Előd
6 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

Iszlám és rabszolgaság – félelmetes jövőt vizionál az Idegenek-trilógia szerzője

petocz andras-02-BS
2020.09.26. 18:05
Camus, Kertész, Houellebecq hatása; ijesztő francia tapasztalatok; az antiszemitizmus átszivárgása a jobboldalról a balra: Petőcz András három, egymással összefüggő, eredetileg önállóan megjelent regénye most egyetlen kötetben látott napvilágot. Az Idegenek-trilógia internetes keresésének hívószavai olyan fogalmak lehetnek, mint migráció, iszlám, kultúrák harca. A szerző szerint az európai válság, és ennek elképzelt következményei motiválták regényfolyamának megírásakor.

Ebben a regényfolyamban senkinek sincs otthona. Az első részben a főszereplő kislány egy félelmetes és rejtélyes alagúton át szökik meg abból a városból, ahová már menekültként érkezett, majd megérkezik valahová, ahol szintén menekült, aztán befogadott lesz, az újabb helyszínen pedig fogoly. Sokunk számára ismerős érzés, amikor úgy tűnik, tényleg kiszorulunk saját világunkból, ahol talán soha nem is voltunk igazán otthon.

Ez az idegenség élménye. Az első fejezet kiindulópontja valójában nem egyszerűen a migráció, természetesen az is, és nem is csak az örökös menekülés, hanem az, hogy alapvetően, szinte ösztönszerűen idegenek vagyunk. Irodalmi, kulturális alapélményem, ami a Trilógiában is újra és újra megjelenik, Camus Az idegen – L'Étranger című regénye. (Magyarul Közöny címmel publikálták eredetileg.) Miért is lövi le azt az arabot az a fickó, a főszereplő, Meursault a történetben, és egyáltalán, hogyan van jelen, mint idegen, pontosabban, ki itt az idegen? Ez a motívum tovább él az általam megírt Idegenek-trilógiában, különösen erősen van jelen a második részben, amikor megjelenik az öregember motívum, és az öregember naplója. Egyébként ez a napló a regény legkorábban elkészült része. A kilencvenes évek elején írtam Marseille-ben egy jegyzet-napló-regény kezdeményként. Sokat foglalkoztatott akkoriban a menekülés gondolata. A regényben az öregember elmeséli a naplójában, hogy egyszer úgy tért haza külföldről, hogy senkinek sem árulta el hogy megjött. Meghúzódott egy kicsi lakásban, és azon törte a fejét, hogy ezt mégis miért csinálja. Az az igazság – miért ne vallja be az ember utólag a bűneit –, ezt én magam követtem el, valamikor, a kilencvenes évek legelején, tehát harminc éve. Úgy jöttem haza, hogy senki sem tudott róla, a szüleim, a családom sem, elbújtam egy kicsi lakásban, ott bujkáltam meglehetősen depressziós állapotban. Mindezek alapján azt mondom, hogy az idegenség érzésének oka lehet egyfajta egzisztenciális szorongás, ami mindannyiunkban benne van. A mai ember egyik legfontosabb élménye, hogy folyamatos kiszolgáltatottságban, egzisztenciális szorongásban élünk, bizonytalanságban vagyunk. Ez a mára közhelyessé vált szorongás számtalan alkalommal érhető tetten, épp úgy, mint a menekülés, amit kivált.

A regényt olvasva talán csak egyetlen reménykeltő gesztust találtam, a legvégén, a furcsa happy end kapcsán. A kislánykora óta szenvedő főszereplő már nagyon öreg, amikor váratlanul megszabadul a lágerből, ahol felnőtt életének nagyobbik részét töltötte, és kinyílik előtte az idegenségből haza vezető jelképes ajtó.

Nyolcvanhat évesen. Ez sem egyértelműen reménykeltő. Megkapja a biztonságot, a szabadságot, talán otthonra is lel, de csak az élete végén. Az utolsó mondata az, hogy „Öregasszony vagyok, de még van jogom élni.”

Van a főszereplő szörnyű történetének egy számomra szimpatikus értelmezése, miszerint az élet értelme az, hogy van, és amikor erre ráeszmélünk – ha a legvégén is –, életünkben először hazatalálunk, igazoltan itt tartózkodónak érezhetjük magunkat.

