Károly, Karola
-4 °C
3 °C

Rudolf Péter: Dühít, hogy a szakmám van pellengérre állítva

rudolf peter-04-BS
2020.11.30. 07:29
Ma is jó ötletnek tartja-e, hogy pályázott a Vígszínházra, mire való a MeToo-mozgalom és a stream, továbbá veszélyezteti-e barátságait a politika? Rudolf Péterrel beszélgettünk.

A vírus miatt olyan új színházi feltételrendszer jött létre, amely megnehezíti a munkát, minden másképp működik. Ez rossz, de okozhat-e ez jófajta változásokat is?

Amikor, bár maszkban, de még jöhettek a nézők, ünneppé változott minden alkalom, amikor játszhattunk. Megható volt, hogy a közönség ilyen körülmények között is eljött hozzánk. A tapsrend egy bizonyos pontján mi tapsoltuk meg a nézőket. Ez valahogy spontán kialakult. Mindenki tette a dolgát, mi maszk nélkül, ők maszkban, ez pedig kölcsönös hálaérzetet szült.

A színház egyik varázsa az egyszeri, megismételhetetlen jelenlét. Filmes alkotóként, aki játszott és rendezett is mozit, hogy látja, az összetartozás élménye mennyire fontos a két műfajban?

A színházban és a moziban is megvan a közösségi élmény. 

Sokadmagaddal jobb átélni a katarzist, a sírást és a röhögést is.

Van egyfajta szertartásosság, egy plusz várakozás azzal szemben, amikor csak behuppansz a fotelba, és megnyomod a távkapcsolót. Ez a szertartás is persze sokféle lehet. Színházban a premier nyakkendősségétől a londoni színházi élményemig a Piccadilly valamelyik színházában. Ott meglepett, kicsit talán zavart is, hogy az emberek hétköznapi ruhában ülnek a nézőtéren, a szünetekben pedig sört és fagyit árulnak. Aztán rájöttem, hogy ebben is van valami lírai, hiszen azt sugallja, hogy a színház a mindennapjaik része. Ennek is van létjogosultsága, és annak is, ami nálunk megszokottabb, hogy ünnepnek tekintünk egy-egy színházi estét.

Mostanában teljesen otthonos a színház, jobb híján otthonról nézik az előadásokat az interneten.

Ez egy új és nagyszerű lehetőség. A padlás-streaming kapcsán nagyon sok visszajelzést kaptunk. Az egyikben például leírták, hogy este ugyanúgy kiöltöztek, ahogy normális időkben színházba mentek volna.

Az asszony sminkelt, felvette a szép ruháját, a férfi megborotválkozott, friss inget húzott, majd leültek a fotelba. Tehát nekik az előbb emlegetett szertartásosságra is szükségük volt az élményhez. Ez szép.

Több kérdést is felvet a streaming. Vajon később eljönnek-e a nézők a színházba, ha mindent láttak már az interneten?

Jelenleg senki sem tudja megmondani, hogy ennek milyen hatása lesz. Az biztos, hogy a streamelt előadásokkal olyan családokhoz is eljuthatunk, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy egy gyerekdarab kedvéért négyesben eljöjjenek a Vígszínházba. Emellett a külföldön élők is elérik ezeket a közvetítéseket. Tehát olyan emberek is nézhetnek most előadásokat, akik nem vagy csak ritkán juthatnak hozzá az élményhez. De a helyszíni jelenlét érzését a stream nem adja meg. Ezért bízom abban, hogy akkor is jönnek majd a nézők, amikor újra kinyithatunk.

Sok minden kavarog az emberben. A Facebookon élőben közvetítettük A Pál utcai fiúk zárás előtti, utolsó előadásának fináléját. Amikor elbúcsúztak a fiúk a Pál utcától, a Füvészkerttől, az hirtelen rólunk, színházcsinálókról kezdett szólni. Mindenkinek fátyolos volt a szeme a nézőtéren és a színpadon is. Felálltunk, és búcsúztunk egy időszaktól, a világ addigi részének egy szeletétől. Ebből az egész helyzetből rengeteget tanulhatunk, és sok minden átértékelődik.

Mi értékelődik át?

Ha az ember olyan régóta színész, mint én, akkor talán nem hangzik cinikusan, hogy néhány ezer előadáson túl már természetesnek veszem, hogy játszhatok. Teszem a dolgom, igyekszem jelen lenni, picit sem fásultan, de az a plusz, amiről beszélgetünk, hogy milyen kultikus dolog, hogy színpadon lehetünk, itt kell hogy maradjon az ember fejében.

Újra abba a pszichés állapotba kerülünk, mint amikor elkezdtük ezt a pályát.

Játssz úgy, mintha ez lenne az utolsó előadás?

