Egy igazi oknyomozó újságíró élete és halála

A digitális korban növekszik a közönség igény arra, hogy az emberek a lehető legmélyebb tájékoztatást kapják egy-egy fontos ügyről vagy személyről. Ez jogos igény, aminek eleget kell tenni. De azért léteznek korlátai. A tájékozódáshoz fűződő jog nem abszolút, és nem ütközhet mások szintén jogos érdekébe vagy hatáskörébe. Így például senki nem igényelheti államtitkok megismerését, vagy mások magánéletébe, üzleti kapcsolataiba való korlátlan betekintést.

Ezen a vékonyka pallón billeg az újságírói oknyomozás. Általában meg is áll ennél a pontnál, hiszen ha átlépi, annak következményei rendkívül súlyosak lehetnek. Kártérítési perek, állásvesztés, börtön vagy akár halál.

A sztenderd ténybemutató újságíró általában nem jut el idáig, de nem is várjuk el tőle. Adatait bárki által elérhető, nyilvános forrásokból szedi össze. Cégbejegyzésekből, az államtól kikért vagy kiperelt dokumentumokból, közbeszerzési értesítőkből, az adóhivatal, ügyészség közleményeiből, levéltárakból, sajtóarchívumokból. Nem ritkán mások által már korábban megírt történetekből merít (copy-paste). És persze ott van a Google és a Wikipédia kiapadhatatlan adattengere, tetézve a világlapok archívumaival. Ezt eddig bárki meg tudja csinálni, ha nekiáll, jól kezeli a keresőprogramokat és valaki meg is fizeti ezért. De ezt nehéz eredeti oknyomozásnak tekinteni.

Van informátora vagy megtalálja őt egy kiszivárogtató. Esetleg csak felfigyel valamilyen ellentmondásra. Emberek sokaságával beszél, felkutatja az érintetteket és ellenérdekelteket, elutazik a helyszínre, nyomozókat fogad, taxisokkal és postásokkal beszél, rendőrjárőröket keres, hallgatózik egy veszélyes helyen. Mondjuk a Los Angeles megyei Comptonban, az USA egyik legveszedelmesebb pontján, ahol a fegyverhasználat messze az országos átlag felett van. Volt olyan újságíró (ő lesz cikkünk hőse), aki egy ottani külvárosi csehó előtt ólálkodott és fülelt, ahogy a fekete és latin dílerek megbeszélték a crack terítésének részleteit. Ezek után szisztematikusan összerakja a puzzle darabkáit úgy, ahogy erre más nem lett volna képes. Vagy nem is lett volna hajlandó, hanem fejvesztve menekül. Ez a valódi oknyomozó újságírás.

Hogy kell ezt csinálni?

Az oknyomozó újságírás történetének klasszikus esete (sok más nagy sztori mellett) a Watergate-ügy. Azért szokás erre hivatkozni, mint iskolapéldára, mert ennek volt a legnagyobb politikai hatása. Bob Woodward újságíró (aki nemrég Trump elnököt is lépre csalta, miként azt az Index is megírta) egy apró részletre figyelt fel, majd utánaeredt kollégájával, Carl Bernsteinnel, a Post másik riporterével. Nyomozásukat több száz telefonhívásra és rengeteg személyes beszélgetésre alapozták. Bár ezek legtöbbje nem hozott értékelhető eredményt, a kép kezdett kirajzolódni, és döbbenetes volt. Felismerhető lett a kapcsolat a Fehér Ház és a demokrata pártirodába (a Watergate épületbe) betörő bűnözők között.

A lap vezetése megengedte, hogy folytassák a kutatást. Azért, mert az indirekt adatokból már látszott, hogy a sztori akár valódi is lehet. Mivel azonban a történet a leghatalmasabb személyre mutatott, bármilyen aprócska hiba extrém veszélyekkel fenyegetett. Akár a lap tönkremenetelével és börtönbüntetésekkel. Viszont amikor Mark Felt, az FBI akkori igazgatóhelyettese, a nevezetes „Mély Torok” igazolta és kiegészítette az addigi nyomozást, a leleplezés már közölhető volt, és eredménye pusztító lett.

