorka a nógrádverőcei manufaktúra fenntartása mellett egy másik kisüzem vezetését is átvette, a losonci polgármester meghívására az ottani Nógrádi Palóc Háziipari Szövetkezet kerámiaüzemének vezetője lett. Az üzem főként a náci Németország piacára exportált, bár 1957-ben írott önéletrajzában Gorka azt állította, hogy Svájcnak dolgoztak. A losonci korszak egyedi stíluskategóriát jelent Gorka életművében, mert a helyi népi motívumok, virágminták felhasználásával olyan elmosódó, szétfolyó díszítésű kerámiák készültek, amelyeket népies impresszionizmusnak nevezhetnénk. Van ezekben a kerámiákban, különösen egy-két fekete díszítésű darabban valami baljós, mintha csak a Gorka számára egész életében ihletforrást jelentő népi kultúra felbomlását fejeznék ki, sőt a közelítő háborús katasztrófa fenyegetése is érzékelhető rajtuk.

A háziipari üzem működésének a szovjet hadsereg bevonulása vetett véget 1944 karácsonyán. A háború utolsó hónapjaiban az addig sikeres, ünnepelt művésznek be kellett vonulnia munkaszolgálatra. Az okokról és arról, hogy ott mi történt vele, soha nem beszélt. Zsidó lett volna? Annak alapján, amit a család származásáról tudunk, nem. Gorka Lívia visszaemlékezésében azt állította, hogy a Górka család lengyel eredetű volt, és Lengyelország 1773-as felosztása után Ungváron át került a Felvidékre. Úri családnak is mondták, de Gorka apja tisztviselő volt, életmódjuk pedig polgári, legalábbis Górka Gyula korán bekövetkezett haláláig, mert akkor elszegényedtek, és édesanyja a hat gyerekkel segélyre szorult. Az anya, Braunsteiner Jozefin ősei morva kézművesek voltak, akik Mária Terézia idején telepedtek le Nagyszombat környékén, apja a pöstyéni fürdő gondnoka volt. Gorka Géza soknemzetiségű környezetben nőtt fel, magyarul, németül és szlovákul is tudott, katolikusnak keresztelték, szülei egyházi esküvőt tartottak Nagytapolcsányban. Lívia később, idős korában mégis utalt egyszer, konkrétumok nélkül, egy dokumentumfilmhez készített interjúban apja állítólagos zsidó felmenőire, de nem biztos, hogy ezt komolyan lehet venni, a munkaszolgálat ténye pedig nem perdöntő, mert erre nem zsidó származásúakat is köteleztek. 

Teli van lyukakkal ifjúkori életrajza is, nem tudni például, hogy került a család az apa halála után Mezőtúrra, ahol a fiatal Gorka a híres népi fazekasmester, Badár Balázs műhelyében tanulta ki a mesterség fortélyait, és első munkái is Badár stílusában készültek. Zavaros, anyagi nehézségekkel teli időszak lehetett, mert Gorka iskolai tanulmányaiban egy tízéves lyuk tátong, idejének jelentős részét rokonoknál töltötte más városokban, és csak a világháború végnapjaiban, 1918 tavaszán hívták be katonai szolgálatra. Az összeomlás után hazament Mezőtúrra, de a következő év elején önként belépett a Vöröshadseregbe, és zászlóaljparancsnokságig vitte.

Amikor élete legvégén egy filmforgatókönyv készítésekor szembesítették vele, hogy tagja volt a Tanácsköztársaság mezőtúri testnevelési direktóriumának, és még egy veterántalálkozóra is elment, joggal tették fel neki a kérdést, hogy miért nem mesélt soha "munkásmozgalmi" múltjáról. Pedig 1948 után, amikor Gorka körülbelül hét évig szinte teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, mert nem igazán tudott alkalmazkodni a szocreál elvárásaihoz, és a Horthy-rendszer ünnepelt iparművészeként rosszindulat övezte, ezzel a fiatalkori kommunista epizóddal talán jó pontokat szerezhetett volna. Miért titkolta el, kérdezték.

Nem titkoltam, csak nem beszéltem róla. Nem akartam, hogy ezek a szempontok legyenek a döntőek, és ne a művészetem

– válaszolta.

