Az „oldschool tattoo” legnagyobb mesterei tengerészek és cirkuszi mutatványosok voltak, akik igazán a világháborúkon átívelő évtizedek alatt ismertették meg az emberekkel művészetüket. Az utcai kereskedők persze gyorsan ráálltak a növekvő igények kielégítésére, pólókat, esernyőket, babaruhákat, tolltartókat – egyszóval bármit és mindent – a klasszikus, élénk mintákkal díszítve dobtak piacra, és teszik ezt máig is. Hula táncosnők, vitorláshajók, rózsák, koponyák, kígyók – csak néhány a legelterjedtebb ábrák közül. Ha a tetoválásra azt lehet mondani, hogy menő, akkor a vintage tetkók dögösségéhez kétség sem fér. De hol és mikor kezdődött az egész jelenség?
A tetoválás – és testmódosítás – kronológiáját szinte lehetetlen követni, hiszen valójában az idők kezdetéig nyúlik vissza, túlnőve a régészet hatókörén (is). Az első tetoválásra utaló bizonyíték nagyjából 12 000 évvel ezelőttre tehető, az időszámítás előtt 10 000 körüli leleteken pedig már kimutatták, hogy az akkori emberek vékony csontokból faragott tűket alkalmazva „szurkálták” magukat. A színes festék előállításához okkerföldet, agyagot és vizet kevertek össze, a massza a mai művészeknél biztosan kiverné a biztosítékot... Ötzi, az olasz-osztrák határnál előkerült jégember bőrén közel 60 darab mintát – pöttyöket és vonalakat – találtak.
Ám nemcsak Európa, hanem Afrika és Ázsia területéről is származnak hasonló leletek. Az ókori Egyiptom és a kínai hegyekben élő pazirik nemzetség köreiben is virágzott a tetoválás kultusza, majd az emberiség történetében következő évszázadokban az uralkodók, hercegnők, és arisztokraták is legalább akkora, ha nem nagyobb megszállottá váltak, mint a sztereotip bűnözők, rabok és egyszerű emberek. A minták akkoriban hovatartozást, magas rangot, szolgasort, törzsi, titkos vagy bűnszervezeti tagságot, mintsem dekorációként szolgáló alkotást jelentettek. Utalhattak a viselője jó vagy rossz tetteire, az emberek hordhatták kabalaként vagy védelmező szimbólumként, sőt, gyakran büntetésként is.
Nyugaton évszázadokkal az első elektromos tetoválógép 1891-es megjelenése előtt ismerték a tetoválás jelenségét, a szerkezet a new york-i művész, Samuel O'Reilly által vált úttörő eszközzé. A helyszín és a korszak volt a vintage tetoválás aranykora, a biztonságos és a többé-kevésbé steril körülmények csábítóan hatottak a közönségre.
Visszaugorva az időben kijelenthetjük, hogy a testmódosítást pogány szokásnak titulálták. 787-tól pedig az egyház tiltólistára tette. A felfedezők és a kalózok egzotikus útjai azonban megtalálták a tetovált őslakosokat, és nem telt bele sok idő, hogy 1691-ben William Dampier Angliába szállítson egy televarrt filippínó férfit, hogy aztán relikviaként mutogassa őt az otthonában. A festett őslakos „herceg”, vagyis „Painted Prince” három hónap után himlős lett, és elhunyt, mielőtt újdonsült gazdája igazán meggazdagodhatott volna belőle.
Az 1800-as években Amerikában útra kelt vándorcirkuszok és mutatványosok „szörnyei” szintén tetőtől talpig tetovált emberek voltak, a műsorok pedig a szűz amerikai területekre is eljuttatták a testmódosítás fogalmát. A vasút megépítése is nagyot lendített a népszerűségükön, munkalehetőséget nyújtva ezen élő műalkotások számára. Legtöbbször csak a közönség előtt álltak, mint egy szobor, hiszen már a puszta látványuk is bizarr volt. Sok száz órát ültek a tű alatt, hogy minél színesebb és beszédesebb történetet varrassanak magukra. A szörnyek főleg artisták vagy szökevények voltak, sokan közülük tetoválóművésznek készültek. Tom Riley – a tetoválógép atyjának unokatestvére – 1904-ben még egy vízibivalyt is kitetovált a párizsi Hippodromban...
A női ág első igazi képviselője Nora Hildebrandt volt, aki egy tetováló, Martin Hildebrandt lányaként látta meg a napvilágot. Amikor a nő apja nem a katonákat varrta, akkor lánya bőrét dekorálta. Nora a floridai Bunnell Múzeumban lépett először színre, mint „furcsaság”, majd turnézni kezdett, bizarr sztorikat társítva a minták keletkezéséhez. Nora és az őt követő tetovált hölgyek furcsa módon jóval többet kaszáltak külsejükkel, mint férfi sorstársaik, talán pont azért, mert olyan, korábban takargatott testrészeiket is feltárták, ami a férfiakat fizetésre ösztönözte... A tetoválógép megjelenése és a globalizáció azonban hamar véget vetett a mutatványosok karrierjének.