A Washington Post megbuktatott egy politikailag nagyon sikeres, és időközben még újra is választott elnököt. Egy olyan vezetőt, aki lezárta a vietnami tébolyt. Máig tartó és stabil katonai egyezményeket kötött a szovjetekkel. Megnyitotta a kínai kapcsolatot Mao Ce-tunggal. Megvédte Izraelt a végpusztulással fenyegető Yom Kippur-i háborúban. És mégis, Richard Nixon lemondásra kényszerült a biztosra vehető leváltás és a büntetőeljárás elől menekülve. Utódja (Gerald Ford) rögvest elnöki kegyelemben részesítette őt, felmentve bármely korábbi bűntette alól. Vagyis, éppen hogy megúszta.

Az újságírás mártírjai

Noha az elnöki stáb környékén mozgott néhány nehézsúlyú bűnöző, Woodward és Bernstein élete nem forgott közvetlen veszélyben. Más oknyomozó riporterekkel viszont nem volt kegyes a sors. A gyászos névsor végeláthatatlan. Az erőszak olyanokra is lesújtott, akik nem is egy konkrét történetet lepleztek le, hanem dokumentálták vagy kritika alá vették egy társadalom vagy kormányzat állapotait, mint az orosz Anna Politovszkaja.

Szinte mindenütt megtörtént, megtörténik, és meg fog történni.

Túl könnyű megfejtés volna, hogy az újságírókkal mindig valamelyik állam vagy titkosszolgálat végez. Gyakran tényleg ők a felelősök, például Markov esetében, de az esetek többségében terrorszervezetek, bűnszövetségek, vallási fanatikusok vagy üzleti érdekcsoportok ismerhetők fel.

A támadások általában nem a kiadóvállalatra, a főszerkesztőre vagy a tévéállomásokra irányulnak, hanem direkt az újságírókra mennek rá, azért, hogy ne tálaljanak több veszélyes anyagot vagy megszakítsanak egy nyomozást, amit más nem tud vagy nem is mer átvenni tőlük. Persze ezek figyelmeztetések a médiatulajdonosok felé is, óvatosságra intve őket. Sok esetben sikerrel, hiszen a befektetők és a szerkesztőségek vezetői ritkán akarnak meghalni valamilyen téma kedvéért.

Egy kétértelmű hős: Gary Webb

Ő volt az a Kentuckyból érkezett ambiciózus riporter, aki máig zengő sorozatot írt a San Jose-i Mercury News nevű újságba (ma is létezik). Nem egy világlap, de szókimondó és bátor stílusával rendre felhívta magára a figyelmet. Amikor az oknyomozásra fölesküdött ifjú Webb odakerült (miután kemény leckéket kapott az életről tengerészgyalogos-kiképző apjától), az újság már büszkélkedhetett egy Pulitzer-díjjal. Azt még egy sorozattal szerezték, ami Ferdinand Marcosnak, a Fülöp-szigetek diktátorának eszeveszett méretű korrupcióiról szólt. (Ő volt az, akinek szépséges Imelda neje 3000 pár olyan cipőt tudhatott magáénak, amit egyszer sem húzott fel.)

Webb „szabadkártyás” lett a lapnál, vagyis arról írt, amiről akart. Ez a feltétlen bizalom jele a kiadótól, de súlyos személyes felelősség is. Lehet vele szárnyalni, de könnyen el is lehet játszani. Webbnek volt mire alapoznia a bizalmat, hiszen már szerzett újságíró díjat korábbról, még Kentuckyból, mikor „Gyilkos játék” címmel feltárt egy szerteágazó üzleti gyilkosságot, mély alvilági háttérrel.

Hamar eljött az újabb bizonyítás lehetősége. 1989-ben földrengés rázta meg a San Francisco közeli Loma Prietát, 63 áldozatot és sok milliárdos kárt hagyva maga után. A földrengés során beszakadt egy autópálya völgyhídja, és a Webb vezette riportercsapat tárta fel a tervezés és az építés sötét előzményeit. Ez újabb Pulitzert termelt a lapnak, de ellenségeik és irigyeik számát is szaporította.

„Sötét szövetségek”

1996-ban nyílt meg az út Webb pályája csúcspontjához. Egy lefülelt nicaraguai díler barátnőjétől jött a füles, amin elindulva kezdte feltárni azt a szövevényt, hogy a CIA droghálózatot felügyel Los Angeles legszegényebb negyedeiben, amit a nicaraguai kormányellenes gerillák (a kontrák) működtetnek, a bevétel pedig visszacsorog hozzájuk. Sőt ami még rosszabb: a szállítmányok egy része direkt a kormány ügynökeinél landol.

