Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Egy csomó dolog van, ami pont írás közben kezdett bennem mocorogni – nem tudtam, fogják-e érteni. Ezért kellett írnom a környezetről, ahol megtörténtek velünk a dolgok. Nem akarom, hogy elfelejtsék a Lauxot és a Bartát.
– ezt is Presser mondta a saját maga által írt történelemkönyvben. Aztán elmesélte, hogy Somló Tamással és Laux Józseffel találták ki a Barta Tamás-gitárversenyt. Sokan jelentkeztek, ami öröm, de kiderült, hogy a fiatal gitárosok között szép számmal akadt, akinek fogalma se volt, kiről nevezték el a versenyt. Meg rengeteg egyebet sem tudnak azok, akik sose énekelték március 15-én a szovjet himnuszt a tornateremben. Ezért is jó, hogy Presser könyvet írt. Benne olyasmikkel, amik szépek, vagy csúnyák voltak, csodálatosak vagy értelmetlenek, szürreálisak és hétköznapiak, és nem kéne őket elfelejteni.
Presser Gábor emlékezik, aztán leírja. Úgy ír könyvet, mint dalt. Lassan. Próbálgat, illesztget, improvizál.
Minden valamiből következik, de nem tudni azonnal, hogyan megy tovább. Utólag persze úgy tűnik, másképp nem is történhetett. Az improvizáció látszólag szabad műfaj, de vannak szabályai. Ha nincs belső rendszere, szétesik, zavaros lesz. Ha van, ha összeáll, akkor valami megszületik. Az improvizáció látszólag a szemünk előtt, a fülünk hallatára jön a világra, de a valóságban már sokkal korábban eldőlt, mivé válik.
Amikor Presser eldöntötte, hogy megírja a könyvét, azt is tudta, hogy nem ír elképzelt naplót, nem ragaszkodik az időrendiséghez, sőt, egyenesen fittyet hány neki. Az egyik emlék hozza a másikat, az egyik gondolat a következőt, aztán némi magyarázat, ami újabb asszociációs láncot indít el. Lehetne persze ez Pepin bácsi monológja is, de Pepin az valaki más lett. Presser most is azt játssza, amit ő akar, és írni akar. Kiderült, hogy szeret és tud is. Van érzéke hozzá. Humorérzéke is.
Apró, mellékesnek tűnő részletek hitelesítik emlékeit. Író.
Ica néni, lefőtt a kávé, majd csinálom én – lépett közelebb egy másik, egy fiatal nő. Kedvesnek látszott. Odalépett Ica néni mögé, és a vállán át jó mélyen behajolva lapozni kezdett a nagy könyvben. – O-me-gá-sok – mondta, hogy mi is halljuk, és meg is találta a nevünket az aznapi beengedhetők listáján. Nem hordott melltartót.
A könyv első jelenete, ötven évvel ezelőttről, itt vág bele Presser. Egy lány a Magyar Televízió portáján, aki nem ismerte még az Omegát, és nem viselt melltartót. Emlék. Elég pontos. Akkoriban a lányok nem hordtak melltartót. Hetvenes évek, erre én is emlékszem. Sajnálom, hogy ez a szép szokás azóta nem általános.
Aztán tovább emlékezik, mesél, és bizonyos dolgokat tisztáz. Ilyen értelemben forrásértékű munka. „Mavaker van”, mondja többször Laux, amikor az elvtársak előtt kussolni kell. Aztán a szerző megmagyarázza.
Makaver: abban a korban sokat használt cigány szó, a cigány zenészektől vettük át, jelentése fogd be! A vaker, vakerászás jelenti a beszédet, beszélgetést. A »ma« szótag a folytatás nemlegességét.
Ki emlékszik ma már arra, mi volt a kifordított zakó? Innen ugrás Esterházy Péter. A zakóban dobbantva a korai hatvanas évekből 2018-ig. Egy lendülettel, egyensúlyvesztés nélkül.
