Ascher Tamás: Végtelenül ötletesen harcolnak a színművészetis lázadók

Sokan mondják azt, hogy az új kancellár kinevezésével a Színház- és Filmművészeti Egyetemre megérkezett a tüzérség. Mi a véleménye erről, valamint Szarka Gábor ezredesről, aki eredeti végzettsége szerint gépesített lövész?

Egyrészt a miniszterelnökünknek van ez a katonaságmániája, szilárd bizalma a parancskiadásban, parancsteljesítésben...; eleve rokonszenvez egy magas rangú katonával, még ha az már állományon kívüli is. Másrészt ez a pasas komoly szakembernek tűnik, jóval fajsúlyosabbnak, mint a szintén frissen odavezényelt két rektorhelyettes. De Szarka Gábor személyes kvalitásai lehetnek bár elsőrangúak, a helyzet, amelyet véd és képvisel, elfogadhatatlan – az ő feladata pedig erővel, ravaszsággal, korrumpálással, bármilyen eszközzel elfogadtatni azt. Nem tudom, képes lesz-e találni tolerálható megoldást. 

Értelmezze nekünk a kialakult helyzetet! Meg lehetett volna előzni az SZFE szemünk előtt zajló élő drámáját?

A tanárok, az oktatók mindvégig azon dolgoztak, hogy a fenntartónak, a felsőoktatás irányítóinak meggyőző érveket szolgáltassanak arról, hogy velünk lehet beszélni; s hogy a vádak, amelyeket ellenünk megfogalmaztak, irigységből, gonoszságból és karriervágyból születtek. Gyenge minőségből, gyengébb eresztésű ellenfrontról. Vidnyánszky Attilát ebbe nem értem bele, ő mindig is igazi színházi minőséget képviselt, bár a személy maga mindemellett pszichológiai rejtély. Őszintén nem értem, miért hagyott ki minden olyan alkalmat, amikor valóban értelmesen lehetett volna beszélni négy- vagy sokszemközt. 

Kiket vagy mit nevez gyengébb minőségűnek?

A Magyar Teátrumi Társaságot. Azokat, akiket maga köré gyűjtött, és ahonnan folyvást intrikák vagy nyílt levelekben megfogalmazott alaptalan vádak érkeznek. Az elmúlt hónapokban az egyetemen létrejött egy munkacsoport, mások mellett Novák Eszter és Németh Gábor a legfontosabb tagjai. Minden vádra érdemben és adatokkal feleltek, minden támadást visszavertek. Mindez senkit nem érdekelt. A túloldalon mindebből soha semmit nem hallottak meg. Vagyis ez a szemünk előtt zajló dráma nem arról szól, hogy velünk valóban tárgyalni vagy vitatkozni akarnának, hanem arról, hogy van egy cél, egy  propagandafeladat, amit teljesíteni kell, mindegy, hogy a másik mit mond. Ezért cáfolható minden olyan kijelentés, hogy mi nem voltunk nyitottak a párbeszédre. Ők azok, akik csak akkor akartak egyeztetni, „közösen gondolkodni” (Vidnyánszky szép szavát idézve), amikor már minden eldőlt. De az nem egyeztetés, hogy „Itt a parancs, hajtsd végre”!

Az új egyetemi kuratórium létrejötte előtt volt érdemi párbeszéd?

A minisztérium felkérte az SZFE vezetését, állítson össze egy névsort, kiket ajánlana a kuratóriumba. Ugyancsak hivatalos kérés volt megírni egy új, az előzőnél kompaktabb szervezeti és működési rendet, mondván, ez lesz az alapja a kuratóriummal való egyeztetésnek, hogy a felek megtalálják az ideális kompromisszumot.

Csúfosan nem ez történt: a névsorunkra egyetlen szót sem vesztegettek, az szmr-ünket el sem olvasták, a saját, előre megírt változatukat vágták hozzánk, nulla kompromisszum...