A történet idején a nicaraguai rezsim – vagyis a sandinisták – radikális balosok voltak, ezáltal Ronald Reagan ellenségei. Lehet őket kommunistának nevezni, de ez túlzott leegyszerűsítés és félre is vezet. Az ilyen kategóriák Latin-Amerikában gyakran kapnak nacionalista rejtőszínt (például Július 26. mozgalom, Túpac Amaru csoport), és programjaik sem tisztán marxisták, ráadásul egyikük sem nevezi magát annak. A nemzeti érzelmek mellé gyakran beépítenek vallásiakat is, és vannak forradalmi papjaik, hőseik is. A felszabadítás teológiájának befolyása óriási a mélyen vallásos latin-amerikai közegben. Például Camilo Torresé Kolumbiában, aki azt hirdette, hogy „ha Jézus ma élne, gerilla lenne.” Őt megölték a kormánycsapatok. Más forradalmi papok is elestek katonai akciókban, vagy lettek terrortámadások áldozatai.

A vallás átpolitizálása ebbe az irányba olyan méreteket öltött, hogy II. János Pál pápa kénytelen volt 1979-ben a helyszínen, a mexikói Pueblában érvelni a forradalmi ideológia ellen. „Krisztus politikai figuraként és forradalmárként való megjelenítése és felhasználása nem felel meg az Egyház katekizmusának” – mondta. Ugyanakkor elfogadta, hogy „aggodalmat kelt egyesek mérhetetlen gazdagodása, szemben a tömegek elnyomorodásával” és az egyháznak fel kell szólalni a javak egyenlőbb elosztása mellett. De ezzel nem sikerült mérsékelnie a forradalmat hirdető, jórészt fiatalabb papok hevületét.

A baloldali mozgalmak legtöbbje nemcsak eltűri a szabad parasztgazdaságokat, de egyenesen azokra épül rá. Nincs kolhoz-eszme, beszolgáltatás meg társaik. Elfogadják a privát kereskedelmet, a magániskolát, és nem idegenkednek a külföldi tőkétől sem, kivéve persze, ha amerikai. De még azt se utálják el mindig, a kanadai, francia, brit, ausztrál, japán pedig simán jöhet. Országonként, helyszínenként nagyon eltérőek a radikalizmusban és az erőszak alkalmazásában. Az egyik véres (így a perui Sendero Luminoso vagy a kolumbiai ELN, és még sokan), viszont Salvador Allende rendszere nem volt az, miként Kirchneréké Argentínában sem.

Nem felejthető le a történelmi tablóról, hogy a nicaraguai Daniel Ortega partizánmozgalma, az FSLN egy vaskezű diktátort döntött meg, bizonyos Anastasio Somozát, aki sorra gyilkoltatta meg politikai ellenlábasait, köztük a nagyon népszerű Pedro Chamorro újságírót. (Az ő felesége, Violeta később az ország köztársasági elnöke lett.) A diktátor persze megpróbálta másra, egy nagyvállalkozóra kenni a merényletet, akiről az újságíró leleplező cikkeket közölt, de nem hitt neki senki. Pedig lehet, hogy igaza is volt. Ez már nem sokat számított, mert az elnök 1979-re teljesen elveszítette a társadalom maradék támogatását, és Paraguayba menekült. Az ő végtörténete is megér egy kitérőt, mert segít megérteni a további bonyodalmakat.

Paraguay volt az a „zárvány” Dél-Amerikában, amely elszigeteltsége és kőkemény katonai keretrendszere folytán sokféle bűnösnek nyújtott menedéket, de persze nem ingyen. Volt SS-tiszteknek, mindenféle háborús bűnösnek, rejtőzködő terrorvezéreknek, drogbáróknak. Nagyon nehéz oda bárkinek behatolni és ott bosszúakciókat lefolytatni. De egy sandinista kommandónak sikerült. Ennek a 7 tagú csapatnak nem csak nicaraguai, de argentin és mexikói tagja is volt. A „Gyík-műveletet” hónapokig készítették elő, miután sikerült felderíteni Somoza lakhelyét, Asunción közelében. 