Az már érthetőbb, hogy egyik legnagyobb nemzetközi szakmai sikeréről, a Mussolini vázáról is hallgatott a szocializmus idején. 1940-ben ugyanis Gorka szerepelt a VII. Milánói Nemzetközi Iparművészeti Kiállításon, és megkapta a Grand-Prix díjat. A szoros olasz-magyar kulturális és politikai kapcsolatok jeleként a magyar pavilont felkereste III. Viktor Emánuel és Mussolini is, az előbbi Kovács Margit dísztálját, az utóbbi Gorka nagyméretű, 120 centi magas díszvázáját vette meg. A magyar sajtó természetesen lelkesen számolt be a hatalmas nemzeti sikerről, a vázáról képeslapot is kiadtak. A szarvasos jelenetekkel díszített Mussolini váza egyébként Gorka habán korszakához tartozik, messze nem az életmű legjobb vagy legjellegzetesebb darabja, hogy megvan-e még valahol egy olasz múzeum raktárában, vagy egy minisztériumi tárgyaló sarkában, nem lehet tudni.

Gorka leginkább azért nem beszélt később ezekről az epizódokról, mert igazából nem volt sem kommunista, sem fasiszta. Amikor hazatért a Tanácsköztársaság utáni pár éves külföldi tanulmányútjáról, rengeteg modern technikai ismerettel és a német avantgárd merészen újszerű művészi formanyelvének ismeretével felvértezve, előbb egy új kerámiaipari kisüzem, a nógrádverőcei Keramos Rt. vezetője lett, majd 1927-ben önállósodott.

Ettől kezdve élete végéig önálló dizájner-vállalkozó maradt, bármilyen politikai rendszer uralkodott is.

A nógrádverőcei manufaktúra itthoni és nemzetközi sikerei az 1930-as években azt mutatják, hogy Gorka tehetséges menedzser volt. Az üzem fénykorában tucatnyi alkalmazottat foglalkoztatott, és számos külföldi lerakattal rendelkezett, még New Yorkban és Tokióban is. A nagyüzemi gyártástól viszont Gorka idegenkedett, még ha élete egyes szakaszaiban megélhetési okokból rá is kényszerült erre, például 1946 és 1948 között, amikor a pesti Zsolnay-gyárnak tervezett (egyébként teljesen Zsolnays jellegű darabokat, a kiállításon ezekből is látható egy összeállítás). Szemléletében azonban autonóm művész és az agyaggal, a különböző mázakkal kísérletezni szerető kézműves mester maradt, és csak másodsorban vállalkozó – bár megvolt benne az a trendérzékenység, hogy minden korszakában keresett, közkedvelt termékeket tudott előállítani.

A kiállítás legerősebb része az art deco korszakot bemutató első terem. Középen egy emelvényen színek szerint csoportosítva sorakoznak a letisztult formavilágú, elegáns modern dísztárgyak, a színskála a meleg pirosaktól és sárgáktól a hűvös kékeken és zöldeken át a feketékig tart. Közelebb hajolva látszik, hogy a látszólag egyforma tárgyak apró részleteikben eltérnek, és a felületüket hajszálrepedések sokasága hálózza be. Gorka sokféle saját mázat fejlesztett ki, de életének ebben a szakaszában legszívesebben a német Bidtel cég repesztett mázait használta, amelyek egyfajta patinát kölcsönöztek tárgyainak, mintha több száz éves kínai porcelánok lennének.

A terem egyik falát egy hatalmasra felnagyított archív fénykép foglalja el, amely egy kereskedelmi vásáron készült, és Gorka standját mutatja, a polcok mögött álló öltönyös művésszel meg egy hölgyvásárlóval. A kurátorok megkeresték Chovanecz gyűjteményében a képen látható darabokat, és kis üvegpolcokon odahelyezték őket a maguk tárgyi valóságában a fotó elé – a megoldás nemcsak arra jó, hogy az archív fénykép segítségével visszahelyezi ezeket az elegáns, modern polgári dísztárgyakat az eredeti történelmi kontextusukba, hanem a hiányokra is felhívja a figyelmet, hiszen jó néhány tárgy még ebből a gazdag és teljességre törekvő kollekcióból is hiányzik.