Pedig az SZFE ezt a felkérést komolyan vette, minden javaslat hosszas, demokratikus vita, majd szavazás által méretett meg. A szenátus felelősségi körök szerint ajánlott tagokat. Ajánlottunk világhírű, nagy művészt, aki képviselni tudja a művészképzés egészét, jelentős életművű színházi és filmes művészeket, szakembereket és olyan személyt is, akinek gazdasági kompetenciája van. Igyekeztünk, hogy e kiváló emberekkel lefedjük oktatásunk különböző kategóriáit.

A Fidesz-közeliség a lényeg

A kuratórium jelenlegi tagjai lefedik ezeket a „részlegeket”?

Nehéz pontos választ adni. Az látszik, hogy a hivatal válogatásának első szempontja a lojalitás volt; a rezsim emberének kell lenni, az a tagság igazi kritériuma.

Ezek alapján miben látja az átstrukturálás célját?

Abban, hogy az egyetem ne állami vezetésű, hanem elsősorban Fidesz-közeli legyen. Egy esetleges kormányváltás esetén egy más felsőoktatás-irányítás netán mást képviselne, mint a mostani, így ez afféle bebetonozás. Szó van uniós pénzekről, melyek így biztosabban becsatornázhatók lesznek a saját berkekbe... Valójában nem tudom, nem is jár rá az agyam.

A rendszer lényege a Fidesz-közeliség és a lojalitás, amelyben minden kézi vezérléssel irányítható.

Sajnos a Marton- és a Gothár-ügy a teátrumi társaságosoknak kézenfekvő alkalmat adott arra, hogy morális vádakkal illessék az egyetemet, és sikerült jól összekeverni őket (mert ezek, ugye, nem egyetemi ügyek). De a szorgos sajtómunkás mindig talál egy-két vérig sértett volt növendéket, aki hajlandó előállni valami rémtörténettel. Sikerült rossz hírét kelteni az elmúlt években az egyetemnek, ez azért jelentős részben a kormányközeli bulvár fáradtságot nem ismerő szorgalmának az eredménye, elismerésem.

Az egyetem változásának szükségességét sürgetők azt is mondják, hogy az SZFE-n ideológiai képzés folyt. Miközben az egyetemen 1989 óta nincs ideológiai oktatás. Magának még kötelező volt?

Én még tanultam marxizmus-leninizmust, politikai gazdaságtant. Természetesen egyik fülünkön be, másikon ki. Teljesen hatástalan volt, derék emberek tartották pedig, jelentős olvasottsággal... Nem kellett nekünk. Fütyültünk rá. 

Sokszínűség, keresztény értékrend és Alföldi Róbert

Az új kuratóriumi tagok viszont most szeretnék hangsúlyosabbá tenni a keresztény értékrendet az egyetemi oktatásban.

A keresztény kultúra az európai művészet megkerülhetetlen és fontos gyökere. Kihagyhatatlan kultúrhistóriai elem. Novák Eszter egy interjúban részletezte a napokban, hogy a rendezőknél, színészeknél a Biblia a tanrend fontos része. Selmeczi György óráin – aki a zenés színészek, rendezők és dramaturgok képzésének egyik felelőse – első éves anyag a Biblia-feldolgozás, a hallgatók bibliai passzusokkal dolgoznak. És természetesen a folklór is az oktatás fontos része. Ha valaki valóban kíváncsi volna rá és végignézné a tanmenetet, akkor mindezt tudná.

Valamire mégiscsak alapozzák a kijelentéseiket...

Bírálóink olvastak néhány interjút vagy Facebook-posztot. Van a közismert szerző a szépemlékű Magyar Időkből, aki életében egyszer megnézett valamit Alföldi Róberttől. Történetesen éppen egy erősen vitatható ízlésű bábelőadást – egyikünk sem csupa remekművet alkot. De szerzőnk ebből az egyetlen élményből extrapolálja vízióját a teljes jelenidejű magyar színházi kultúra nemzetrontó voltáról, no meg abból, hogy hány helytelennek ítélt mondatot tud aláhúzni piros ceruzával bármiféle nyilatkozatból vagy facebookos megszólalásból. És erre nemcsak kijelentéseket lehet alapozni, hanem egész kulturális területek átszervezését – ahogy Csurka István szerette volna. Még a fogalomkészlet is azonos.

