Csaknem ötvenmillió forinttal támogatja a Thália Színház a független színészeket

Idén áprilisban, a Covid–19 első rohama idején tizenötmillió forintos tőkével hozta létre a Színházi Szolidaritási Alapot a Thália Színház ügyvezetője, Kálomista Gábor és színház művészeti vezetője, Schell Judit. Az összegből, mely magánszemélyek és intézmények révén akkor húszmillió forintra emelkedett, 

Az alapítvány számláján tavasszal összegyűlt húszmillió forint százötven színész támogatására volt elég – mondta kérdésünkre Kálomista Gábor.

„Ez az összeg nyilván nem oldotta meg az anyagi gondjaikat, de a két alkalommal átutalt nyolcvanezer forint óriási segítség, ha valakinek semmi jövedelme sincs. Most újra összeültünk, és megnéztük, mennyi pénzt tudunk nélkülözni. Mindent átszámoltunk, és megvizsgáltuk, van-e olyan pluszforrásunk, amit erre a célra fordíthatnánk anélkül, hogy a színház működése veszélybe kerülne.

A döntésben a színház igazgatósági tagjai vettek részt, de az összeghatár megkívánta, hogy a felügyelőbizottságot is bevonják. A politikailag sokszínű grémium ellenszavazat nélküli döntése már bizonyos fokú elmozdulásra utal a napjainkat jellemző kétpólusú helyzetben.

A rászorulók által igényelhető támogatás ugyanannyi, mint tavasszal, tehát a jogszabályok szerint még adómentesen kifizethető összeg, kétszer nyolcvanezer forint.

A szolidaritás nagyon fontos. Az is egy lényeges formája, hogy piros-fehér szalagokat kötözünk az autónkra, vagy a Vas utcában tüntető fiataloknak viszünk cigarettát, sört meg szendvicset. Emellett persze az is szolidaritás, amikor néhány kollégánkon próbálunk egy kicsit segíteni” – véli Kálomista Gábor.

A kérelmeket egy hétfős kuratórium bírálja el, amely budapesti és vidéki színházak által delegált tagokból áll. A Thália munkatársai nem vesznek részt a döntésekben, és nem is pályázhatnak – hangsúlyozta a kezdeményező.

„Legutóbb is sok barátom szállt be magánemberként és cégként is. Volt, aki ezer forintot adott, akadt, aki egymilliót. Molnár Piroska természetesen azonnal csatlakozott, és színházunk dolgozói is szinte kivétel nélkül hozzájárultak a szolidaritási alaphoz. Mindenki a lehetőségei szerint vesz részt benne, de most minden egyes forint segítséget jelent. Tavasszal hatszáznegyvennyolc kérelem érkezett a kuratóriumhoz, és százötven kollégának jutott az összegyűlt pénzből – folytatta a Thália igazgatója. – Nagyon nehéz dolguk volt azoknak, akik elbírálták a kérelmeket, de nekik kellett dönteniük. Én semmiféle döntésben nem vettem részt, azon túl, hogy megalapítottam, és most kezdeményeztem, hogy a Thália Színház támogassa az alapítványt.

Nagyon bízom abban, hogy megmozdul a többi kőszínház is, ahol van még némi tartalék. Erre tavasszal nem nagyon láttam példát. Ezekből a tartalékokból most valamennyit oda lehetne adni a független, tehát állandó szerződés és jövedelem nélküli szabadúszó művészek és alkalmazottak támogatására, akik még a tavaszi kényszerszünetet sem heverték ki. Olyan kollégákra gondolok, akik estéről estére 10-20 ezer forintot keresnek, ha van munkájuk. Az a művész, aki most csak ötszázezret keres, pedig egymilliót szokott, nyilván nem szorul támogatásra. Azokon kell segítenünk, akiknek a gyógyszerük kiváltása is gondot okoz, akik enélkül karácsonyfát sem tudnak venni, nemhogy ajándékot vagy ünnepi vacsorát.”

„Elég sok minden történik negatív irányba a színházi világban, nem baj, ha olyasmi is működni kezd, aminek pozitív a kicsengése – folytatta Kálomista Gábor. – Azért is döntöttünk úgy, hogy a tőlünk telhető lehető legnagyobb összeggel szállunk be, hátha ez cselekvésre bír másokat is. Első körben ezzel tudunk segíteni, aztán meglátjuk, merre halad a vírus, milyen központi intézkedések jönnek.

Most talán kiderül, hogy a szolidaritás több-e annál, hogy hangos mondatokat mondunk el különböző helyeken, és elérkeztünk-e ahhoz a ponthoz, amikor a szolidaritás nevében belenyúlunk a zsebünkbe, és adunk valamennyit, amivel legalább egy kicsit segíthetünk.”