Egészen fiatalon, kamaszkorom legérzékenyebb időszakában találkoztam Thomas Mann Halál Velencében című művével. Igazából föl sem fogtam, hogy az élet mélységeit tárta fel előttem, ám mégis olyan elemi erővel hatott rám, hogy rezdüléseit ma is érzem. Minden fiatalnak, kamasznak – aki már nem gyerek, de még nem felnőtt – szüksége van az olyan impulzusokra, amelyek másként tanítanak, nevelnek, mint amit addig megszokott az iskolában vagy otthon. A Halál Velencében nekem például azt tanította meg, hogy az életben hogyan vegyük észre a költészetet, a szépséget. De hogy mondjak magyar oldalról is hasonlót, Szerb Antal: Utas és Holdvilág. Ez a regény ráadásul azt is megtanította, hogy mindenhol jó, de legjobb útközben. Mert persze, minden ember tart valahonnan valahová, de ennek értelme és lényege, ahogyan a megérkezés élménye is abban áll, hogy miként élünk, hogyan gondolkozunk és cselekszünk útközben.
A Bartók Színházban szeptemberben ősbemutatót tartunk. Jules Verne Sándor Mátyás című regényéből készült musical – zeneszerző: Szemenyei János; dalok: Závada Péter; szövegkönyv: Mikó Csaba; rendező: Léner András –, és ennek kapcsán elolvastam a regényt. Bevallom, ezzel a művel korábban nem találkoztam, pedig milyen jó lett volna. Ez a regény ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy egy fiatal lélek megértse és megérezze az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc erejét, igazságát, keserűségét, valamint azt is, hogy egy sokáig fennáló társadalmi rend megváltoztatása után hogyan változik meg az élet, s vele együtt az egész társadalom. Olyan komoly kérdéseket feszeget, hogy örökölhetők-e a bűnök, hogyan kell bánni a múlttal, s hogy a múltbéli események mennyire határozzák meg a jelen dolgait. Nagyon szép, izgalmas és méltóságteljes regény ez a jó és rossz küzdelméről, rólunk, magyarokról – ráadásul egy francia szerző tollából.
De ha már kötelezőkről van szó, ilyenekre a felnőtteknek, a szülőknek is szüksége van, hiszen ha a szülők olvasnak, akkor a gyerekek ezt látva nőnek fel, s találkozhatnak olyan nagyszerű szerzőkkel, akik ugyan felülről súrolják az iskolarendszert, mégis fontosak. Ilyen például Sánta Ferenc vagy Tamási Áron, vagy éppen a már említett Thomas Mann – kinek Tonio Kröger című elbeszélését szintén fiatalként olvastam, s ami után rengeteg, addig összegyűlt szorongás, elfojtás kioldódott belőlem, és elkezdtem bátorrá válni.
Őze Áron
Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a dunaújvárosi Bartók Színház igazgatója. Faipari szakközépiskolában érettségizett, majd 1993-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Iglódi István tanítványaként. A Nemzeti Színház tagja volt 1992-től, 1998-tól szabadfoglalkozású művészként dolgozott, majd Pesti Magyar Színházhoz szerződött, amit 2010 és 2014 között igazgatóként irányított. Ezt követően a Játékszín tagja lett, 2016-tól pedig a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatója lett, ahol játszik és rendez is.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
