30 évünk a Váratlan utazás tükrében

Generációs élmény, amikor a Kacsameséket megszakítva jelentette be az MTV Antall József halálhírét. A médiafogyasztásukat ekkoriban kezdők nemcsak erre, de pár évvel később a Váratlan utazás (Road to Avonlea) című sorozatra is jól emlékezhetek a Magyar Televízió legendás hétvégi műsorkínálatából. 

A sorozatdömpingből kitűnni akkor nem volt annyira lehetetlen, mint ma, amikor a Netflix vagy az HBO GO szimpla átböngészése is meglehetősen embert próbáló mutatvány. Nyilván a nagyszámú vetélytárs híján tudott emlékezetes maradni a Váratlan utazás, ami 30 éve került először adásba.

A kerek évforduló kapcsán jelent meg Kozák Zsolt magánkiadású könyve, a Váratlan utazásaim, ami több síkon repít vissza a múltba. Egyrészt az Edward-kori Kanadába, közben pedig a kilencvenes évek Magyarországára is, amikor a külföldi sorozat eleve ínyenc csemegének számított. Volt is baj, ha az ember későn ébredt, akárcsak e sorok írója, aki 1994-ben a második évadba kapcsolódott be, majd várhatta, hogy a tévé újra műsorra tűzze az első szériát. Ha ez megtörtént, lehetett lesben állni és VHS-re rögzíteni a látottakat, majd nyersanyag hiányában törölni/egymás tetejére venni a részeket. Nehéz idők voltak, és ezen a gyerekcipőben járó internet sem segített. Ha valaki a neten akart utánanézni az előzményeknek, a betárcsázós modemek nem juttatták egykönnyen olvasnivalóhoz, hiszen az Alta Vista sem listázta nagy számban a találatokat. Ebből az információéhségből született meg Kozák Zsolt oldala, ami ma már a Facebookon él tovább.

A felületen felhalmozott tudás és 20 évnyi ismeretanyag adja az 500 oldalnyi könyv törzsanyagát. Benne fotók, kulisszatitkok, hangulatok, interjúk, találkozások a szereplőkkel és ezek szinte percre pontos naplózása kerül terítékre. A szerző nem egy szimpla műkedvelő, hanem rajongó, könyve pedig a saját szemszögéből, utazásain, életén keresztül mutatja be a sorozatot, a szereplőket, a helyszíneket. Aki vele hasonlóan a sorozattal együtt nőtt fel, annak szárnyakat ad, a saját gyerekkorához legalábbis biztosan.

Örökre megmaradnak a gyerekkor emlékei, az az érzés, amit a hullámok játéka kelt, ahogy a lábujjak alól kimossa a rózsaszín meg ezüst homokszemeket, vissza a tenger mélyére. Olyan nyugalmas volt; valami megfoghatatlan módon a halhatatlanság mutatkozott az ár-apály váltakozásában, meg az ég és a tenger végtelenjében. Most, ahogy rácsodálkozom ugyanarra a szikrázó víztükörre, tudom, hogy ifjúságunkat sosem hagyjuk el, mindig magunkban hordjuk a szívünk mélyén.

Kevin Sullivan – Váratlan utazás