Vidnyánszky Attila Mandinernek adott nyilatkozata azért árnyalja azt, amit mond: „Akkor lesz sokkal színesebb az oktatás, ha abban sokféle gondolat, hit, metodika és világnézet helyet kap.” Maga szerint?

Mindenféle világnézet és hit jelen van az alkotásokban, melyekkel műelemzés közben foglalkozunk, de nem oktatunk, nem is oktrojálunk semmiféle világnézetet, sem ideológiát – miért lenne kevésbé kontraproduktív, mint a politikai gazdaságtan idejében volt? Nincs az egyetemünkön vallásoktatás sem, de természetes közegünk Aiszkhülosztól Schillerig, a passióktól Tolsztojig, Claudelig a világ drámairodalmának számtalan műve, amely a hitről, az Istennel való viaskodásról vagy megbékélésről szól.

De nem lehet idegen Shakespeare szellemisége sem, aki Szerb Antal szerint „nagymértékben közömbös maradt a vallás igazságaival szemben. Azok közé tartozott talán, akik elsőnek tekintettek úgy szét ezen a világon, mint végérvényes életszínpadukon, amely után nincs többé folytatás”. És hozzáteszi, a drámaköltő műveiben is megvolt a rémület, Rabelais és Brueghel rémülete, amint szétnéz a transzcendens  értelmét elvesztett világban. Mindezeket az életműveket átélve és megértve, miért is kéne valamelyiket egyedül érvényesnek oktatni, mikor a műveket a különböző világfelfogások személyes intenzitása, kimeríthetetlen sokfélesége hatja át, és mind okulásunkra szolgál? 

Fél évszázad nyitottság

Sok támadás érte az egyetemet, amiért zárt rendszerként működik. Valóban zárt a rendszer?

Lehangoló és végül is méltatlan, ahogy sorjáznak a kérdések, melyeket egy erre szakosodott embercsoport szorgalmasan épít, rakosgat rágalmakból, hiedelmekből, sérelmekből alakítva  vádakká. Bizonyos értelemben zárt rendszer az egyetem, mert a filmes, színházi és bábos szakma kicsi, az emberek jobbára ismerik egymás teljesítményét, bizonyos szakmai minimumok az elvárás részei. Az is igaz, hogy egy-egy színházi csapat, amelyik éppen művészileg domináns, vagy a közönség körében épp divatos, több oktatóval van jelen: volt, amikor a Madách Színházra illett ez a vád, volt, amikor a Vígszínház dominált, kétségtelen, e pillanatban a Katona ez a színház. De mégis, kellő súllyal vannak jelen más esztétikák is, innovatív új színek: vannak közöttük évek óta sikeres pedagógiát építők és egészen frissek.

Egyébként gyakran érkeznek rövidebb időre oktatók, próbaképpen; egyesek benn maradnak, és vannak, akik továbbállnak. Merthogy mérhetetlen sok idő az, amit tanításra kell fordítani, és ez nem mindenkinek felel meg. Egy vagány operatőr, aki egy évben három-négy munkát vállal egymás után, nehezebben vállalkozik ilyen feladatra. Egy színész vagy rendező, aki többfelé játszik vagy rendez, annak az oktatói munka már terhes lehet. Szóval igen, az egyetem zárt rendszer olyan értelemben, hogy azok maradnak csak itt hosszan, akik kellőképpen áldozatosak és szenvedélyesek ahhoz, hogy sok minden másról le tudnak mondani a tanítás érdekében. Vidnyánszkyt is többször hívtuk, és volt, hogy jött, de a legtöbbször vagy lemondta, vagy félbemaradt az oktatás, mert nem ért rá. Azok a diákok, akik elcsípték Kaposváron mint oktatót, lelkesedve beszéltek a találkozásokról, a megtartott órákról, ha ráért.

Ön közel fél évszázada lát bele az intézmény életébe. A változás eddig elkerülte a színművészetit?