Igen. Túl sokat panaszkodunk. A nagyszüleink – már ha szerencséjük volt – átéltek két világháborút és mindent, ami még utána jött. Ha ezt végiggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy nem szabad nyafognunk. Ezek éles helyzetek, amikből meg kell próbálnunk tanulni. Az összes problémát, ami körülvesz minket, át kell valahogy fordítani energiává.

Dolgozni kell, ez a feladatunk. A Vígszínházban is, ahol az adófizetők erre szánt pénze akkor is fogy, ha üresen áll az épület.

A Vígszínház a Pesti Színházzal kiegészítve egy óriási tér majd ötven színésszel, dramaturgiával, stábbal. Itt nem dolgozni luxus.

A mostani időszakban, a Vígstreamház közvetítéseinél persze igyekszünk olyan produkciókat választani, ahol nincsenek sokan egyszerre a színpadon, ezzel is csökkentve veszélyt.

Egy igazgatónak most olyan felelősséget kell vállalnia, mint a tábornoknak a csatában. Rohamra küldi a katonáit, mert győzni akar, vagy állóháborúra rendezkedik be, hogy csökkentse a veszteségeket? Minden színész vállalja a veszélyt, vagy aki nem, az kiszállhat?

Aki nem vállalja a rizikót, az kiszáll. Senkit sem árul el, senkit sem hagy cserben, aki így dönt. Nem is szabad félve játszani. Színészként a lelkedet használod, és ha árnyékként rávetül a félelem, már nem tudsz az elvárt koncentrációval jelen lenni. Körbetelefonáltam a kollégákat, főleg azokat, akikre a koruk miatt leginkább veszélyes a vírus, és leszögeztem: bárki, aki úgy gondolja, nyugodtan jelezze, ha ilyen körülmények között inkább nem lépne színpadra. Más kérdés, hogy az egyén ugyanazt éli meg, mint a színház, az ország, a világ.

Tehát megengedheted-e magadnak, hogy kiszállj? Gazdasági értelemben. Hiszen ezt csak úgy tudod meglépni, ha semmit sem csinálsz, ami fizetés nélküli szabadságot jelent, vagyis gazdasági csődöt.

Ezért voltunk már az első pillanattól makacsak a maszk használatának kérdésében. Védjük egymást. Ennyit tehetünk. Mi vezettük be először a nézőtéri használatát, és szigorú előírás a színházon belüli maszkviselés a munkatársaknak is. Ha belegondolsz, teljesen illogikus: elmondod a monológot az előadáson maszk nélkül, aztán kimész az öltözőbe, és felveszed. Nagyon rossz volt így darabot nézni, még nehezebb próbálni, de ezzel matematikailag csökkentjük a fertőzés esélyét.

Eszembe jutott a Szerencsés Dániel című film, nagyon fiatalon játszotta el a címszerepét. Akkor jutott eszembe, amikor végiggondoltam a szakmai karrierjének jelen szakaszát. Megnyerte a Vígszínház igazgatói pályázatát, de ott volt Eszenyi Enikő botránya. Aztán jött egy járvány karanténnal, közben a szakmát elborítja a politika, dübörög az SZFE-harc, és ha mindez nem lenne elég, a Covid megint bezáratja a színházakat. Ezt a sorozatot hogyan dolgozza fel?

Sok minden előre látható volt abban a furcsa, éles helyzetben, amikor én lettem ennek a színháznak az igazgatója. Nem volt egyszerű. El kellett döntenem, mi jó a színháznak. Az nem volt kérdés, mi a jó nekem.

Nagyon jó barátom, Sándor Pali segített. Azt mondta: a legfontosabb, amit tudnod kell, Péter, hogy te nem számítasz. Ott álltam a magam lázas állapotában, mondogattam, hogy valamilyen szinten azért csak-csak, hiszen mégis az én életem is. Kellett egy kis idő, mire feldolgoztam.

Ez egy fontos, tiszta és egyszerű mondat volt. Egybecsengett az igazgatói pályázatom lényegével is. Ez egy szolgálat kell hogy legyen. Az első pillanattól így gondolok rá. Március idusától június 8-ig – amikor is beléptem az épületbe – egy karanténidőszakban, a mobilommal parkokban, maszkban sétálgatva próbáltam összerakni az évadot.

Játszott színházban, filmeken, rendezett mindkét felületen, a nézők szeretik, a szakma elismeri. Erre a nyakába rántja ezt az egészet, és úgy dönt, hogy szolgálnia kell, tehát színigazgató lesz. Miért is?

Pont ez a sokféle tapasztalat szülheti meg azt a békét, amiből talán érdemes ezt meglépni. Annyi mindent kaptam ettől az országtól, annyi lehetőséget... Nem is az a fontos, hogy mennyire jól vagy rosszul éltem ezekkel, hiszen ha valaki ennyi mindent csinál, annak ára is van természetesen.