Nemcsak Somoza, de a sofőrje és két tanácsadó sem élte túl a merényletet. Az exdiktátor teste az azonosíthatatlanságig szénné égett. A kommandó tagjainak sikerült kereket oldani, kivéve az argentin Hugo Irurzúnt, akinek szokatlan szőke szakálla keltett feltűnést a határellenőrzésnél. Elfogták, azonosították és kivégezték.

Egy amerikai nemzetbiztonsági tiszt, bizonyos Brian Latell azt állítja emlékirataiban, hogy az egész Gyík-műveletet nem is a sandinista vezetés, hanem a kubai titkosszolgálat (DGI) tervezte meg, és ők toborozták egybe a nemzetközi kommandót is. Erre pedig magától Fidel Castrótól kaptak egyenes utasítást. Ha nem volna olyan véres és kegyetlen, azt is mondhatnánk, hogy a kubai diktátornak szinte gyerekes hobbija volt külföldi merényletek kitervelése. Bárki ellen, aki Dél-Amerikában nem volt a kedvére. Például Rómulo Betancourt venezuelai és Augusto Pinochet chilei vezető ellen, és ezek majdnem sikerültek is. Persze tegyük ehhez hozzá, hogy paranoiáját nyilván azok az esetek is izmosították, amikor az ő életére törtek, állítólag több, mint 600 alkalommal, és ezekből ötöt a vakszerencsének köszönhetően úszott meg.

Somozával szemben nemcsak politikai érdek, de személyes bosszúvágy is vezette. A nicaraguai elnök bátyja szerepet vállalt az amerikaiak Castro-ellenes inváziós kísérletének megszervezésében, a hírneves Disznó-öbölben (1961). Bár a művelet elbukott, Castro sose felejtette el, hogy hatalma és élete akkor hajszálon múlt. Köztársasági elnöknek megtartotta a nagypolgári és dúsgazdag Osvaldo Dórticost, de a valódi hatalmat teljesen a maga kezébe vette. Azt persze megengedte az elnöknek, hogy a saját vagyonából világszínvonalú és gyönyörű színházat emeljen Santiago városában, amit ő avatott fel, de sokkal szélesebb mozgásteret nem engedélyezett a számára.

A sandinista vezető, Daniel Ortega gyakran hivatkozott arra, hogy fegyverrel szerzett hatalmát rendes és demokratikus választással erősítette meg. Ez igaz is, hiszen 1984-ben a választásra jogosultak 74%-a jelent meg az urnáknál és kétharmaduk Ortegára (FSLN) voksolt. A nyugati megfigyelők szerint (Európai Közösség, Kanada, Írország) a kampány és a választás demokratikus és tisztességes volt. Az amerikai elnök viszont azonnal úgy nyilatkozott, hogy mindez csak egy külföldi, a szovjetek és Kuba által rendezett bábjáték volt a diktatúra legitimálására, és a managuai rezsim továbbra is az ellenségének számít. Itt érkezünk el a „kontrákhoz”, az ellenforradalmárokhoz. Ők már rögvest Somoza bukása után megkezdték a szervezkedést, előbb csak elszigetelt csoportokban, majd sereggé formálódva.

Zömük a bukott rendszer katonatisztjeiből, rendőreiből, titkosszolgáiból állt össze, akik gazda nélkül maradtak. Helyzetük hasonlatos a Szaddám Huszein után hátra maradt, jól képzett katonákéval, akik végül az ISIS egyik bázisát szolgáltatták. Afféle modern róninok. A kontrákban emberére akadt a rezsim, mert ahogy Ortegát támogatta Castro, úgy a kontrák Reagant tudhatták maguk mögött, sziklaszilárdan. A kontrák nem csak a sandinista hadsereg elleni partizánharcot, de a rendszerrel együttműködő értelmiségiek, papok vagy farmerek elleni nyílt terrort is alkalmazták.

Így Castro egyik kedvenc ügynökétől, Jorge Masettitől, aki a Buenos Aires-i városi gerillaharc ideológusa volt. Az ő cikkeiből, röpirataiból majd könyvéből a kontrák is merítettek ötleteket. A merényletek és gyilkosságok mellett a dollárhamisítás, a gyémántcsempészet, falusi lányok prostitúcióra kényszerítése, majd egyre inkább a drogkereskedés is a gerillák eszköztárába került.