Ismét egy vád, ismét védekezni kell. Az egyetem honlapján e percben még ott van – ki tudja meddig – a főleg Novák Eszter és Veszprémi Judit által szerkesztett három hírlevél, amelyből végigkövethető a március óta zajló folyamat: a modellváltás, a rémhírektől az utasításokig. Ezenkívül van egy sokoldalas szakmai hitvallás, amelyben adatok, dokumentumok támasztják alá az elmúlt harminc év metodikai, tanmeneti változásait, új képzési formák létrejöttét, új szakok akkreditációját. Az idén is indul vadonatúj képzés. Az egyetem egy kissé slendriánul működő, kedélyesen döcögő intézményként szemben találta magát a kétezres évek közepén megérkező bolognai rendszer szigorúbb rendet teremtő, ugyanakkor körülményes és bürokratikus kívánalmaival: ez rengeteg változásra kötelezett minket – hogy is képzeli például Hollik István, nyilván alapos ismerőnk, hogy „mozdulatlanok” maradhattunk volna ilyen horderejű váltás közepette? A bolognai rendhez való igazodás nem volt egyszerű, mert a

színművészeti nem éppen úgy működik, ahogyan a tudományegyetemek, amelyekre ezt a rendszert kitalálták.

Mégis, aki a szakmai hitvallásunkat elolvassa, megtudja, mekkora változások zajlottak itt. Kálomista Gábor (egy tv-vitában, ahol egyébként igen hangosan viselkedett) diadalmasan beidézett egy egyetemet bíráló Schilling-szöveget 2001-ből, de nem idézte be Schilling 2020-as hozzáfűzését, melyben elismeri, mennyi minden változott gyökeresen azóta. De van egy vád, amit nehéz volna tagadni: hibáztathatók vagyunk a különböző szakokon a diákokra mért jelentős megterhelés miatt. Igaz, e terhelések a diákok szenvedélyesen igényelt fejlődésvágyából, ambícióiból is fakadnak, minden percét szeretnék kihasználni a néhány egyetemi évnek. Talán a színészek dolgoznak a legtöbbet, itt is egyszerre öngyötrés, egyszerre boldogság a próbák végtelen sora: az állóképesség azonban alapkövetelmény, azt itt, az egyetemen kell megszerezzék, akár a sportolók vagy a táncosok. 

Tud olyan diákról, aki utólag jelezte, hogy sok volt neki az egyetemen megkövetelt munka?

A volt diákok, színészek, filmesek, dramaturgok, koreográfusok egy hónapja egymást váltva állnak őrt az egyetem kapuja fölött, a tetőn. Tisztelik a megszerzett tudást és a munkát, amellyel hozzájutottak. És ez nem jelenti azt, hogy ne mondanának, ne mondtak volna az oktatásról bíráló mondatokat is.

A színésznek testestül-lelkestül kell vállalnia önmagát 

És mi van azokkal a volt tanulókkal, akik nyilvánosan számoltak be általuk tapasztalt, kifogásolható módszerekről?

Ott van például Hujber Ferenc, akinek sajtómegjelenései az embert máskor is zavarral töltik el... Ő emlékezett úgy, hogy egy felvételin a lányokat fürdőruhára vetkőztették, letusoltatták, és ott álltak vacogva, miközben a tanárok megjegyzéseket tettek rájuk. Ezzel szemben a valóság az, hogy valóban fürdőruhában álltak, valóban letusoltak, mert egy Mesél a bécsi erdő-jelenetben a Dunából kilépő, csapzott hajú, vizes nőt alakították. Egyetlen jelenetet játszottak el, nem pózban álltak vacogva, ami egyébként nyáron, a kánikulai színházteremben nehéz is lett volna. Lehet, hogy egy felvételi vizsgára készülő ettől megriad, de a színésznek végül is vállalnia kell önmagát, testestül-lelkestül. Ebben a szakmában az is megrendítően szép – mert szükséges, az alkotás része –, hogy egy színész hogyan küzdi le a szemérmét, hogyan alakul át, és hogyan válik teljesen azzá a személlyé, akit játszania kell.

Mit gondol, a mára kialakult helyzetben a két oldal és a köztük lévő szakadék mikor és miért vált ilyen, szinte áthidalhatatlanul méllyé?