Gorka életművére egyébként is jellemző, hogy a legfontosabb darabok egy része hiányzik. Az 1930-as évekbeli, a kor keleties, a magyarság gyökereit a messzi Ázsiában kereső szellemi irányzataival rokonságban álló, turanistának elnevezett korszakában Gorka megbízást kapott, hogy készítsen nagy méretű díszvázákat a bécsi magyar idegenforgalmi hivatal új bemutatóhelyiségébe, vagyis tulajdonképpen az ország nyugat-európai kirakatába. A Kärtnerstrasse 51. szám alatti, 1931 őszén megnyitott, márványportálos helyiség berendezésében a kor legjobb magyar iparművészei vettek részt. A bécsi iroda egy modernebb országimázs kialakítására tett kísérlet volt, olyannyira, hogy a korabeli sajtóban bírálták is, a Magyar Iparművészet című szaklap (ahol Gorka műveit rendszeresen, fényképpel bemutatták) viszont elismerően írt az enteriőrről, és benne Gorka munkáiról:

Rendkívül artisztikusak a kerámiák. Gorka Géza nagyméretű kék- és zöldmázas turáni vázái a kandallón és a téglapiros megvilágított falifülkékben igazán egyéni és keleties formafantáziáról beszélnek

írta kritikájában Ybl Ervin.

A berendezés legalább 1939-ig megvolt, de nem lehet tudni, mi lett Gorka vázáinak sorsa. A kiállításon a turanista korszakot csak néhány kisebb, fényes mázú darab képviseli, de ezek annyira egyediek és izgalmasak, hogy az ember szíve megfájdul a csúcsművek hiánya miatt.

Kellett egy kis trükk Gorka art deco korszakának talán leghíresebb darabja, a zöld szamár megidézéséhez is. A művész sokszor, több változatban is elmesélte azt az anekdotát, hogy 1929-es, zöld színű, szamár alakú hamutartóját Szentgyörgy István akadémikus szobrász egy írásában élesen megbírálta, és felrótta neki, hogy az állatot nem élethűen, hanem absztrahálva ábrázolta.

Csupa értelmetlen modernkedés, amit művel — harsogta. — Még annyit sem tud, hogy egy szamárnak négy lába van, és egy szamár nem zöld színű

– idézte az idős mester a bíráló (állítólagos) szavait 1968-ban a Pajtás című lapnak. Gorka erre az egyik verzió szerint úgy válaszolt, hogy amit ő készített, az nem szamárszobor, mert "a juhász sem állatot mintáz, amikor botját szamárfej faragással díszíti", egy másik, frappánsabb változat szerint pedig azt mondta:

 ez nem szamár, ez kerámia.

A már idézett cikk szerint a háromlábú, zöld szamár másolata ott állt a verőcei villában egy dohányzóasztalon. Chovanecznek azonban csak sárga példányok jutottak ebből a valóban emblematikus kerámiából, bár úgy lettek az ablak elé állítva, hogy a fénytörésben az egyik már-már zöldnek látszik.

A zöld szamár története azt is mutatja, hogy Gorka nagyon tudatos művész volt: valóságos legendát szőtt egyik legnépszerűbb terméke köré, amivel ki tudta fejezni viszonyát a modernitáshoz (a konzervatív stiláris elvárásokkal szemben) meg azt is, hogy a kerámiát önálló, a többivel egyenrangú művészeti ágnak tekinti, amely saját belső törvényszerűségekkel rendelkezik, és nem a szobrászat egyik válfaja. Mindezt ráadásul egy olyan darabbal közölte, ami már nevében is utalt a korszak egyik híres és vitatott festményére, Bortnyik Sándor 1924-ben festett Zöld szamár című képére, amely a Bauhaus és az olasz metafizikus művészet egyik első markáns megjelenése volt a magyar művészetben. Gorka ezzel jelezte, hogy az a merészség és együtt rezgés a legfrissebb nyugati szellemi áramlatokkal, amit a festészetben Bortnyik képviselt, nemcsak a magas művészet által érhető el, hanem akár egy olyan látszólag hétköznapi kerámiatárggyal is, mint egy asztali hamutartó – ez teszi zöld szamarát a magyar modernitás egyik ikonjává.

