A nők nem a bonvivánokba szeretnek bele – Ma debütál a mozikban Horvát Lili filmje

Hogyan született meg a film alapötlete, ez a képzelet és valóság határán egyensúlyozó szerelmi történet?

Én sosem tematikus oldalról közelítek meg egy filmet: jelenetfoszlányok, kis ötletek, karakterek léteznek csak a fejemben. Aztán megpróbálok rájönni, miért érzem ezeket vonzónak, izgalmasnak, milyen egésznek lehetnének a részei ezek. Most is csak egy jelenet volt meg: az, amikor a parkolóban a női főszereplő odamegy a szerelméhez, és a férfi nem ismeri meg őt. Ebből született a gondolat, hogy akkor innen elindulhatna egy történet, ahol végig billeg, hogy a férfi hazugságáról van-e szó, vagy esetleg csak a nő fejében létezett kettejük találkozása. Aztán ahogy elkezdtem rakosgatni egymás után a történet további elemeit, kikristályosodott, hogy ennek a filmnek arról kellene szólnia: milyen nagy szerepet játszik a saját képzeletünk akkor, amikor szerelembe esünk. 

Voltaképp az egész úgy van felépítve, hogy ki-ki maga dönti el, kettejük kapcsolatából mi a valós, és mi az, ami csak a nő fejében zajlik. Talán csak a kezdő- és a végpont a fix. 

Én nézőként is szeretem, ha hagynak egy kis interpretációs teret nekem, ha nem minden pillanatában pontosan úgy kell befogadnom, értelmeznem egy történetet, ahogyan azt a rendező előírja. Alkotóként ezt a szabadságot szerettem volna megadni: a mi történetünket a néző saját projekciói teszik teljessé. Ugyanakkor az is célunk volt, hogy egy kisrealista verzió szerint is végig érthető, átérezhető legyen a film: tehát ez a legkevésbé sem egy lila köd, benne egy mindenfélét képzelő, bolyongó negyvenéves idegsebész nővel.

Az operatőr is sokat hozzátesz a maga különös képeivel, fényeivel, az arcok közeli, sokszor csak részleteket láttató megmutatásával. Mennyire voltak ezek közös ötletek?

Nehéz visszaemlékeznem arra: mi volt az operatőr, Maly Róbert ötlete és mi az enyém, mert van köztünk egy erős gondolkodásbeli, ízlésbeli közösség, ami nehézzé teszi ezek elválasztását. 19 éves korunkban találkoztunk, amikor beléptük az SZFE kapuján, közös a neveltetésünk, az, ahogy közelítünk egy munkához. Nagyon sok mindent tanultunk együtt, az előző nagyjátékfilmemet, a Szerdai gyereket is együtt csináltuk. Van egy bejáratott munkamódszer, ami szerint az előkészítés során együtt megtervezzük egy film világát. A forgatáson én az ő munkájába már csak a finomhangolás szintjén szólok bele.

Hogyan esett a választás a főszereplő Stork Natasára? Ő viszi a hátán az egészet. 

Natasát kerestem meg legelőször a szereppel, és bár ilyet nem feltétlenül szokás, már a legelső próbafelvétel előtt megmutattam neki a forgatókönyvet, mert nagyon beleláttam a főhős karakterét. Aztán hosszas casting következett, jó pár nagyszerű színésznővel találkoztam, és közben Natasát is újra meg újra visszahívtuk, különböző jeleneteket próbáltunk vele, míg végre el mertem dönteni, hogy neki adom a szerepet. Felvetődött, hogy egy széles körben nem ismert színésznő jó ötlet-e a főszerepre, de azt gondolom: talán a legjobb döntésem volt a film készítése során. Fantasztikus folyamat volt vele együtt létrehozni dr. Vizy Mártát.

Nagyon hiteles mind ő, mind Bodó Viktor, a férfi főszereplő, ugyanakkor Stork Natasa szerintem kissé fiatal a szerephez. Sokkal inkább egy harmincas nőt látunk bele.

Manapság egy harmincas meg egy negyvenéves nő között már nem feltétlenül akkora a különbség. Úgy is döntöttünk Natasával, hogy elsősorban nem a külsőségek, hanem egy belső érettség felől közelítjük meg azt a feladatot, hogy egy önmagánál pár évvel idősebb nőt kell alakítania. Velencében egyébként, amikor meglátták őt élőben azok, akik látták a filmet, többen is felkiáltottak, hogy Jézusom, te igazából ilyen fiatal vagy?

Bodó Viktor hogy jött a képbe?

Drexler János idegsebész szerepére nem volt olyan hosszú casting, itt eleve Viktort kerestük meg. Komoly embert akartam, egy bonyolult személyiséget, akiről már messziről látszik, hogy nem akárki. A nők, amikor nagyon beleszeretnek valakibe, nem a bonvivánokat szokták választani.