Kultúrharc mindig is volt, ettől még fájdalmas, nehezen megszokható és gyakran ostoba. Hogy miképp vált a színházi életben ilyen erőssé a mi évtizedünkben, azért Vidnyánszky Attila meglehetősen felelős. Ez az állítás rámutat nem mindennapi formátumára, de jelzi nem mindennapi vétkességét is. Ő dinamikus, nagy ambícióval megáldott ember. A színházi szakmát talán a Magyar Teátrumi Társaság 2008-as megalakulása választotta szándékosan ketté. Ez bizony az ő vétke. Azóta kétféle színházi ember van: fideszes és nem fideszes, és aki nem az, az csakis kommunista lehet.

Ezt a rendkívül együgyű és valóságot nélkülöző világképet egy művész soha nem fogadhatja el, mert ellentmond a szakmájának. Még akkor is, amikor egy film vagy előadás karakteres, végleges véleményt sugall, minden szereplőnek meg kell legyen a maga igazsága. Az, aki ilyen vonalasan gondolkozik, mintha a szakmáját árulná el.

Ravasz stratégia, ami túlmutat Vidnyánszky Attilán

Megoldást jelentene, ha Vidnyánszky Attila visszalépne az elnökség elől?

Úgy gondolom, az egyetemek magánosítása és a kuratóriumok létrejötte mögött ravasz stratégia húzódhat, ami messze túlmutat Vidnyánszky Attilán. Korunkban mintha lenéznék a tudományt, a művészetet, az értelmiségi autonómiát. Az alapvető hiba magában a modellváltás eszméjében van, és ez a találmány akkor sem volna elfogadható, ha a kuratóriumba beválasztottak volna pár általunk javasolt tagot. Vidnyánszky hiába lépne vissza;  a szabályzat, amit a kuratórium egyeztetés nélkül vágott az arcunkba, minden kompetenciát elvesz a szenátustól és a rektortól. Itt az egyetemi autonómiát tiporták sárba: mert nem tartják szükségesnek.

Ez már régen nem Vidnyászky Attiláról szól.

A Nemzeti Színházban jó pár előadását láttam. Engem érdekel, amit a színpadon csinál. Az utóbbi időben a legjobb előadása egy Szentpéterváron készített Bűn és bűnhődés volt, vendégjátékként szerepelt itt Pesten. Régi tanítványaim látták Az ember tragédiája rendezését; az első feléért lelkesedtek, nagyszabásúnak találták. Az általam látott Bánk bán és Psziché sok értéket tartalmaz, néhány szép színészi alakítást is, de van ezekben az előadásokban egyfajta vállalt didakszis, szájbarágós üzenet, ami nélkül szerintem izgalmasabb volna a rendezés. „Látom a szándékot és lehangolódom” – mondja Goethe erre a fajta művészetre. Formailag viszont gyakran imponál a fantáziája, a teremtőképessége.

Vagyis nem számít, hogy ki mit gondol a világról, hanem csak az, mit mutat a színpadon?

Az, hogy egy színész a nyilatkozataiban jobb- vagy baloldali, nem fedi le, hogyan játszik a színpadon. Szarvas Józseffel, a Nemzeti Színház rezsimhűségben gyakran nyilatkozó hősével Kaposváron remekül dolgoztam, sőt, annak idején én vittem a színművészetiről a Vígszínházba első nagyszínpadi szerepére. Eperjes Károly első nagy szerepei közül többet is én osztottam rá Kaposváron meg a Katonában. Boldogító volt velük a munka. Dörner György ugyan szeretné, de nem tudja letagadni, hogy én vittem a Nemzeti Színházba a főiskoláról. Első szerepe Weöres-darabjában, a Szent György és a sárkányban Lauro volt, az egyik főszerep. Nem volt jó benne, maga az előadás is felejthető. Ennek ellenére Dörner Györgyöt mi ott megszerettük, és évekig dolgozott a Nemzetiben, majd ezt követően a Katona József Színházban. Ezzel csak azt mondanám, hogy rendezőként  soha nem aszerint válogattam a szereplőket, és nem is azon az alapon felvételiztettem, hogy kinek mi a pártállása. Nem is tudtam, nem is érdekelt. Kizárólag a személyiség formátuma, a tehetség és a pályára való alkalmasság számít.

Lát rá esélyt, hogy a diákok és a kuratórium képviselői megegyezzenek?

