A homokférgek nyomában – Nehéz napok egy Dűne-szerű bolygón

„A kezdet kezdetén kell a leggondosabban ügyelni arra, hogy meglegyen a dolgok egyensúlya" – ezzel a mondattal kezdődik Frank Herbert sci-fi-regénye, ám nem pusztán ezért kívánkozik a mi írásunk elejére is. A Dűne a science-fiction irodalom egyik legepikusabb darabja, világa szerteágazó, egyszerre ismerős és egzotikus, vonzó és taszító, ezért nagyon nehéz úgy közelíteni hozzá, hogy érthető módon körvonalazzuk, mitől is vált kultikussá ez az 55 éves regény. Induljunk hát az elejéről!

Minden egy újságcikkel kezdődött

Frank Herbert Dűne című regénye 1965-ben jelent meg a leginkább autóipari javítási kézikönyvek publikálásában jeleskedő Chilton Books gondozásában, ami talán sejteti, hogy a mára klasszikusnak számító könyv útja a megjelenésig nem volt éppen sétagalopp.

A kezdetekhez azonban még távolabb kell tekintenünk az időben, egészen pontosan 1957-ig, amikor Frank Herbert újságíróként cikket szeretett volna közölni arról, hogy az Oregon állambeli Florence-ben hosszú távon milyen gazdasági és ökológiai hatása lesz az egyre terjedő homokdűnéknek.

Bár maga a cikk sohasem jelent meg egyik újságban sem, Herbert számára fontos ihletnek számított ez a sztori, hiszen ennek hatására kezdett el komolyabban foglalkozni ökológiai kérdésekkel, illetve a későbbi regényben is fontos motívum, az ember és a természet közötti konfliktus is markánsan megjelenik az oregoni homokdűnék komótos térhódításában.

Herbert 1957 után sokáig érlelte ötleteit, már meglévő, egészen mélységes lexikális tudását új ismeretekkel gyarapította, a homokdűnék titokzatos képétől viszont képtelen volt szabadulni. Talán nem is meglepő, hogy a gondolatait megtermékenyítő természeti képet először egy haiku formájában kívánta irodalmi nyelvre fordítani. A rendkívül kötött japán versforma adekvát választásnak tűnhetett Herbertnek, hiszen a haikuköltészetben központi szerepet kap a természet és a benne helyet foglaló ember különös kapcsolata.

Sajnos azt nem tudjuk, hogyan hangzott Herbert eredeti Dűne-haikuja, azt viszont igen, hogy az író végül a próza mellett döntött. Házalt is rendesen a kéziratával, ám a legnagyobb sci-fivel foglalkozó kiadók rendre elutasították. Túlságosan hosszú és nehéz olvasmánynak tartották Herbert vízióját, ráadásul az író neve se csengett igazán ismerősen sci-fi körökben.

John W. Campbell Jr., az Analog című sci-fi magazin legendás főszerkesztője viszont meglátta Herbert írásában az értéket, így három részletben, 1963 decembere és 1964 februárja között megjelentette a történet első változatát.

Bár nagy előrelépésnek számított, az Analog magazinban való megjelenés nem okozott azonnal áttörő sikert. Arra viszont elegendő volt, hogy a műértő sci-fi rajongók, írók és az egyetemi kampuszok újdonságokra nyitott diákjai elkezdjenek beszélni erről furcsa történetről. Herbert így tovább házalt sztorijával, ám továbbra is csak elutasításokba ütközött. Egy nap azonban rámosolygott a szerencse.

Sterling Lanier, a Chilton Books szerkesztője olvasta a Dűne első változatát az Analog magazinban, és annyira tetszett neki, hogy saját maga kereste meg Herbertet azzal a szándékkal, hogy ajánlatot tegyen neki. Az íróval madarat lehetett volna fogatni, az ajánlatot elfogadta, még úgy is, hogy tudatában volt annak, hogy a Chilton Books autóipari szakirodalomban utazó kiadóként zöldfülűnek számított a zsánerirodalomban.

A kiadó kockáztatott, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy maximalizálja az eladásokat. Rádiós reklámokban és újságokban hirdették a Dűne megjelenését, még maga Herbert is megmozgatta újságírói kapcsolatait, hogy könyvének megjelenése kellő publicitást kapjon. Mindez azonban kevés volt. A Dűne első, keménytáblás kiadása kínosan nehezen fogyott, a nagyközönség még nem állt készen a sivatagbolygó titkaira. Az anyagi sikertelenség pedig végül Sterling Lanier állásába is került.

Kezdeti érdektelenség ide, anyagi kudarc oda, egyre pozitívabb kritikák érkeztek a műről. Az olvasók mellett a sci-fi írók figyelmét is felkeltette a Dűne,

Az igazság pillanatáig 1966-ig kellett várni, amikor is Herbert bezsebelhette a sci-fi műfajban legrangosabbnak számító Hugo- és Nebula-díjakat. Ő volt egyébként az első olyan szerző, aki művével mindkét díjat átvehette.