Azt kellett végiggondolnom, amikor Enikő kiszállt: ha én nem vállalom, akkor mi lesz?

Mennyi idő alatt kerül egy vezető a Vígszínház élére – akkor már vírussal sújtott helyzetben –, és mi történhet addig? Amíg nem tudni, mit játszik a Vígszínház, addig a budapesti színházak sem tudnak lépni, hiszen ez a legnagyobb játszóhely. Nagyon sok minden függ attól, hogy itt miként áll fel az évad. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy egy pillanatig sem érzem magam a körülmények áldozatának. A legnagyobb megtiszteltetés, hogy itt lehetek, ezt csinálhatom. Nekem ez a színház csaknem húsz évig az életem része volt. Egy rövid időszakban az a szoba is, ahol most vagyunk. Itt ültünk Marton László tanár úrral, Eszenyi Enikővel, Hegedűs D. Gézával és Alföldi Róberttel egy kör alakú asztalnál, és terveztük az évadot.

Ebből a régi körből Marton László és Eszenyi Enikő is csúnyán távozott, amire valószínűleg nem gondolhatott senki a kerek asztal körül tervezgetve. Mit gondol ma a színházát, a szakmát érintő, MeToo-címkével ellátott eseményekről, botrányokról?

Olyan időszakban vagyunk, amikor dolgok, amik esetleg évtizedeken át lappangtak – és nem csak a színházakban –, felszínre kerülnek. Fény esik olyan történésekre, amelyeket eddig eltűrt a világ – most reagál. Ez egy rendkívül zavaros helyzet. Nincsenek kialakított sémák. Egy bírósági tárgyalás végeredménye egy ítélet, amelynek következményeit minden félnek vállalnia kell. Eddig általában nem jutnak el az események. Innentől kezdve mi a teendő? Nyilván nem egyszerű előállni ezekkel a történetekkel, ugyanakkor az a tény, hogy a közvélemény egy része csőre töltött fegyverrel várja, hogy lecsapjon, szintén nem egészséges állapot.

Dühít, hogy a szakmám van pellengérre állítva, valami sunyi kispolgári attitűdből. A klasszikus abúzus és ennek hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos vetületei sajnos az élet részei voltak, mióta világ a világ. Ez nem a dolgok elfogadása, hanem egyszerűen annak leszögezése, hogy mindez velünk volt az élet számos területén.

Ha az elmúlt két év ilyen típusú történéseit nézzük, és megvizsgáljuk, hogy milyen hatása volt ebben a folyamatban például a közösségi hálónak, akkor nagyon érdekes kérdések merülnek fel. Nyilván pozitív hatás, hogy aki eddig a hatalmával visszaélve embereket használt ki, az most kétszer is meggondolja, hogy mit tesz. Ugyanakkor tönkremehetnek életpályák, kiradírozódnak életművek – ami igazságtalan vagy aránytalan büntetés is lehet adott esetben. És felmerül a kérdés: mi legyen azokkal a zsenikkel az érettségi tételekben, akikről pontosan tudjuk, hogy a mai értékrendben csúnyán elbuknának?

Ugyanakkor kifejezetten gyáván beszél mindenki ezekről a kérdésekről, mert rengeteg a támadási felület.

A politikai korrektség poroszos jelenléte megszünteti az őszinte beszélgetés lehetőségét, ha állandóan résen kell lenni. Én fenntartanám magamnak az értelmes, életszerű beszélgetés jogát.

Nyilván magát is érték különféle abúzusok – fiatalabb korában valószínűleg gyakrabban –, amiket úgy élt meg, hogy megalázták, hatalmi helyzetből kényszerítették valamire, amit nem akart, ami ellen tiltakozott.

Igen, de én alkatilag olyan vagyok, mint a favágó legkisebb fia. Azonnal visszavágok. Sokszor használtam erre a humoromat is. Talán nem voltam elég tökös ahhoz, hogy szigorúan kikérjek magamnak valamit, de még a seregben is mondtam két olyat, amitől vinnyogva röhögött a század. Ezek pillanatnyi győzelmek, megnyugvások voltak, a következményeket persze viselnem kellett. Szóval nem mondom, hogy utána gyakran mehettem „eltávra”, mivel a hadseregben a hatalommal való visszaélés a működés része volt. 

A színházban pedig a túlfűtöttség a munka része.

Olykor nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, hogy meddig mehetsz el. Éppen ezért folyamatosan jelen kell hogy legyen a másik ember tisztelete.