Ez is egy lehetőség arra, hogy valóban legyünk, éljünk. Ebben bizonytalan vagyok. Azt gondolom, elég keserű mondat az, hogy „Öregasszony vagyok, de van jogom élni", hiszen. nyolcvanhat évesen elkezdeni az életet, elég reménytelen vállalkozás. Amikor befejeztem a harmadik részt, anyukám akkor volt épp nyolcvanhat éves. Most kilencvenegy éves...

Nézzük a Trilógia konkrétabb síkját. Már az első részben megjelenik a migráció. 

A főszereplő kislány is migráns, már a regény elején menekülés közben ismerjük meg. Rajta kívül megjelennek a különféle menekült populációk, legkülönfélébb idegenek. Ehhez kapcsolódnak a migránsok, menekültek, befogadók közti kulturális összecsapások. Az Idegenek-trilógiában szó esik agresszivitásról és terrorról is. Az első könyv végén leírtak egy megtörtént eseményen alapulnak, a beszláni túszdráma valódi részleteit emeltem be. Azt a mészárlást legalább olyan súlyos tragédiának tartom, mint az ikertornyok elleni merényletet. Beszlánban 2004 szeptember elsején egy csapat, valószínűleg csecsen terrorista elfoglalt egy iskolát, bevitték a gyerekeket és a tanárokat egy tornaterembe, és a kivégzések, a körülmények, valamint a katonai támadás során több, mint háromszáz túsz halt meg. Az áldozatok több mint fele gyerek volt. A regényben ezt éli túl ez a kislány, és menekül a terror elől az úgymond szabadabb világba.

Az Idegenek-trilógia az ön írói víziója arról, mi várhat Európára?

A magam eszközeivel a veszélyt, a kultúrák összecsapása révén jelenítem meg. Gondolhatunk bármit a migrációval kapcsolatban, el is ismerhetjük, hogy szükség van humanitárius segítségre, de tény, hogy

a migráció veszélyforrás. Ezt a veszélyforrást megtapasztalta Nyugat-Európa, illetve bizonyos értelemben az egész nyugati világ. 

Amikor elhatároztam, hogy erről írok, Franciaországban éltem 2002 és 2006 között. Az Idegeneket ott írtam meg. Akkor találkoztam személyesen azzal az igen súlyos kérdéssel, mit kezdünk azzal a hihetetlen nyomással, ami Európát, az európai kultúrát éri a migráció miatt. Amikor ott éltünk a családommal, gyakran megfordultam a lille-i egyetemen, ahol a feleségem dolgozott. Épp zajlott az iraki háború, akkor vonultak be Irakba az amerikai csapatok. Ezt a háborút szinte folyamatosan közvetítették a televíziók – ez a motívum is visszaköszön a regényben.

Mit látott maga körül a hétköznapokban?

Döbbenetes volt számomra, mint Kelet-Európából érkezett idegennek, hogy az egyetem férfi WC-jének falai tele voltak festve a Hajrá al-Kaida!, Halál az USA-ra! jelszavakkal. Sokat beszélgettem ottani egyetemistákkal, arab származású fiatalokkal, de mégis furcsa volt például egy magát tetőtől-talpig elfedő, hidzsábot viselő egyetemista lánnyal társalogni, aki, ha barátságos is, nem hajlandó parolázni, mert nem foghatja meg egy férfi kezét. Ez számomra sokkszerű élmény volt, mint az is, amikor az ottani metróra felszállt egy feketével teljesen beborított, vagyis burkát viselő ember, még a szeme sem látszott ki, mivel azt is egy sűrű háló takarta el, olyasmi anyag, mint ami a vívómaszkon védi a szemet. Beszállt ez a feltehetően nő, és azonnal kimenekült a szerelvényből legalább öt ember. Akkor már több terrorista cselekményt követtek el Európában.

Vagy, amikor egy arab fűszeresnél vásároltam, aki fizetéskor megkérdezte, angol vagyok-e. Láttam a tekintetén, hogy ha igen a válasz, automatikusan ellenséggé válok a számára. Mondtam neki, dehogy, kelet-európai vagyok, nem tehetek a háborútokról. De ezt persze nem mondhatom el minden alkalommal.

