Gyorstalpaló Bartókról – ha ketyeg a taxióra

Az első igazi világzenész

Bartók a world music-nak, majd később crossover-nek is becézett világzenei műfaj egyik megteremtője. Bár népzenei motívumok korábban is bőséggel inspiráltak műzenei darabokat, itt-ott be is épülve azokba, Bartók volt az első, akit egyaránt autentikusnak fogadott el a folkzene közönsége és a komolyzene rajongótábora is. Ma már banalitásnak tűnik, pedig egyáltalán nem az:

Megreformált tonalitás

Felesleges finomkodni: Bartók a zeneelmélet Einsteinje. Bartók nem elégedett meg a nyugati moll/dúr zeneszerzői szabályrendszer korlátos érvényességével, mivel a távoli országok egzotikus skálái csak intellektuális trükkök százaival illeszkedtek bele annak logikájába. Új hangköztant teremtett hát (amelyet a szintén világhíres Lendvai Ernő zenetudós rendszerezett utóbb), ahol is minden érvényes, ami korábban „hivatalosan″ jól hangzott a fülnek, de azon túl még ezer más is. Pontosan úgy, mint a Newton – Einstein történelmi fordulat esetében a fizikában. A végeredmény olyannyira nem lett mesterkélt, hogy egyenesen

Organikus disszonanciái nélkül egyébként modern jazz sem volna ma. 

Nem rizsázott, odacsapott

Bartók forradalmasította a zongorajátékot. Kicsontozott, sallangmentes, perkusszív közelítése a zenei hatáskeltés szempontjából gyakorlatilag egy új hangszert teremtett. A későromantikában kicsúcsosodó felszínes túldíszítettség és dagályos kellemkedés helyét egy sokkal

vette át nála, amely – hangzásesztétikáját tekintve – mégsem sterilnek hat, sokkal inkább letisztultan fókuszáltnak és a mai napig imponálóan korszerűnek. A bartóki zenei állítmány tömör és egyértelmű, mint egy poszt a twitteren. 

Emberi minősége is örök példa

Bartók zárkózott, törékeny ember volt. „Ha egyszer-egyszer lejött a közös ebédre, nem vett tudomást senkiről, csak épp egy merev főbiccentéssel jelzett valami köszönésfélét, de azt is úgy, mint a vakember, aki nem tudja, hogy emberekkel zsúfolt terem előtt, vagy üres szobában hajlik-e meg” – emlékezett róla Agatha Fassett amerikai írónő. 

Alkatilag enyhén szólva sem volt tehát forradalmár vagy hősködő típus, a harmincas évek végén mégis eldöntötte: az elhatalmasodó hitleráj (Ausztria német megszállása) miatt nem ad több koncertet Németországban. Német kiadójától és a vele járó szerződéses kötelmeitől úgy szabadult meg, hogy

(erről a zeneszerző fia, Bartók Péter mesél Sipos József Bartók című dokumentumfilmjében), majd feleségével az Egyesült Államokba költözött. Végrendeletében pedig – Hitlerre és Mussolinire utalva – kikötötte:

Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet.

Bartók Béla 1945 szeptember 26-án halt meg New York-ban, anyagi nélkülözésben. Utolsó, betegeskedő éveiben a szomszédai szekálták azzal, hogy túl hangosan zongorázik. 

Adagio religioso

A zeneszerző (már említett) fia fogalmazza meg legpontosabban az alapkérdést:

Ha nem találta volna a náci mozgalmat annyira visszataszítónak, sőt elviselhetetlennek, akkor elkerülhette volna az Újvilágba való kivándorlás nehézségeit. De megkérdezhetném: ha nem lett volna megalkuvásra képtelen, a zenéje vajon akkor is ugyanilyen lenne? 

Bartók utolsó teljesen befejezett művét, a III. zongoraverseny második tételét hallgatva magabiztosan kijelenthetjük, hogy nem. Európa ördögi pusztulásának és önnön emberi elmúlásának víziója zenei kérdések és válaszok sorozatán keresztül jelenik meg itt, a katartikus végkifejletet pedig a túlvilági béke hangjai nyugtatják le. Bartók Béla halálos ágya körül a tételben megidézett Bach-korálok kottái hevertek.  

(Borítókép: Bartók Béla 1939-ben. Fotó: Roger Viollet / Getty Images)