Akkoriban alig lehetett egy kontrát megkülönböztetni egy perui vagy salvadori gerillától, és ez gyakran okozott kommunikációs zavarokat Washingtonban is. Sose lehetett pontosan tudni, hogy ki kicsoda, ki kivel van és ki mennyire radikális vagy tárgyalóképes. Jobb volt ezeket nem bolygatni. Emiatt az amerikai sajtó rendkívül óvatos volt az ilyen ügyekkel, mert könnyű volt melléfogni. Felületesen foglalkoztak Nicaragua és a kontrák témájával is, noha lehetett már tudni sok mindent.

Amikor tehát emberünk, Gary Webb nekivág a „Sötét szövetségek” megírásának, az alaptények nem voltak ismeretlenek az amerikai közéletben és a sajtóban. John Kerry demokrata szenátor (aki később Barack Obama külügyminisztereként is szolgált) már 1989-ben vezetett egy kongresszusi vizsgálatot a külügy és a kontrák pénzügyi kapcsolatairól, ami a bűbájos „humanitárius segítség” fedőnevet viselte. Ám a kormány ügyesen „kikommunikálta” magát belőle, és végül nem érdekelte a kutyát sem. Amerika és a világ akkor Gorbacsov vergődésével és a kelet-európai kommunista blokk összeomlásával volt inkább elfoglalva. Némi Közép-Amerikába áramló pénzmag nem érte el az érzékenységi küszöböt, és még jól is hangzott.

Jócskán túl voltunk már az emlékezetes „IranGate” ügyön is. Annak első forgatókönyve az volt, hogy az USA - Izraelen keresztül - titokban fegyvereket juttat Iránnak. Csinos kis alku, ugye? Az akkor már Khomeininek behódolt perzsa állam a vételár egy részét nem Washingtonnak, hanem a kontráknak továbbítja. Az évek során az ügylet a káoszig bonyolódott és nagyon sokszereplős lett. Napi intézését Oliver North nemzetbiztonsági alezredesre bízták, de ő elszúrta és az akcióra fény derült. A balhét ő vitte el, de előtte egy rakás Fehér Házi dokumentumot ledarált. Három évet kapott felfüggesztve, közmunkát és pénzbírságot. A CNN akkor egyenesen kimondta, hogy „nem a megfelelő embert ítélték el, csak azt nem tudjuk, hogy kit kellett volna.”

Máig nem tudható biztosan, hogy Ronald Reagan elnököt beavatták-e az ügy minden részletébe. Valószínűleg nem, hanem kihasználták a túszdrámák és a közép-amerikai kommunista terjeszkedés sokkhatását, ami az elnököt érte. Akik pedig engedélyezték és mélyen ismerték a részleteket, később elnöki kegyelmet kaptak egy régi baráttól, a CIA egykori igazgatójától, aki előbb alelnök, majd elnök lett. Vagyis az idősebb George Bushtól, az ő mandátumának utolsó perceiben.

Webb márföldes léptekkel vágott neki a nyomozásnak. Felesége, Sue így emlékezik a kezdeti napokra: „Épp bevásárlásból jöttem haza, és azzal fogadott, hogy nem fogom elhinni, mire bukkant. Ideges is volt, de egyben felspannolt. Ezzel a sztorival előtte soha senki nem jutott ilyen messzire és ilyen mélyre. Senki nem követte le teljesen, hogy a drogok pontosan honnan és hová utaznak, hol landolnak, és ez nagyon nagy horderejű dolog. Mit mondjak, én is elég ideges lettem.”

A telefonáló hölgy szívszerelme ellen az ügyészség egy Danilo Blendon nevű nicaraguait vonultatott fel – de vesztére. A bírónő nyomása alatt Blendon elmondta, hogy saját kokain-hálózatot futtat Kaliforniában, és a bevételt a kontráknak juttatja. Webb eljutott odáig, hogy az anyagot Norwin Meneses hozza be, és Ricky Ross nevű alak készít belőle cracket, ami akkor piacvezető újdonságnak számított. De rábukkant még valamire. A kontrák a comptoni és Dél-Los Angelesi Uzi bandákkal üzleteltek, és ezek CIA ügynökökkel egyezkedtek. Webb végső cikke szerint Blandon és Meneses az Ügynökség fizetett bedolgozói voltak.