Akkor is ott éltem, amikor lezajlott az úgynevezett külvárosok lázadása. Ez 2005 őszén történt. Két arab származású fiatal halála robbantotta ki az egészet. Talán loptak egy autót, a rendőrök üldözni kezdték őket, a fiúk bemenekültek egy udvarra, ahol nagyfeszültségű vezetékek húzódtak, és agyonütötte őket az áram. Elterjedt, hogy szándékosan kergették őket oda, amitől lángba borult az ország. Hetekig azzal kezdődtek a híradók, hogy előző éjjel hány ezer autót gyújtottak fel Párizs, Marseille, Bordeaux külső kerületeiben. Volt olyan éjszaka, amikor tízezer kocsi gyulladt fel.

Fizikai veszélytől tartottak, konkrétan féltették az életüket?

Igen, egyszerűen féltünk, sötétedés után nem mertünk az utcára menni.

A Trilógia második részében a terroristák mögött álló idegen hatalom, amely erősen a muszlim kultúrára emlékeztető szabályokkal és szokásokkal rendelkezik, meghódítja Európa jelentős részét.

Ez fikció, természetesen, a regényben ezek után kerül a lágerbe a főhős, aki akkor még viszonylag fiatal nő. A harmadik rész a fogolytáborban játszódik.

A harmadik rész tele van szexuális kizsákmányolással, erőszakkal, áldozati behódolással. Ez miért ilyen hangsúlyos?

A regény horrorisztikus szexuális elemeihez a történet logikája, a szereplők sorsának felépítése vezetett. A vörös hajú kislányként megismert főszereplő, később már mint vonzó és feltűnő külsejű fiatal nő éli át, amikor a hódítók átveszik az uralmat. Szükségszerűen prédává válik. Amikor bekerül az ő világukba, törvényszerűen át kell élnie ilyen borzalmakat. A regény megírása után hallottam, hogy valóban sok ilyesmi történt az Iszlám Állam lágereiben. Megpróbáltam a magam eszközeivel megfogalmazni, nagyjából hitelessé, vagy elképzelhetővé tenni ezeket a részleteket is.

A könyvet olvasva szinte fáztam, többnyire hideg van, hiányoznak a színek, minden szürke, piszkosfehér, sok a rom.

Igen, ilyen ez a világ, egyedül a főszereplő vörös haja tűnik ki a szürkeségből. Az is tudatos elem, hogy a kislány, aki a menekülését egy föld alatti folyosón hajtja végre, utána élete végéig folyamatosan pereg a hajából a föld. Ebben a szürreális képben tudatosan idéztem meg Gabriel Garcia Márquez írástechnikáját, a mágikus realizmus sajátos vízióit. Prózaíróként és költőként is az a fajta szerző vagyok, aki szívesen kapcsolódik klasszikus elődökhöz. 

A Trilógiában többször idézi Camus-t is.

Igen, egyrészt a mottókban, másrészt amikor a lány megálmodja Camus regényének gyilkossági jelenetét. De megjelenik a trilógiában Kertész Imre Sorstalansága is. Életem egyik nagy ajándékát adta Kertész.

Személyes ajándékot, vagy művészi élményt?

Fiatal íróként találkozhattam vele a szigligeti alkotóházban. Kialakult köztünk egyfajta barátság, de legalábbis olyan szintű kapcsolat, melynek révén többször találkoztunk, meglátogathattam berlini lakásában is. Kertész 2007-ben, már Nobel-díjas íróként eljött a budapesti Könyvfesztiválra, és adtam neki egy példányt a frissen megjelent Idegenekből, ami a mostani Trilógia első fejezete. Nem sokkal ezután csöngött a telefonom. 

Szervusz András, Imre vagyok, Kertész Imre. Te András, olvasom ezt a könyvedet, ezt nem lehet letenni.

Pár évvel később készültünk az Idegenek, vagyis a mostani Trilógia első részének második kiadására, és felhívtam, hogy írjon egy ajánlást. Azt felelte, ő nem szokott ilyeneket csinálni. Viszont írjam nyugodtan oda, amit akkor a telefonban mondott. Ezt a mondatot tehát nekem ajándékozta. A másik ajándék pedig, amit Kertésznek köszönhetek, a Sorstalanság. Annak egyik sorát idézi az akkora már megöregedett főszereplőm mondata: Igen, a fogolytáborok boldogságáról kellene beszélnem legközelebb, ha kérdi tőlem ezt valaki.

