A halál torkában is kameráztak, velőtrázó sikollyal menekültek

2018. november 8. és november 25. között korábban soha nem látott sebességgel és erővel terjedő tűzvész égette porig az észak-kaliforniai Paradise kisvárosát. A katasztrófában 85 ember vesztette életét, 50 ezer fő vált földönfutóvá, az épületek – lakóházak, boltok, iskolák – majdnem száz százaléka vált a földdel egyenlővé.

Ez volt az Egyesült Államok utóbbi száz évének legsúlyosabb következményekkel járó erdőtüze. A „tökéletes viharként” aposztrofált tűzvész ekkora mértékű rombolásához rengeteg tényező járult hozzá: a tavaszról megmaradó dús növényzet, a hatalmas szárazság és alacsony páratartalom, az őszi esőzés hiánya és az erős, forró szél.

Ron Howard rendező rokonai a Paradise-tól alig másfél órára fekvő Redding nevű városka lakói, így Howard korábban többször megfordult a „Paradicsomban”. A leégett kisváros megfilmesítésének ötlete egyébként a rendező asszisztense, Louisa Velis nevéhez köthető. A terepszemle után a férfinak és az Imagine Entertainment cégnek sikerült összeállni a National Geographickal, e cégek biztosították Ron filmjének anyagi hátterét.

Büszkék vagyunk rá, hogy megoszthatjuk a világ közvéleményével Paradise megrázó, azonnali cselekvésre ösztönző történetét – mondta Carolyn Bernstein, a National Geographic dokumentumfilmekért és dramatizált sorozatokért felelős alelnöke.

Reményeik szerint a film ráirányítja az emberek figyelmét Paradise lakóinak szenvedéseire, és segít támogatókat szerezni a város és a régió újjáépítéséhez, különösen most, amikor az erdőtüzek immár állandó veszélyforrássá váltak Kalifornia államban.

A halál torkában is kameráztak

A film első tíz perceként szolgáló amatőr felvételek a tűz tombolása alatt készültek, de hiába az okostelefonok meg a Facebook-live, Ron szavaival élve a videók és a profi filmes anyagok sem közelítik meg az apokaliptikus valóságot.

A film nem az éghajlatváltozást, nem a tűzbiztonságot és nem is az emberi hanyagságot taglaló propaganda, sokkal inkább egy megfigyelésre és gondolkodása ösztönző alkotás. Legalábbis ilyen céllal készült. Annak ellenére, hogy nem propagál, a fent említett témák a felszín alatt jócskán átjárják a filmet, hiszen ezek azok a tényezők, amik két éve gyökerestől felforgatták a paradise-i lakosok életét.

Az összetartozás és a közösség ereje gyönyörűen megmutatkozik a képeken: a kisváros  – családok, barátok, iskolapszichológus, rendőrök, tűzoltók, iskolavezető, korábbi polgármester – egy emberként küzd a túlélésért, azonban ebben a városban is élnek fekete bárányok, akik inkább kivonják magukat a közös teherviselés alól.

Az újjáépítés folyamatát övező nézeteltérések és stressz barátságokat, sőt tragikus módon emberéleteket tesznek tönkre. A helyi iskolafelügyelőnő, Michelle férjét, Philt például szívroham ragadja el, halála pedig láthatóan megrázza az egész közösséget.

Új vizeken

Dokumentumfilmet készíteni sokkal hálátlanabb feladat, mint játékfilmet, hiszen sokkal kötöttebb a szerkezete, mint a fikciónak. Howard és csapata tudta, hogy egy teljes esztendőn keresztül akarják követni a település sorsát, még akkor is, ha egy ismeretterjesztő alkotásnál sokszor nem lehet előre látni, hogy mikor is kellene valójában abbahagyni a forgatást. A jeleneteket nem tudják négyszer, ötször újra venni, gyorsan, pontosan és tudatosan kell dolgozni, hiszen az élet írta forgatókönyv folyton változhat, továbbá egyszeri és megismételhetetlen.

A Tűzvész után: Újjáépíteni Paradise-t című másfél órás dokumentumfilm elkészítése és tető alá hozása – szó szerint ­– izzasztó feladatnak bizonyult. Bemutatása – az amerikai kritikusok szerint – „különösen időszerű, hiszen a pillanatra rezonál”.

Részlet a National Geographic Ron Howarddal készített interjújából

Mi késztetett a Tábortűz és Paradise sztorijának megfilmesítésére?

Számomra elég személyes volt ez az egész. Az asszisztensem ötletét hallva azonnal az Imagine Entertainment dokumentumfilmes csapatához, Justin Wilkeshez és Sarah Bernsteinhez fordultam. Mondtam, hogy ebből dokumentumfilmet akarok csinálni, hiszen korábban amúgy is témák után kutattam. Nagyon megérintett a történet, így magam is elmentem, hogy megnézzem a helyszínt. A pusztítás semmihez sem volt fogható. Rövidesen megkeresett és partnerünk lett a Nat Geo, anyagilag és érzelmileg is támogattak bennünket.

Milyen volt ott lenni?

Nagyon fiatal fiú voltam, amikor életem első filmjén dolgoztam. Európában, 1958-at írtunk, a második világháborúban elpusztult helyeken jártam. Amikor forgattunk, szembejöttek olyan helyek, amelyek még nem voltak újjáépítve, és most is így éreztem magam ebben a kísérteties hangulatban. Jelen esetben olyan hirtelen zajlott minden. Épphogy most lett vége, ezzel az intenzitással és sebességgel...

Ron Howard

Fotó: Rich Polk / Getty Images Hungary

A játékfilmek mások, mint a dokumentumfilmek, filmgyártóként azonban lát hasonlóságokat?

Az Apollo 13 volt az első filmem, amely megtörtént eseményeken alapult. Mára azért jó pár hasonló sztorit rendeztem már. Nagyon kedvemre valónak találom ezt a munkát, de azért még mindig teljesen más ez a feladat. Magával ragadónak, szórakoztatónak kell lennie, ez is a megértés, a nézőközönséggel való kapcsolat része. A dokumentumfilm-rendezés hasonló az újságíráshoz. Ha tisztességesen ragadjuk meg a történetet, akkor annak a megtapasztalt igazságot kell tükröznie.

(A film magyarországi premierje a tragédia második évfordulóján, 2020. november 8-án, 21 órakor, megszakítás nélkül látható a Nat Geo csatornán.)