Mióta először betettem a lábam a színművészetire, azt gondolom: a színészet szakma. Van, akinél ez szitokszónak hangzik, mert jobban esik misztifikálni a dolgot. Vannak is csodák, az ösztön sok mindent szül, de technika, tapasztalat, megfigyelés és koncentráció nélkül nem lehet napról napra megágyazni ennek a csodának. De sok út van. Amikor az orrom előtt történik meg, hogy valakit addig hergelnek a kamera előtt, amíg zokogni kezd, aztán visszanézik a jelenetet, és a színész a rendező nyakába borul, mert megszületett a pillanat, akkor ott sokan érzik úgy, hogy megérte. Én magam az elemzés híve vagyok. Ez nyilván körülményesebb.

Amikor egy orvos azt mondja a leleteket nézegetve, hogy még nem látott ilyen gyönyörű tumort, akkor ő nem egy gonosz ember, csak szakmai szemmel értékel. Másik mértékrendszerben van, amikor kimondja ezt a mondatot. Kívülről nézve abszurd.

Nyilván minden az arányokon múlik. Nézzük az átpolitizáltságot.

Ettől rosszul vagyok. Összeszorul a gyomrom az egésztől.

Átélte már, hogy régi kollégával, baráttal nem beszélnek egymással a politika miatt?

Én beszélgetek. Rajtam nem múlik. Nem írok felül politikai okokból egy barátságot. Ha valakivel sok-sok mindent végigcsináltam, az úgy lehetséges, hogy sokra tartom, jól működtünk a színpadon, a pályán vagy bárhol, ahol együtt voltunk. Mindig bele tudtunk nézi egymás szemébe. 

Évtizedek óta azt ismételgetem perverz makacssággal, hogy számomra a barátság, a család és a szakma is a politika előtt áll a fontossági rangsorban.

A jellemtorzulás egy másik kérdés. Vannak pillanatok, amikor kihívás tartanom magam ehhez a képlethez, de akkor is van bennem kíváncsiság. Szóval én hiszek a vitában. Látom, hogy lassan szinte nevetségessé válok. Néha egy-egy gesztus billenthet normális mederbe ügyeket.

Az SZFE miatt is volna miről beszélgetni.

Igen, az a baj, hogy amikor megmerevednek a frontvonalak, pont az árnyalt beszélgetések szűnnek meg. Nyilván unalmas vagyok, de mit tegyek, évek óta ugyanazt a gittet rágjuk. A színművészeti apropóján az intézmény működésének átgondolása, eldönteni azt, hogy milyen irányba menjen tovább a szakmai képzés – én például több technikát vinnék bele –, valóban szükséges, de hosszú, alapos előkészítő munkát igényel. És igen, lehetne színesebb az SZFE tanári karának összetétele, bár azt nem tudom, nem történtek-e lépések az elmúlt évtizedben ez ügyben, nem akarok igazságtalan lenni. Ez is baj egyébként, valójában nincs pontos képünk a történésekről. Ki tett gesztust, tett-e egyáltalán, mikor tette, és így tovább. Mindenesetre az elvárt színességet képezze le a mindenkori vezetés, a kuratórium és a szenátus is.

Két gyerekem végzett ott, én is három rövid kurzust tartottam. Meghatározó élmény fiatalok közt lenni. Ezt az energiát tisztelnünk kell. A múltról nem is beszélve. Én is ott nőttem fel, ott tanultam Nádasdy Kálmántól vagy Montágh Imrétől, Hegedűs Géza bácsitól, hogy most ne a színészszakmai részeit emlegessem.

Szóval igen, kell a jövőn dolgozni, van mit megújítani, átgondolni, átstrukturálni – ha több pénz jut rá, még inkább –, de tisztelettel és empátiával.

Nagyjából ezt mondja mindenki, mégis szekértáborokból kiabálnak egymásra.

A megosztottság egyszerűsít. Mi vagyunk az egyik alom, ők meg a másik. Úgy tűnik, ez kódolva van bennünk. Mondok egy példát: meglátogattam Szarvas Józsi barátomat a falujában. A szomszédból mentünk át, néhány kilométerről. Nem találtuk, beültünk a kocsmába, hogy megvárjuk. Szerencsére ott nem ismertek fel, megkérdezték, kik vagyunk, honnan jöttünk. Mondom, a szomszéd faluból. – Tényleg? Azok milyen hülyék! – vágta rá bölcsen a helyi megmondó. 

Ez a lényeg: vannak ők, meg a szomszéd falusiak, ugyanazt az életet élik, ugyanúgy kilóg a seggük a gatyából, de mindig azok hülyék.

Én ezt a fajta megosztottságot nagyon nehezen viselem. Az összetartozás érzését szeretném megélni, legyen szó országról, családról, a szakmáról vagy a barátaimról.

(Borítókép: Bánkúti Sándor / Index)