Feltűnik a Gyöngyhajú lány, amiből véletlenül lett dal, majd hosszú felsorolás arról, hányan lopták el, vagy kérték kölcsön Kany Westtől német horrorfilmesekig.
Viták és veszekedések jogdíjakról, hogy is volt az régen itt, és ott, némi szomorkodás a Magyar Dal Napja kapcsán – neki se sikerülhet minden.
Történelem, hétköznapok, hangulatok. Drága farmerek, olcsó besúgók és átlagos provokátorok.
Aztán presseresedik a történet. Kiderül, hogy is volt az, amikor „egy furcsa tanár nem engedte meg, hogy igazi zenész” legyen. A szolmizálás is közrejátszott, meg talán az Omega. De azért szép volt a konzi. Akkor tanult meg zongorán kísérni. Eleinte másokat, később magát is.
Pattognak az emlékszikrák. Fogja Major Tamás kezét, hogy szorítással jelezze, mikor kell énekelnie az utószinkron-stúdióban,
aztán még egy anekdota Major seggével kapcsolatban, ami alá Presser tolt párnát, és magázódva jobban hangzik.
Van egy kis történelmi Kneipp-kúra is hideggel, meleggel; itthon nem túl barátságos rendőri kihallgatások, Londonban lemezfelvétel, egy kis fű, Joe Cocker, Spooky Tooth, If-koncertek. A legjobbak a legközelebbről. Ez már nem a luxemburgi rádió.
Közben zakatol a Loksi. Jöttek-mentek a lemezgyári tótumfaktumok és szelet hámozó önjelölt menedzserek, hol kitiltották őket az NDK-ból, hol lemezt csináltattak velük németül.
A szovjet elvtársak farmert rendeltek színt és méretet előre kikötve, meg az Erdős Péter és a szocialista magyar sajtó. Feljegyzések a legvidámabb barakkból és némely kevésbé vidámból is.
Turnésztorik főtitkárokkal, alkoholokkal és egyéb vidám hozzávalókkal.
A szovjet turnék történelemformáló hatása: 1982: Brezsnyev, 1984: Andropov, 1985: Csernyenko. Párfőtitkárok, akik meghaltak, miután végigrobogott néhány szovjet tagköztársaságon az LGT. Presser konteóját azzal zárja le, hogy Gorbacsovnak „nem játszottuk el az Álomarcú lányt, s ő életben is maradt...”
Jó, hogy ez nem tűnt fel a KGB-nek.
Filmzenék, rendezők és furcsa lányok. Ott hagyta ujjai nyomát John Lennon pianínóján, és nem lett az övé Arthur Rubinstein unokahúga, zongorája és lakása. A könyv szerint a lánnyal volt a baj.
Aztán elment Barta, majd Laux, akkor még csak máshová. A többiek maradtak itt. De addig legalább játszhattak amerikai rockfesztiválokon. Igaziakon, igazi hippiknek. Ez jól jött később.
Kis rendszerváltás előtti hangulat – ezért maradt el a 88-as Tabán. Nem akartak ennyi embert együtt látni akkoriban. Ki tudja, mi lesz? Ki tudja, mi lett?
Három év múlva búcsúkoncert a Nyugati pályaudvaron. Először a Keletiben lett volna, ott nem engedték. Rendszerváltó áthallás? Princz Gábor nem volt szűkmarkú, a búcsú meg olyan jól sikerült, hogy maradtak.
A könyv fele táján kicsit változik a hangulat. Sokáig tart egy ekkora emléktömeget rendszerezni. Közben az emlékező is változik. Meg hogy mit is akar.
Elvirka nem Omega, nem Loksi még csak nem is Vígszínház. Ő Presser mamája. Megváltozik a hang. Ez saját dallam, nem hasonlít másra. Néhány kis gőzfelhő Mastroiannival, Garassal és Kállaival. Pár jó színész, jókat lehetett röhögni velük a Lukácsban. Ok, kis túlzás, Mastroianni nem járt oda, csak Ottlik, Örkény, meg korábban Kodály.