Nagy vonzerőt jelentett az olvasónak az írás életszaga. Webb kétszer is elment Nicaraguába, beszélt börtönben ülő kartellesekkel, állt a kontrák puskacsöve előtt, titkos hangfelvételeket készített és rengeteget fényképezett.

Olyan veszélyes személyekkel került kapcsolatba, akiket hétköznapi ember messzire elkerül. Az amerikai oldalon három súlyos kulcsfigurát nyomozott le, akik rendre kikerülték az igazságszolgáltatást, mert a CIA védelme alatt álltak. A sztori robbanóerejének másik komponense az volt, hogy ekkor kezdett teret nyerni az internetes sajtó, és ez volt az egyik első nagy és virális sztori. Régebben a kisebb helyi lapoknak véres verítékükbe került bekerülni a főáramlatba, viszont ekkor már rá lehetett rontani a piac egészére.

Miután Webb betette az anyagot a publikálandók közé, a család nyaralni ment. Amikor hazaértek, akkor jelent meg az első cikk. Sue szerint „meglepő volt, hogy milyen csend fogadja. Sehol semmilyen reakció. Majd hirtelen izzani kezdett a telefon.”

Tiltakozni kezdtek a Los Angelesi fekete közösségek, hogy nekik semmi közük az egészhez, kijátszották őket és szövetségi vizsgálatot követeltek. A mainstream sajtó vezérei: a New York Times, a Washington Post és a Los Angeles Times azonnal elkezdték Webb szavahihetőségét piszkálni. A hírszolgáltatás gigásza, az Associated Press (AP) azzal jött elő, hogy ők már tíz éve írtak erről. De ez csak részben volt igaz, mert a CIA-kapcsolatokig ők sem jutottak el.

Nick Schou mélyen beleásta magát Webb történetébe és a kontra-sztoriba. Erről szóló könyvéből egy közepesre sikeredett film is született, Jeremy Renner főszereplésével, „Jobb, ha hallgatsz” címmel (IMDb 6.9). Az eredeti angol kifejezőbb: Kill The Messenger. Schou akkor rádióriporter volt, és előbb hallotta Webb interjúját, mint ahogy a cikket olvasta. Online nézett utána, amikor megtudta, hogy a találatok száma meghaladta már az egymilliót. Megdöbbent attól, az új eszközön így is lehet cikket írni és hogy Webb a padlóra küldte vele a mainstream médiát, ami teljesen lemaradt a történetről.

„Meghökkentő volt látni, hogy az ország olvasói egyszerre értesülnek a San Francisco Bay droggyűrűről, a Crips és Bloods bandák üzelmeiről és gyilkosságairól, és ahogy sorban veszik át a cikket arról, ahogy a profit áramlik a latin-amerikai gerillákhoz, a Központi Hírszerző Ügynökség gyámkodásával. Ilyen nincs, gondoltam magamban.”

Kongresszusi vallomásra rendelték Frederick Hitzet, a CIA főfelügyelőjét, aki nem is tagadta a vádakat, mondván, hogy „a CIA nem szakította meg a kapcsolatait olyan magánszemélyekkel, akik a drogkereskedés révén a kontrákat támogatták.” A kémszervezet őrületes „szerencséjére” a botrány nem maradt fenn sokáig, és a közvéleményt a Lewinsky-affér kezdte inkább érdekelni. Naná. Van olyan konteó, hogy a Monica-ügyet azért pörgették fel olyan sebesen, hogy legyen valami, ami felváltja a Webb-sztorit. Ez nem bizonyítható, de nem is kizárható. Sok ilyen „ködgyertya”-műveletet láttunk már.

A CIA hozza be a cracket az országba?

Ez volt a legdöbbenetesebb kérdés, de Webb ezt a rendkívül súlyos sejtetést nem tudta igazolni. A crack-robbanás akkor Amerika legfontosabb belügye volt, és az új drog terjedését nagyon komolyan vették. Webb viszont nem tudta részletesen feltárni a Blandon-Meneses duó által mozgatott pénz nagyságát, nem mutatott be konkrét bizonyítékot Blandon kapcsolatáról Langleyhez. Több más kisebb hibát is vétett a közölt anyagban, mert nem volt olyan aprólékos és türelmes, mint Woodwardék a Watergate-ügyben. Kellett volna még némi időt szánni a szálak elvarrására, hiszen a nehezén már túl volt. De hajtotta a vére, és a Jerome Ceppos főszerkesztő sem volt elég óvatos. Pedig voltak aggályai.