Hm. Talán az egyetlen esély, hogy valaki észhez tér a felső vezetésben, visszavonják a kuratórium mandátumát, és elkezdik elölről a tárgyalást. De se Vidnyánszky Attilát, se hazánk magasabb vezetőit nem úgy ismerem, mint akik beadják a derekukat, vagy akár egyetlen önkritikus mondatra is hajlandók lennének. És ez baj.

Végtelenül ötletes lázadók

Mi a véleménye a diákok lázadásáról?

Végtelenül ötletesek. Harcolni fognak, szellemes és színes módszerekkel, amíg csak bírják. Azért járt velük rosszul a hivatali vezetőség, mert nem számítottak rá, hogy az ellenük folytatott hadjárat olyan felháborodást vált ki belőlük, ami egyben művészi inspiráció is. Hatékonyan fejezik ki az álláspontjukat. 

Mire gondol, amikor ellenük folytatott hadjáratot emleget?

Például azt – és talán innen is indul az egész mozgalom –, amikor a Teátrumi Társaság (azaz Vidnyánszky) nyílt levélben nevezte köztudottan alacsony színvonalúnak a képzésüket. Később Vidnyánszky Lenin-fiúknak, Szamuely-katonáknak hívta őket. Ez egyébként a Fidesz-propaganda bevett kliséje. Annak idején az Echo TV egy beszélgetős műsorában annak kapcsán, hogy dr. Tulassay Tivadar, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem rektora bejelentette, Schmitt Pál államfő dolgozata plágiumnak minősül és ezért visszaveszik tőle a doktorit, Kerényi Imre azt találta mondani a minden tekintetben példaszerű gyermekorvosra, makulátlan, tiszteletre méltó polgáremberre, hogy na, ez Kun Béla szelleme! Borzalmas, hogy van néhány ilyen propagandapanel, ami újra és újra előkerül. Ez a fajta elbutulás mindenkihez méltatlan.

És a diákok mennyire önállóan hozzák meg a döntéseiket, mennyire szól bele bárki is abba, hogy mit és hogyan tegyenek?

A demokrácia rendkívül fárasztó, hosszadalmas meló, a bázisdemokratikus forma még inkább, cserébe hallatlanul érdekes, mondhatni, felemelő. És éppen az, hogy milyen okosak, önállóak, mennyire megélik a problémákat. Hol depressziós tanácstalanságba süppednek, hol újraélednek és lenyűgöző energiákkal vetik bele magukat a vitába. Mi, tanárok, akik Zoomon követjük a fórumokat, egyenrangúan beszélhetünk, de sosem felettes énként. Meghallgatják az okos szót, megvitatják – és igen ritkán fogadják meg, a saját fejük után mennek. Hogy ők lennének a szegény megtévesztettek, akiket pajzsként tolunk magunk elé mi, állásunkat féltő, liberális bagázs? Hát nem. Nem csak amiatt, mert nem féltjük az állásunkat (én például különösen nem, mivel már megszakítottam a szerződésem.) Hanem azért,  mert 

az igazságtalansággal szembeni felháborodás hatalmas motiváló erő, és ebben a tiszta, minden személyes érdektől is szabad felháborodásban példát mutatnak nekünk.

Egyébként is, sokszor evidensen látszik, mindenben a diákok az igazán kezdeményezők, mi meg csak kullogunk utánuk. Jómagam minden lehetséges módon támogatom a tanárok sztrájkját, a diákok kitartó ragaszkodását az elveikhez. De a siker legkevésbé az én támogatásomon múlik, hanem hogy mennyi viszontagságot vállalnak a diákok, és mennyi erejük lesz ennek az egésznek a végigviteléhez. Azt is meg fogom érteni, hogy ha elfogy a muníciójuk, hiszen a hatalomnak ezer hasonló ötlete lehet, mint a volt katona bevetése, továbbá a rektori titkárság vezetőjétől rendeletileg elvett aláírási jog – hadd tűnjön úgy, hogy a kancellár nélkül nincs aláírás a papírokon –, vagy legújabban az ultimátum, ami ügyesen keveri a mézesmázost a burkoltan fenyegetővel.

(Borítókép: MTI/Czimbal Gyula)