Ő is művészfrizurát hordott, őt csak néha lehetett látni. Kora reggelenként, amikor ő úszott, mi még készülődtünk a suliba indulni. Az ő kabinjába csak a halála után léphetett be másik ember. Ha úszás után hazament, bezárták, és akárhányan is várakoztak, oda egy lélek se.
A Lukács itt uszoda.
Aztán megint Elvirka, aki szigorú volt a sütivel, de minden kitüntetést megkapott a fiától. „Emlékszem az érdemes művészt a méltán híres mákos-diós almás pitéjéért kapta.”
A Barta-emlékek is dallamosak, csak több bennük a rock and roll. Krúdyt idéző ebédek egy másik Gyulával, Babossal: „Öcsi bemutatta a libát Gyuszi felé, kicsit billentett a tepsin, a sercegő zsír arra folyt. Az illat olyan volt, mint egy frissen hangolt, lassú hárfaakkord. A fogható részek zsírpapírba tekerve. Kézzel, lassan, óvatosan tépkedtük a falatokat, ne rondítsuk el az ételt.”
Még egy kis boogie az Izabellán. A magyar rockzene mai halhatatlanjai kicsit összefutottak, hogy megvigasztalják Babos Gyulát. Közreműködnek a csendháborítás miatt érkező rendőrök, akik engednek a kedves invitálásnak, majd annyira berúgnak, hogy mindenkire bilincs került egy-egy fotó erejéig. A rend részeg őrei vigyorogva pózolnak Presserhez láncolva a Babos lakásában. A Kádár-kori szürrealizmust megtestesítő fotóból akkor nem lett bűnjel, mert titokban hívták elő. Mára meg elévült a jogsértés, ezért látható a könyvben. Sok titkos fotó van még benne.
Zorán, Katona Klári, Falusi Mariann „Marikanéni”, Oláh Ibolya, „Ibojka”, Rúzsa Magdi, számok, lemezek, betiltott lemezborítók, vidéki turnék, film, színház és muzsika. Egyre szabadabb asszociációk, bátrabb ugrások térben és időben. A rögtönző emlékezés egyre öntörvényűbb, már kialakultak a szabályai, magabiztos és személyes.
Összehajlás Jancsó Miklóssal. Filmszerűen peregnek a képek a mi kis huszadik századunkról. Balett és elektroboogie. Vad Vihar Alföldi Róberttel, és Sok hűhó a csoportos okarinázást vezénylő Eszenyi Enikővel.
Aztán Képzelt riport. Déry Tibor mint szerzőtárs. Nem rossz, de ez csak később derül ki. A színészek lassan értették meg a rockzenét. A Padlás az más.
Beköszönt a huszonegyedik század. Van benne Hangnovella is. Ez a műfaja, oda van írva. Egy tót akcentusú barátról, Palikóról szól, és egy gigantikus levesről, ami bográcsban főtt, és fúrógép volt a turmix.
Lengyel turnék, Bartával és nélküle, Somlóval és vodkával, Laux is velük pörgött még.
Július 19-én reggel, amikor Tomi halála benne volt a hírekben, felhívott Laux. Sírt, és csak ismételgette, Picikém, a Tomi, a Tomi. Soha nem láttam, nem hallottam őt sírni. Két napra rá a Kozma utcai temetőben elsőnek őhozzá léptem. Pár méterre Somló ravatalától egy fa árnyékában állt. ... Picikém ... vigyázz magadra, két hét, és hívlak, ha kijöttem a Szívkórházból. De nem jött ki.
Laux temetésére menet a taxis meg is állapította: „Már csak egyedül a művész úr van életben a BUMMM! lemezes csapatból...”
Presser ír, él és zenél. Könyve sem ért véget, egy kis szünet után folytatódik a hangregény.
(Presser könyve, Helikon Kiadó, 2020)
(Borítókép: Presser Gábor a fővárosi Papp László Budapest Sportarénában 2018. október 8-án. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
