Az emberre szinte kultúrsokként hat a kiállítótér sokszínű látványa:
Paizs a valóságrészletektől elrugaszkodva fordította meg alkotásai anyaghasználatát, képi világát és lényegiségét, és alkotott meg egy új, a hatvanas években teljesen ismeretlen műfajt.
Természetes anyagokat használt, mégis mesterséges módon próbálta kordában tartani azokat, legyen a szóban forgó elem szegecsekkel átlyukasztott, kifordított vászon vagy éppenséggel rovartetem.
Elrugaszkodva a kor nemi szerepeitől, varrott és kézzel hímzett képeket is készített. Ez a nőies technika az Iparművészeti Főiskolán eltöltött öt év alatt „ragadt rá”, a szőtteseket pedig előszeretettel, kollázsra emlékeztetve ragasztotta a vászonra.
A Sáránszki Péter kurátor által vezetett tárlat legizgalmasabb része az, amikor – a szobrászművészként is elismert – Paizs plexiből formált és öntött alkotásai már nem zárványként funkcionálnak, hanem esztétikus, önálló művekké válnak.
Ilyen a macskakövet formázó, a dekonstrukció pusztító hatásait magán hordozó plexitömbbe ágyazott Marx-féle kommunista kiáltvány (és maga a kommunizmus) – időtlenségét és értékét elveszítve kerül vissza a múltba.
A plexivel nemcsak füstölő könyvek, de szárnyasok csontvázai is összeolvadnak, kacsa és csirke, azaz csak a szegény párák maradványai mosolyognak vissza a látogatókra.
Az arany és ezüstlapokkal díszített műanyag képek megtévesztésig hasonlítanak a valódi értékes anyagokra, de a tárlatvezetésen hamar kiderül, hogy valójában csak olcsó lemezhártyák. Talán ebben a csalóka illúzióban (is) rejlik a művész egyéni látásmódja. A fehér fém- és falfelületekkel találkozó arany árnyalatok az ’56-os forradalom inspirálta alkotásokon is visszaköszönnek.
A szabadságharc után ötven évvel készült képeken felderengenek valós személyek torzított képmásai, puskagolyónyomra emlékeztető vérző lyukacsok és karimás lövések kráterei.
A magasztos eszmét éppen az arany elemek emelik ki, hiszen megmutatják, milyen tragédiákkal járt kézen fogva a nemes anyag. A tematikus szobrok égetett belseje az enyészet után hátramaradt ürességet hivatott szimbolizálni.
A forradalom utáni sivárságot az akkoriban tanuló Paizs László is saját bőrén tapasztalta meg, és bár csak évtizedekkel később alkotta ezeket a műveit, a megrázó látványt elnézve 1956 tragédiája még a 2000-es évek elején is a képzőművész emlékezetében élt.
Paizs László Kossuth- és Munkácsy-díjas, Érdemes Művész 2009-ben, 73 éves korában hunyt el.
Paizs László életét és életművét bemutató honlapján a művész egy 2001-ben készült interjúban így vall a művészetről: „Mindig ki akartam próbálni mindazt, ami izgatott, ami anyagban, technikában, műformában megmozgatta a fantáziámat. De mégsem az inspiráló anyag a fontos, akár esetemben a poliészter, vagy másnál a digitális technika, és még ami ezután jön. Ember kell hozzá, vagy legalább egy állat, aki a "művet" megalkotja. Példa rá az orosz pavilon thaiföldi elefántja, aki a 48. Velencei Biennálé egyik legjobb olajképét festette. Jobb volt, mint Laktyionov vagy a Kukrinyiksziék, annak idején. Zavaros dolog a képzőművészet is. Nemi élet, készpénz, hovatartozás és egyéb ilyen kis butaságok, és ahogy Dali mondta, 90 % szerencse, 10 % tehetség. Az elefántnak, ennek az egynek, mind a kettő megvolt. Jobb, ha nem értesz hozzá, reggeli, ebéd, vacsora és közte semmi, ahogy milliók élnek. Attól még lehetsz valaki.”
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