És hogy mitől lett ilyen sikeres ez a szerény kezdetekkel bíró regény? A Dűne valószínűleg azért válhatott ekkora klasszikussá, mert már saját idejében képes volt túlnőni a tudományos fantasztikus irodalom adta kereteken; paradox módon ez is okozta kezdeti nehézségeit.

Herbertet számos dolog érdekelte, amely ilyen vagy olyan módon, de megjelent művében: a pszichológia, a vallások, a politikai játszmák, a karizmatikus vezetőkben rejlő veszély, valamint a gazdasági és hatalmi dilemmák elegye egy rendkívül komplex, izgalmas narratív eszközökkel dolgozó regényben váltak egy dinamikus egésszé, amelynek üzenete és mondanivalója a mai napig képes rezonálni az olvasókkal.

A magyar fordításra egyébként viszonylag sokat kellett várni: az első kiadás 1987-ben jelent meg a Kuczka Péter szerkesztette Kozmosz Fantasztikus Könyvek gondozásában, a folytatások egy ideig a Walhalla Páholynál jelentek meg, később azonban Frank Herbert teljes Dűne-ciklusát a Szukits Kiadó vette gondozásba. 2019-től pedig némileg felújított formában a GABO Kiadó kezdte újrakiadni az eredeti regényeket.

A fűszermámor és a káros mellékhatások

A Hugo- és Nebula-díjak után nem volt megállás. Bár az eredeti regény egy önmagában is kerek történetet alkotott, Herbert újra írógép mögé ült, hogy folytassa a nem mindennapi űreposzt. Összesen hat folytatást írt, amellyel a Dűne története több ezer évet ölel fel, és bár nem tisztünk mélységesebb módon megítélni a folytatások irodalmi minőségét, azt talán megemlíthetjük, hogy az eredeti regény magaslatait már nem volt képes túlszárnyalni egyik folytatás sem.

Mi azonban mégsem Herbert minőségi ingadozását tartjuk a Dűne-történetek mélypontjának, hanem azt, hogy az író hirtelen bekövetkezett halála utána éppen saját fia, Brian Herbert és egy Kevin J. Anderson nevű ponyvaíró követett el egy irodalmi hullarablásnak is betudható gesztust azzal, hogy a 90-es évek végén saját kezükbe vették a Dűne-univerzum alakítását különböző előzmény- és kiegészítő regények publikálásával, illetve később konkrét folytatások megírásával.

Salvador Dalí, Orson Welles és Mick Jagger elindul a Dűnére

A Dűne komótosan érkező, de annál hangosabb sikere szinte biztossá tette, hogy előbb-utóbb a filmipar képviselői is meglátják a lehetőséget a sivatagbolygó körüli intrikák feldolgozásában.

Az első versenyző a kissé kattant chilei Alejandro Jodorowsky személyében érkezett, aki A Vakond és A Szent Hegy című filmjeivel művészi és filmrajongó körökben markáns sikereket ért el a 70-es évek elején, extravagáns stílusa és munkamorálja pedig egyértelműen alkalmassá tették arra, hogy a Dűne monumentalitását filmvászonra vigye.

Jodorowsky pedig nem hazudtolta meg önmagát. 1975-ben az alapműhöz méltó, grandiózus tervezettel állt elő; elképzelései szerint filmjében Salvador Dalí alakította volna az univerzum császárát, de Orson Welles és Mick Jagger is szerepelt volna a filmben, amelynek a zenéjét többek között a Tangerine Dream, a Pink Floyd és Mike Oldfield szerezte volna.

A chilei rendező a vizualitás terén is csupa nagyágyúval szeretett volna dolgozni. A híres képregényrajzoló Jean Giraud, ismertebb nevén Möbius készített koncepciós rajzokat a filmhez, de a művészeti csapatban kapott helyet az űrhajóspecialista Chris Foss és az a H.R. Giger is, akinek a Nyolcadik utas: a Halál szörnyének terveit köszönhetjük. Rajtuk kivül még Dan O'Bannon nevét érdemes itt megemlíteni, aki a speciális effektusokért felelt volna, és aki később szintén a Nyolcadik utas: a Halál-on dolgozott mint forgatókönyvíró.

A már saját korában is elképesztőnek számító stáb, a futurisztikus ötletek megvalósítása és a távolról sem kommersz történet mintegy 10 órásra tervezett adaptációja azonban rendkívül pénzigényes vállalkozásnak bizonyult, amelyet a producerek végül túlságosan kockázatosnak találtak, így lelőtték a projektet. Keserű tapasztalat volt ez Jodorowsky és a vele dolgozó művészek számára, ám sokuk számára ez jelentette az első komolyabb lépést a filmiparban, néhányuk pedig igen szép karriert tudott befutni a kezdeti kudarc után.