Tehát megidézi Camus-t, Kertészt. Bizonyos részek hangulata pedig egyértelműen orwelli. Rajtuk kívül megjelenik a regényekben más, az ön számára jelentős író?

A harmadik nagyon fontos könyv, Mészöly Miklós Megbocsátás című regénye. Tehát ezt a három fontos könyvet jelölném meg a Trilógiához,  amelynek darabjai 2007, 2011, 2016. között láttak napvilágot. A Trilógiát most azért adtam ki egy kötetben idén nyáron a Napkút Kiadó segítségével, hogy mindenki számára egyértelművé tegyem: ez egyetlen történet. 

Olvastam nyáron egy novelláját, az a címe, hogy Az öregasszony, aki valamikor kislány volt. Olyan, mintha az Idegenek-trilógia koncentrált változatát írta volna meg. Csak itt a helyszín Magyarország, az öregasszony zsidó, akinek kislány korában megölték az egész családját. A nyugdíjat hozó postásban pedig felismerni véli egy nyilas arcvonásait.

Talán valóban létezik párhuzam a megtörtént borzalmak, és a jelen veszélyei között. Franciaországban 2005-ben a helyszínen követhettem egy nagyon fontos népszavazást. Az Európai Unió akkor készülő alkotmányáról szavaztak a franciák. Heves viták után a nem szavazatok száma lett több. Ehelyett született meg később az úgynevezett Lisszaboni Szerződés, amit Nicolas Sarkozy vitt keresztül. Ez az eredeti alkotmány gyengített változata. A leszavazott alkotmány határozottabb intézményi berendezkedést biztosított volna, erősebb elnöki jogkörökkel, szigorúbb döntéshozatali mechanizmussal. Már akkor felvetődött sajtóbeszélgetéseken, hogy Európa tíz éven belül nagy bajban lesz. Lett is. Már akkor központi kérdés volt, mi lesz Európa jövője. Én is sokat írtam erről a problémáról. Például arról, hogy

az iszlám kultúra megjelenésével gyengülni fog a hagyományos antiszemitizmus a konzervatív jobboldalon, és létrejön egy keresztény-zsidó összefogás.

Volt egy döbbenetes élményem Franciaországban 2004-ben. Elmentem egy katolikus misére, ahol a pap jiddis énekeket szólaltatott meg a szertartáson, és beszélt is arról, miért. Ezzel a tendenciával párhuzamosan erősödik az új antiszemitizmus az iszlám befolyás növekedése miatt a baloldalon. Ma már Magyarországon is sok szó esik erről.

Először egy Alexander Adler nevű politológussal beszélgettem erről a témáról, aki a Le Figaro tekintélyes újságírója volt. Azt mondta, hogy

Franciaországban a zsidó származású balos értelmiség a Le Monde környékéről átszivárgott a Le Figaro-hoz már a 2000-es évek elején.

Michel Houellebecq érinti ezt a problémát a magyarul is olvasható Behódolás című regényében.

Az én regényem azt vizsgálja, mi lesz Európa határaival, hogyan fogunk létezni a jövőben, ha nem tudunk szembenézni ezzel a problémával. Az Idegenek-trilógiában újból és újból megjelennek bizonyos európai értékek. A kislány az első részben folyamatosan hallgatja a Beethoven darabokat, amelyek egy házból szűrődnek ki. A zongoristát később megölik. Az Örömóda szintén nem véletlenül szólal meg, és nem véletlenül tetszik annyira ennek a menekült kislánynak. Napjainkban a világ olyan képet mutat, mintha az európai értékrendszer hullana darabjaira. Azt is hangsúlyozni szeretném, hogy a kislány is migráns, mindenki menekül, tehát semmiképp sem volt célom egy migránsbarát, vagy migráns ellenes könyvet írni. A mai helyzetet akartam megfogalmazni és azt, hogy bár nagyon nehéz, mégis valamilyen egyensúlyt kellene megtalálnunk végre a világban, hogy kicsit jobb legyen körülöttünk minden.

(Borítókép: Petőcz András. Fotó: Bánkúti Sándor / Index)