A gyönyörű történet dacára egy magányos nőről van szó, aki egy sötét lakásban él egyedül, és csak az egyik páciense nyitja rá az ajtót. Ha a realitás felől nézzük, ez azért egy szomorú film. 

A magány nem feltétlenül szomorú. Az egyedüllét eredményezhet egy erős és izgalmas belső világot, ami nem egy olyan terep, ahol rossz lenni.

Nézhetjük-e úgy ezt a filmet, hogy az igazán nagy szerelmi történetek csak a fejünkben élnek?

Igen és nem. Mert a létrejövő együttlét – ami már nem tárgya filmünknek – szintén tud euforikus lenni, csak más módon, más örömöket és izgalmakat tartogat. 

A film végén a stáblista után megtudjuk, hogy ugyanezen a címen 1972-ben volt egy lakásszínházi előadás Halász Péterékkel. Mi a kapcsolódás?

Kamaszkoromban a szüleimmel láttam Donáth Péter életmű-kiállítását Székesfehérváron, ott volt egy kis fotó Halászék előadásából, amellett állt ez a cím. Nagyon szépnek, enigmatikusnak gondoltam, és valahogy megmaradt a fejemben. Aztán amikor megírtam ezt a történetet, eszembe jutott – rájöttem, hogy ez a cím mintha az esszenciája lenne a mi filmünknek. Életkoromból adódóan nem láthattam a hajdani előadást, de amikor utánanéztem, pontosan mi is volt ez, úgy tűnt számomra, hogy tartalmilag sem áll távol a mi történetünktől. Erősen szólt arról: hol van az igazság, mit rejtünk el, mi látszik belőlünk, és mi nem. Tehát nem egy totál fals referenciát hoztunk létre, amikor elkértük a cím felhasználási jogát.

A filmben komoly agyműtétek látszódnak premier plánban, Márta ugyanis idegsebész. 

A segítség, amelyet az Országos Idegtudományi Intézet munkatársaitól kaptunk, felbecsülhetetlen. Dr. Vitanovic Dusan orvosszakértő végigkísért minket a forgatókönyvírástól a színészek tréningjén át egészen az orvosi jelenetek vágásáig. Az, hogy kamerával ennyire közel mehettünk, beleforgathattunk egy nehéz agyműtétbe, különösen nagy gesztus volt az intézet részéről. Két nappal később ott álltunk ugyanabban a műtőben, és a színészekkel felvettük a jelenet másik oldalát. Megrendítő volt.

A Velencei Filmfesztiválon #free SZFE pólót hordtak Stork Natasával a szolidaritás jeleként. Hogyan látja a végkifejletét ennek a hetek óta húzódó drámának?

Én reménykedem – lehet, hogy a lelkialkatomból fakad, hogy tudok hinni a dolgok jóra fordulásában. De ha nem reménykednék, akkor is megtettük volna ezt a gesztust Natasával, mert így éreztük helyesnek.

Már Torontóba is meghívták a filmet, és szerencsére a koronavírus-járvány sem a forgatást, sem a forgalmazást nem befolyásolta. 

Úgy tűnik, a filmünk körbe fogja utazni a világot, de nem igaz, hogy a járvány nem szól közbe, hiszen a fesztiválok egy részére emiatt nem tudjuk majd elkísérni. Nagy öröm, hogy legalább az út elején, Velencében személyesen ott lehettünk. A hazai bemutatót nem akartuk eltolni – egyelőre nem látszik, mikor lehet majd újra a régi nyugalommal moziba menni, a filmről pedig a nemzetközi szereplések miatt most van szó. Azt reméljük, a kötelező maszkviselés és a színházak, mozik által hozott egyéb óvintézkedések meggyőzik a közönséget arról, hogy pandémia idején is lehet biztonságban kultúrát fogyasztani.

Már a teljesen más témájú, szociális érzékenységű Szerdai gyerek is díjakat söpört be, Karlovy Varyban lett nyertes, ez a film is szép nemzetközi karrier elé néz. Mi van még a tarsolyában, milyen irányba mozdul a következő filmjével?

Még korai lenne erről beszélni. A Felkészülésben végig nagyon bíztam, már az első forgatókönyvvázlattól kezdve. Amikor elkészült a film, és vártuk, hogy meghívják-e valamelyik nagy fesztiválra, azt mondtam a munkatársaimnak, hogy még ha nem is történik ezzel a filmmel semmi, mi belül akkor is rendben vagyunk vele. Elég közel van ahhoz, amit csinálni szerettünk volna. Most, hogy a következő projekten töröm a fejem, újra ezt a bizonyosságot keresem. Lehet, hogy ezzel a filmmel most összejött nekem valami, de a következőre nincs bérletem, mindig a nulláról kell kezdeni.

 

(Borítókép: Horvát Lili rendező (balra) és a film főszereplője, Stork Natasa. Fotó: Piti Marcell / Mozinet)