Az egyetlen tárgy az 1945-ös mementón kívül, ami nem Chovanecz gyűjteményéből származik, egy fekete fejes Picasso tányér, amit egy budapesti magángyűjtőtől kértek kölcsön. Amikor Gorka az 1958-as brüsszeli világkiállítástól kezdve a Kádár-rendszer ünnepelt művésze lett, rendszeresen fogadott külföldi látogatókat, újságírókat a verőcei műhelyben, és az ő cikkeikben bukkant fel a "magyar Picasso" fordulat. De volt ennél valóságosabb kapcsolat is a világhírű katalán festő és a magyar keramikus között. 1959-ben Gorka más magyar művészekkel együtt kiállított Vallauris-ban, abban a dél-franciaországi faluban, amit Picasso tett az európai kulturális élet és a turizmus egyik központjává. Ugyanakkor állította ki Picasso is kerámiáit, amiket a Madoura nevű helyi műhely számára készített. 

Vallauris a paraszti fazekasság ősi központja volt, de ez a mesterség a második világháború utáni időszakban kihalásra ítéltetett volna, ha Picasso nem fedezi fel, és nem kapcsolódik be az ottani kerámiakészítésbe. Több mint két évtizedig dolgozott együtt a helyi mesterekkel, és körülbelül 600 sorozatot készített, amelyeket a műhelyben sokszorosítottak. Picasso képet már akkor is csak a leggazdagabbak tudtak venni maguknak, de modern stílusú Picasso tányért szinte bárki – és mégiscsak volt egy saját Picassója.

A párhuzam Gorkával nyilvánvaló, hiszen Magyarországon az Iparművészeti Vállalat által ekkoriban sorozatgyártott Gorkák hasonló módon formálták a közízlést, mint nyugaton Picasso kerámiái. Habár a '"magyar Picasso" megnevezést Gorka hízelgőnek tartotta, pont a zöld szamár kapcsán megfogalmazott hitvallása miatt, vagyis mert a kerámiát önálló, egyenrangú művészeti ágnak tartotta, igazából nem volt nagy véleménnyel Picasso keramikusi kísérletezgetéséről. Gorka úgy vélte, hogy a jó kerámiaművész mindenekelőtt profi fazekas, aki töviről hegyire ismeri a mesterség szakmai fortélyait, az anyagok belső törvényszerűségeit. Mindig is idegenkedett a rátétektől, a nem anyagszerű formáktól, ezért már az 1940-es évek elejétől kezdve, majd később a szocmodern korszakában elsősorban olyan kerámiákat készített, amiken nem volt semmilyen figurális díszítés, hanem a természeti képződmények, kövek, tenger alól felhozott ókori amforák, vízmosta kavicsok, a bugyogó láva vagy éppen a kerti dísztökök és pöfetegek formái ihlettek, és az egyedi máznak az égetés során előálló repedezettsége, darabosodása, felhólyagosodása adta meg a felület szépségét. Ahogy a népi formákat és az art deco sima tökéletességét is maga mögött hagyta, ez a megidézett ősvilág jelentette számára az igazi művészi kerámiát.

Picasso ilyen tudással nem rendelkezett, a nyers kerámiákra csak ráfestett, vagy rátéteket rakott, Gorka szerint nem tanulta meg, ami a festőt a keramikustól megkülönbözteti. Ezt a véleményét Vallauris-ban egy nyilvános beszélgetésen is elmondta. Amikor 1968-ban újra megkérdezték erről egy interjúban, egyetértően idézte egy mérnök véleményét, hogy amit Picasso csinál az agyaggal, az nem kerámia, hanem stupid játszadozás egy olyan anyaggal, amely fölött nem képes uralkodni.

Pedig Picasso tehetsége vitathatatlan, csakhát a kerámia önálló művészet, egész embert igényel

– tette hozzá. 

Negyven éves művészi pályafutással a háta mögött, saját jogán is világhírű művészként, megengedte magának, hogy Picassónál jobbnak tartsa magát a saját területén. És igaza volt.

A megtörhetetlen Gorka című kiállítás augusztus 15-ig tekinthető meg a Kieselbach Galériában, a szombati zárónapon rendes nyitva tartással, vagyis 10 és 18 óra között látogatható. A kiállítás kurátora Rieder Gábor, a Chovanecz Balázs gyűjteményét bemutató katalógus szerzője Szabó Lilla.

(Borítókép: Gorka 20. század közepi (mid-century) modern kerámiái / Kieselbach Galéria)