Hallatlan dühbe gurultak a crack első számú fogyasztói, a fekete gettónegyedek lakói és az ő politikai vezetőik is. Szerintük a mérgező anyag kifejezetten a kárukra készült, a CIA segítségével. Ez már olyan méretű politikai balhé volt, hogy egyenesen az igazságügyminiszter Janet Renót és Deutch CIA-igazgatót kellett a helyszínre szalasztani a nyugtalanság csitítására. A legnagyobb baj az lett, hogy a féltékeny nagy lapok rászálltak Webbre, és egymás sarkát tiporva mutogatták írásainak hibáit. Ez az őrjöngés azért is volt némileg érthetetlen, mert például a Washington Post már évekkel korábban – a Noriega-per kapcsán – beszámolt egy érdekes tanúvallomásról. Egy kolumbiai alak, bizonyos Carlos Lehder elmondta, hogy zavartalanul szállíthatott kokaint az Egyesült Államokba, de cserébe meg kellett engednie egyik kis szigetének utánpótlási raktárként való használatát – a kontrák számára.

Mire volt akkor ez az egész lejárató hisztéria? Csakis arra, hogy eltávolítsanak egy feltörekvő konkurenst az útból, aki szakmailag leiskolázta őket. Nem volt ebben benne a kormány keze, hanem inkább a „nagyok gőgje”. A Clinton-kormányzatnak nem volt különösebb érdeke elfojtani egy Reagan-ellenes, tehát antirepublikánus dühkitörést. A példátlan szakmai nyomás megrogyasztotta az újság vezetését is. Ceppos főszerkesztő 1997 tavaszán ezt a közleményt tette ki a lapba: „kevés dolog nehezebb az életben, mint beismerni a hibáinkat és a hiányosságainkat, de most el kell ismernem, hogy egy nagyon fontos anyagunk nem ütötte meg a Mercury News magas elvárásait.”

Nehéz idők köszöntöttek Webbre, és a diadalt nem élvezhette sokáig. Helyzete a lapnál befagyott, végül jobbnak látta, ha távozik, mielőtt az egész újságot tönkreteszik a féltékenykedők. Írt még egy könyvet a teljes ügyről, immár sokkal több adattal, kiegészítésekkel és javításokkal, de a puskapora már el volt lőve.

Lefelé a lejtőn

Gary élete ettől fogva a folyamatosan lecsúszó egykori nagyság sokszor látott története. Dolgozik még néhány nem neki való munkakörben, majd utolsó rohamként rátámad a hadsereg America's Army nevű videós toborzójátékának pénzügyi hátterére. De nem ér el jelentős eredményt. Keresgél, informátorokat hajszol, adatokat gyűjt, de a kapcsolatai már befagytak, és nem sokan akartak vele szóba állni. Egykori felesége, Sue szerint lelkileg összeomlott. Házának jelzálogát már nem tudta fizetni, és ellopták kedvenc motorkerékpárját is. Mindenféle bogyókat szedett, végrendeletet írt három gyermekének, pedig már minden vagyona elszállt. Búcsúlevelet szerkesztett, majd felhívta az édesanyját, és elpanaszolta neki, hogy már soha többé nem fog tudni újságírásból megélni. Végezetül kiragasztott egy cetlit a bejárati ajtóra, hogy „aki itt belép, hívja azonnal a rendőrséget!”

A megyei halottkém szerint ez ritka, de nem példátlan eset. De valahogy a sajtó sem izzott rá erre a furcsaságra. Inkább ismét megragadták az alkalmat, hogy „leszerepelt újságírónak” nevezzék a még ki sem hűlt riportert (Los Angeles Times). A nyomozók sem a számítógépén, sem kartondobozaiban nem találtak semmilyen újabb feljegyzést vagy dokumentumot, noha minden napját lázas írogatással és jegyzeteléssel töltötte. Feltételezések, legendák és mesék akkor és azóta is találgatják, kinek állhatott érdekében a likvidálása. De ezekből olyan sok van, hogy értelmetlen velük foglalkozni.

A vége úgyis az, hogy Gary Webb kitörlődött az életből és a sajtótörténetből.

(Borítókép: Gary Webb portré fotózása a könyvének a promóciójához 1999. márciusában. Fotó: Bob Berg / Getty Images Hungary)