Sailor Jerry szamara és a matrózlét
A tengerészekkel azonosított motívumok – hajók, vasmacskák, verebek vagy éppen sellők – olyannyira népszerűvé váltak az 1900-as évek első felében, hogy ma is gyakran csak matróztetoválásnak hívjuk őket. A vízen töltött élet, az otthon maradt család hiánya, a hosszú hónapok, esetleg évekig tartó elszigeteltség legalább annyira mély nyomot hagyott ezekben az emberekben, mint a tetoválás megléte. Kacér pin-up lányok poszterei, rumosüvegek és a távolban felsejlő világítótornyok közel annyira mindennapos jelenetek voltak egy hajón, mint a matrózok testén. Gyakori motívum volt a „Sailor's Grave”, azaz a „Tengerész Temetője” felirat is, felhívva ezzel a figyelmet a vízen leselkedő veszélyekre, és a lehetséges – sokszor tragikus – végkimenetelre. A vasmacska az életformához történő lehorgonyzást szimbolizálta, hiszen a matrózok gyakran tinédzserkoruktól fogva a nyílt vízen éltek. A tengerésztetkók megléte a későbbiekben a királyi flottáknál és a háborús veteránoknál is létkérdéssé vált, sokszor csak egy-egy minta felvarrása után kezdték el igazán tisztelni az embert. A „hülyeség” persze ragadós, így a legtöbb férfi mindenféle ellenállás nélkül vetette alá magát a kellemetlen tortúrának.
Amerika nyugati partján sorra nyíltak a tetoválóüzletek, jócskán meghaladva a keleti part kapacitását. Nyugaton több kikötő volt, ezáltal több pénz folyt be az itteni bizniszekbe, kiemelkedő volt például Seattle, Portland és San Francisco szerepe.
Az összes matrózból lett tetoválóművész egyedi, sokoldalú és remek személyiségként volt ismert, ám a mai napig leghíresebb közülük Sailor Jerry személye. A Hawaiin boltot nyitó férfi Norman Keith Collins néven látta meg a napvilágot, a Sailor jelzőt a tengeren, a Jerry-t pedig a család hasonló nevű szamara után kapta. Minden kétséget kizárólag ő volt Amerika legjelentősebb és legtöbbet kopírozott művésze, mintáit a mai napig szigorú jogok védik. A neve márkává nőtte ki magát, a Sailor Jerry-vel fémjelzett ajándéktárgyak, cipők és alkoholos italok a modern világ minden szegletén megtalálhatók.
Ázsia Expressz
Nem csak a nyugati, de a keleti világ is remek művészeket szült. Japán egykori tetoválói kiemelt helyet foglalnak el a képzeletbeli trónon, ugyanis az amerikaitól eltérő, mégis legalább ugyanannyira kreatív formavilággal rukkoltak elő. A fafaragásokon begyakorolt alkotások legtipikusabb képviselői a színes, pikkelyes sárkányok, a vad tigrisek, a hófehér arcú, piros ajkú gésák és a gémek voltak. A néphagyományban, japán mondavilágban a szerencsét, jólétet, erőt, egészséget, termékenységet vagy éppen a természet erejét szimbolizáló motívumok hihetetlen, a nyugatinál sokkal nagyobb precízséggel és odafigyeléssel voltak elkészítve. (Érdekes azonban, hogy az országban a mai napig tabu a tetoválás, sok fürdő és szauna tiltja a felfedésüket). Hori Chiyo, a japánok egyik „tetováló istene” még magát V. Györgyöt is „kivarrta”, ami szintén hozzájárult az ázsiai kultúra Európába való átszivárgásába. Jó példa erre az is, hogy a kínai kultúrában is domináns sárkány korunk egyik legtöbbet felhasznált mintája.
A tetoválás tehát minden, csak nem újkeletű – igenis több ezer évre visszanyúló hagyománya van az egész világon. A modern tetoválókultusz fő inspirációja azonban, mint azt tapasztalni lehet, jóval későbbi korszakból, az 1900-as évek közepéből származó mintákban rejlik. Az amerikai cirkuszosok, a brit hajósok és a közel-keleti alkotók képei manapság is a legfelkapottabb motívumok közé tartoznak, az egyre növekvő trendet elnézve pedig biztosak lehetünk abban, hogy a vintage tetoválások még hosszú ideig diktálni fogják a divatot.
(Borítókép: Burmai tetováló beavatási szertartáson, úgy gondolják, hogy a tetoválás immunissá teszi viselőjét a fegyverek ellen és bátorságot ad. A kép 1890-1899 között készülhetett. Fotó: Royal Geographical Society / Getty Images Hungary)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
