Rendkívüli szabályozás, ellentétes reakciók: vége a színháznak és játszani kell

Reménytelen, megoldhatatlan

Képtelen helyzetbe kerültünk a bejelentés után – mondta egyelőre tanácstalanul Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója. – A Centrál jegyeit már eladtuk  novemberre, előadásonként átlagosan háromszáz nézőről van szó.

Az új rendelkezés szerint szerdától csak 145 széken ülhetnek – mi lesz a többivel? Hogyan kommunikáljuk ezt a helyzetet? Ki maradjon otthon, a férj vagy a feleség?

Decemberre meghirdethetjük a mostani előírásoknak megfelelő nézőteret, majd kiderül, hogy reagál a közönség. Mint mondanak arra, hogy jöhet a család, de két szék lesz a papa, a mama és a gyerekek között? Ez pillanatnyilag kezelhetetlen és feloldhatatlan helyzetnek tűnik. Szerintem azt mondják, hogy megvárják a tavaszt, vagy amíg vége lesz a pandémiának, és majd akkor jönnek ismét színházba.

Mostanáig az volt a gyakorlatunk, hogy az idegenek között kihagytunk két üres széket, de amikor egy család, egy pár vagy baráti társaság vett jegyeket, ők egymás mellé ülhettek, hiszen amúgy is érintkeznek.

Lehet, hogy a Vígszínházban, ahol az új szabályok szerint is elfér majd négyszáz néző – ma kb. ennyien mennek el egy előadásra – meg tudják oldani, de mi nem.

Szerintem ez rossz rendelkezés, mert nem lehet átültetni a gyakorlatba. Nem tudom, hogy kommunikáljuk a nézők felé? Mit csináljunk a novemberre eladott jegyekkel?

Leginkább azt tudjuk mondani, hogy bezárunk. Nem látom, mit tudnánk kiötölni. Reménytelen.

Játszani kell

Én olyat biztosan nem mondok, hogy bezárunk – szögezte le Őze Áron, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza igazgatója. – A fertőzésveszély miatt már nyáron is csökkentett nézőtérrel dolgoztunk, tehát 375 fő helyett 200 főben maximáltuk az eladható jegyek számát. Most ezt tovább csökkentjük 150-re, és játszunk tovább.

Mostanában is többször jártam nézőként nagy fővárosi színházakban, tényleg szépen betartották az előírásokat, lázat mértek, maszkot kértek, fertőtlenítettek, sávosan engedték ki és be a nézőket, meg minden, aztán 

Nyilván gondot okoz, hogy minden olyan előadást, amire elkelt az összes jegy, tehát hagyományos értelemben vett telt házról van szó, most háromszor kell előadni. Ez rengeteg munka, energia, de most ez van.

A mi színházunkat például a dunaújvárosi önkormányzat tartja fenn, sikerült állami pénzekre is pályáznunk, tehát nekünk kötelességünk játszani. Az idei, valóban furcsa évadnyitó társulati ülésen elmondtam: ha tízen ülnek a nézőtéren, akkor is előadjuk a darabot.

Nyilván most megint valamivel nehezebb lesz, de szerencsére még nem történt meg az, ami tavaly tavasszal. 

Amikor erről készítettünk egy összesítést, meglepő számokat kaptunk.

A helyzet tragikus része az, amikor a munkatársak egzisztenciája kerül a szakadék szélére, ha bezár a színház. Nemcsak a színészeké, hanem minden színházi dolgozóé bizonytalanná válik. Megszűnik az öltöztetők, súgók, díszletesek, ruhatárosok, takarítók, műszakiak munkája is hónapokra. Ez volt a kemény.

Mi arra a három hónapra kidolgoztunk egy kompenzációs rendszert. Nagyjából nettó kétszázezer forintot tudtunk biztosítani a kényszerszünet három hónapjára, amit az évad végéig lehet ledolgozni.

Most szerencsére nem tartunk itt, dolgozhatunk, játszhatunk.

Hozzánk most is jönnek a nézők, mert biztonságban érzik magukat a szigorúan megritkított nézőtéren. Bár eleinte furcsa volt félig üres ház előtt játszani, de kiderült, hogy aki ilyen körülmények között is eljön, az háromszoros energiát sugároz a színpad felé. Nagyon erős a közösségi élmény igénye az emberekben, és őrülten hálásak vagyunk azért, hogy ez a színpadról is érezhető.

Persze, hogy nem rossz, ha több a jegybevétel, de most annak kell örülnünk, hogy egyáltalán játszhatunk.