Megjelent a regénye, majd öngyilkos lett

2019 végét írtunk vagy 2020 elejét, már nem tudom pontosan, amikor is vásároltam egy budatétényi plázában. Lábaim a bevásárlóközpont hátsó bejárata melletti könyvesboltba vittek. Már megint. Néha rám tör az olvashatnék, és hiába van otthon több tucat megkezdett kötetem, szerettem volna egy új regényt – teljesen mindegy, melyiket, csak venni akartam valamit.

  

A szemem megakadt egy vertigóra emlékeztető borítón, de nem ám Hitchcock posztere volt az, hanem a kortárs költőnő műve –

Az említett poétával az egyetemen is foglalkoztunk, hiszen angol szakos hallgató vagyok, ám a tanulmányaim alatt mindig csak a verseit elemeztük. 

Az üvegbura. Elolvastam az ajánlót, és rádöbbentem, hogy a sztorit konkrétan az én gondolataim (és már-már az életem) alapján vetették papírra, aztán persze arra is fény derült, hogy ez Plath egyetlen regénye. Utána meghalt. Mármint megölte magát... Még ilyet. Oké, ez jó lesz, gondoltam, és a pénztárhoz siettem.

Eltelt pár hónap, a karantén előtti utolsó napokban jártunk, elérkezett a szakdolgozati téma- és konzulensválasztás ideje. Döntésképtelen ember lévén számtalan szerző és könyvcím fordult meg a fejemben, aztán nagyjából sikerült is dűlőre jutnom és választani egy brit témát. Ám mindenképp az akkori irodalomtanáromnál szerettem volna szakdogát írni, a szóban forgó professzor pedig nem vállalta az eredeti témámat, hiszen ő inkább az amerikai, mintsem az angol irodalom tudósa. Győzött tehát az impulzív énem, minden gondolkodás és előzetes agytorna nélkül rávágtam, hogy akkor én márpedig Az üvegburából szeretnék diplomázni. Hiszen Plath amerikai volt, és ugyebár nemrég fejeztem be az olvasását. 

Azt vállalom – mondta a konzulens –, de nem lesz könnyű dolga...

Jeleztem, hogy tudom, a könyv roppant összetett és szerteágazó, de a tanárnő tudtára adtam, hogy ez engem cseppet sem tántorít el. Ha valamit a fejembe veszek, azt véghez is viszem, ezért tartok lassan a szakdolgozatom végénél, holott még november sincs. Hogy ez az elszántság és sietős tempó az egóm, a bennem szunnyadó író, a „csakazértis”, vagy éppen a regény iránt érzett szerelmem eredménye, azt nem tudom. Mindenesetre úgy érzem, hogy ennél „hozzám illőbb” témát nem is választhattam volna. 

És akkor íme a könyvajánló...

Lehet, hogy az érzékenyebb lelkű olvasóknak nem lesz a szíve csücske ez a regény, ám aki ismeri Plath munkásságát, az tudja, hogy verseiben is előszeretettel és pofátlanul őszintén vallott az ’50-es évek hímsoviniszta világnézetéről, a diszfunkcionális családképről, a depresszióról vagy éppen az öngyilkosság gondolatáról. Nem meglepő tehát, hogy a regény is ezeket a témákat taglalja, olyannyira, hogy habár Victoria Lucas álnéven publikálta a művet,

A hamis kiadási névre azért volt szükség, hogy ne háborítsa fel azokat a valóságban is létező embereket, akikről a regény karaktereit formázta. 

A színjeles bostoni diák ösztöndíjat kap egy New York-i női magazin szerkesztőségénél, ám az egy hónapos „kiruccanás” a már korábban is bizonytalan és különc lányt olyannyira megrázza és megalázza, hogy az teljesen képtelenné válik a normális életre. A regény lényegében Sylvia Plath huszonéves énjének történetét meséli el, az egyetlen feltűnő eltérés a sztori végén mutatkozik meg – a történet nyitott befejezése lévén az olvasó dönthet a karakter sorsáról, egy azonban bizonyos: Plath szerint Esther Greenwood nem vet véget az életének.

A fontosabb gondolatmenetek közé néha – szinte a semmiből – ékelődik be egy oda(nem)illő megjegyzés, mintha a hősnő belső monológja szakítaná meg az éppen folyamatban levő történéseket. 

Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint a közös hányás

– írja az édes sorokat Plath, miközben Esther és barátnői ételmérgezésének keserű hogyanját és mikéntjét taglalja. Keserédes bekezdés, ami vicces, mert igaz.   

Esther narratív technikája zavaros, mégis egyszerűen követhető. Ha azt nézzük, hogy a karakter számos mentális problémával küzd, akkor az is kiderül, hogy a történetvezetés lényegében nem más, mint a maga is depresszív és később öngyilkos Sylvia Plath önreflexiója, a regény hősnője pedig nem csinál egyebet, mintsem újra és újra átrágja magát az őt bántó, érintő vagy akadályozó eseményeken – az ’50-es évek társadalmán, amiben a költőnő boldogulni volt kénytelen, és ami a nőket lényegében „babagép” háziasszonyként, mintsem potenciállal teli, férfiakkal egyenjogú és -rangú emberekként kezelte. Az önmagának és az írói tehetségének, valamint a tökéletes női szerepnek való megfelelési kényszer szó szerint megőrjíti a tinédzserkorból alig kinőtt Esthert, az életében jelen lévő férfiak vagy azok hiánya pedig még inkább elbizonytalanítja nemcsak a jövőjében, de a létének értelmében is. 

A könyv hitelessége az írónő személyében rejlik – Plath is rettegett a begyöpösödött háziasszonyi léttől és attól, hogy ha a kor nője gyermeket vállal, akkor mindenképp fel kell hagynia a karrierjével, vagyis ő maga sem lesz többé költő, hanem egy újabb anya, akinek az identitása „meghal”, és aki a férjét kénytelen reggeltől estig szolgálni, még akkor is, ha az illető egyébként rendes ember, bűne pedig mindössze annyi, hogy férfi.   

A depresszió, bipoláris zavar, skizofrénia vagy éppen öngyilkossági hajlam hatására kórházba került nőket sokkal inkább elítélték, mint férfi társaikat, és nem volt ez máshogy Esther – meg persze a szerző, Sylvia Plath – esetében sem. A kegyetlen lobotómia, inzulin- vagy sokkterápia alkalmazása vegetáló, sok esetben élőhalott zombikká tette ezeket az elkeseredett személyeket, a kezelések megkezdése után pedig az érdemi – mentális – felépülésre nem sok esély volt. Esther Greenwood kálváriája jól mutatja, hogy habár a tünetei enyhültek, a benne égő tüzet is sikerült kioltani.   

A címadó üvegbura nem más, mint a sztori metaforája, a bezártság és a tehetetlenség mintaképe, tökéletes jelzője a mentális zavarnak, amikor az ember képtelen kontrollálni az életét. Belülről a főhős látja, hogy mi folyik a külvilágban, ám vágyait és szavait mégsem hallja meg senki.

A búra azonban védelmet is jelent, ha az ember dönt arról, hogy el akarja vágni magát a külső hatásoktól és nyomástól. Védelmez a fizikai dolgoktól, ám a megvető szavak továbbra is áthatolnak a láthatatlan falon, biztos kirekesztetté téve Esthert a háború utáni Amerika antifeminista közösségéből.