A projekt monumentalitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sok évvel később egy egészen izgalmas dokumentumfilmet is készítettek róla Jodorowsky's Dune címmel:

Homokférgek és Lynch-hangulat

A Jodorowsky-projekt kudarca után sem akartak a filmkészítők eltávolodni a Dűné-től. Ez persze érthető is, hiszen a Star Wars sikerének köszönhetően a 80-as években a tudományos-fantasztikus filmek már jóval kevésbé tűntek kockázatos vállalkozásnak, mint néhány évvel korábban. Dino De Laurentis, az olasz származású filmmágnás pedig jól látta ezt, ezért amint tehette, meg is vásárolta a Dűne megfilmesítésének jogait, rendezőnek pedig azt a David Lynchet igazolta le, aki bár az undergroundból érkezett, Elefántember című filmjével a fősodorban is sikereket tudott elérni. Jól mutatja a rendező iránti felfokozott érdeklődést, hogy Lynchet George Lucas is megkörnyékezte a 80-as évek elején, hogy megrendezze A jedi visszatér-t, ám a fiatal filmes a Dűné-ben látott több fantáziát, amivel talán élete legrosszabb döntését hozta meg.

Ugyanis az 1984-es Dűne egy katasztrófa volt. Kevés volt a pénz, borzasztóak voltak a speciális effektusok, igaz, Lynchnek remek ötletei voltak, ám távolról sem volt még olyan tapasztalt rendező, hogy egy ekkora filmet hatékonyan menedzseljen, ráadásul a végső vágás jogát sem kapta meg, ami miatt a mai napig keserű emlékeket őriz a forgatásról és az utómunkálatokról.

A film óriásit bukott, komótos kibontakozása, sötét hangulata és furcsa narratív megoldásai képtelenek voltak felvenni a versenyt a 80-as évek sci-fi dömpingjével. A kudarcon a később televízión bemutatott „rendezői változat” sem tudott segíteni, ami ugyan jóval hosszabb volt, mint a moziban látható verzió, ám így talán még kevésbé volt befogadható, nem is csoda, hogy ehhez a verzióhoz már nem adta a nevét Lynch.

Az 1984-es Dűne kudarca után a filmesek hosszú évekig hozzá sem szagoltak a franchise-hoz, a legközelebbi próbálkozás a 2000-es évek közepén érkezett a SyFy Channel részéről, amely egy minisorozat formájában álmodta újra Herbert történetét.

Villeneuve lehet a Dűne Messiása?

Jó ideje keringtek pletykák arról, hogy a Dűne újra a nagyvászonra költözik, mégis hosszú éveket kellett várni arra, hogy sikerüljön kisöpörni a homokszemeket a gépezetből. Néhány elvetélt próbálkozás után 2016-ban a Legendary Pictures szerezte meg a Dűne filmes és tévés jogait, bejelentésük után pedig nem sokkal le is igazolták Hollywood új rendező-fenegyerekét, a többek között az Érkezés-sel és a Szárnyas Fejvadász 2049-cel már bizonyító Denis Villeneuve-öt.

Most pedig nézzük meg, milyen is lett az előzetes:

Villeneuve eddigi munkássága is bizalomgerjesztő, ám talán ennél is fontosabb, hogy a rendező saját bevallása szerint hatalmas rajongója az eredeti regénynek, illetve sajátos szeretet fűzi a Lynch-féle feldolgozáshoz is. Egy biztos: kevés olyan rendező van jelenleg Hollywoodban, aki akkora szabadsággal dolgozhat filmjein, mint Villeneuve, ez pedig mindenképpen szükséges egy olyan szerteágazó, provokatív és egyedi történethez, mint amilyen a Dűne.

És nem pusztán a rendező személye számít csúcskategóriásnak: a szereplők között olyan tehetségek foglalnak helyet, mint a feltörekvő Timotheé Chalamet, a Disney-féle Star Wars-filmekben méltatlanul háttérbe szorított Oscar Isaac, de említhetnénk még Josh Brolint, Stellan Skarsgaardot, Jason Momoát vagy Javier Bardemet is.

A fokozott várakozás tehát érthető, ráadásul Villeneuve Dűné-je bizonyos szempontból azt az űrt is betöltheti, amelyet a Disney-féle Star Wars trilógia okozta csalódás hagyott a sci-fire és epikus történetekre nyitott mozirajongók szívében.

Tagadhatatlan, hogy a Dűne az idei év legfontosabb mozis eseményének ígérkezik, ráadásul ha sikeres lesz, az újabb filmeket és folytatásokat jelent majd, amellyel a Dűne is igazi filmes franchise-zá nőheti ki magát, ez pedig Villeneuve-öt is új magaslatokba emelheti.

Akárhogy is lesz, egy biztos: mi nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy a kanadai rendező hogyan álmodja újra Frank Herbert klasszikusát.