Huszonöt éve halt meg Joszif Brodszkij Nobel-díjas költő

Huszonöt éve, 1996. január 28-án hunyt el Joszif Alekszandrovics Brodszkij Nobel-díjas orosz költő, esszéíró. 

Leningrádban (a mai Szentpéterváron) született 1940. május 24-én. Édesanyja könyvelőként és tolmácsként dolgozott, édesapját, aki a második világháború idején fotóriporterként a flotta tisztje volt, a háború után zsidó származása miatt elbocsátották, és csak alkalmi munkákból tudott némi jövedelmet szerezni.

Az ifjú Brodszkij tizenöt éves korában hátat fordított az oktatásnak, fizikai munkákat vállalt, bejárta a Szovjetunió európai és ázsiai részét. Közben rengeteget olvasott, elsősorban költőket, filozófiai és vallási szerzőket, és elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli életét – írja az MTI. Első verse 1957-ben jelent meg egy folyóiratban. A hatvanas évek elején költőtársaival, az úgynevezett Szentpétervár Kör tagjaival eljártak Anna Ahmatovához, aki elsőként fedezte fel tehetségét.

Ekkor már angolul és lengyelül tanult, műfordítással is foglalkozott. A korabeli hivatalos irodalmi irányzattól merőben idegen versei többnyire szamizdatban terjedtek, gyakran vett részt lakásokban tartott felolvasásokon. Szabad szellemiségét és életmódját sokan nem nézték jó szemmel. Mivel a Vecsernyij Leningrad egyik cikke pornográfnak és szovjetellenesnek minősítette műveit, a KGB látókörébe került, iratait elkobozták, rendszeresen zaklatták.

1964-ben bíróság elé állították, és „társadalmi élősködés”  miatt ötévi kényszermunkára ítélték, amelyet az Arhangelszkhez közeli norenszkajai munkatáborban kellett letöltenie. A perről egy újságírónő jegyzőkönyvet készített, és szamizdatban eljuttatta külföldi és orosz művészkörökhöz, a költőt a tiltakozások hatására másfél év rabság után szabadon bocsátották. 

Az ezt követő időszakban a KGB rendszeresen zaklatta, műveit nem adták ki, külföldi ismertsége azonban egyre nőtt, és 1965-ben első verseskötete is megjelent Versek és poémák címmel Washingtonban. 1972-ben, az első zsidó kivándorlási hullám idején arra kényszerítették, hogy hagyja el hazáját.

Először Ausztriába ment, ahol Wystan Hugh Auden angol költő vette pártfogásába, ő vezette be az európai irodalmi körökbe, Londonba és Oxfordba vitte felolvasásokra, majd segítségével az Egyesült Államokban telepedett le. 1987-ig az Ann Arborban lévő Michigani Egyetem rezidens költője volt, de más egyetemeken is tanított vendégprofesszorként.

1987-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat „mindent átölelő munkásságért, amelyre a gondolat világossága és költői erő” jellemző. Még abban az évben New Yorkba költözött, és haláláig ott élt, a tanítás mellett számos felolvasókörutat tett az Egyesült Államokban és Európában is.

1991-92-ben az Egyesült Államok koszorús költője (poet laureate) volt, és részt vett abban a mozgalomban, amely azt kezdeményezte, hogy a hotelszobákban a Biblia mellett verseskötetek is legyenek, illetve a földalatti falára úgynevezett versposzterek kerüljenek. Az 1990-es évek elején élénk figyelemmel követte az Oroszországban és Kelet-Európában bekövetkezett politikai változásokat, több cikket is szentelt a témának.

1990-ben feleségül vette az orosz-olasz származású Maria Sozzanit, akitől 1993-ban Anna lánya született. Ekkorra azonban egészségi állapota jelentősen megromlott, és két szívinfarktus, egy szívműtét és számtalan átvodkázott, agyoncigarettázott éjszaka után 1996. január 28-án szívroham végzett vele. Végakaratának megfelelően kedves városában, Velencében temették el.

Verset szinte kizárólag oroszul, esszét angolul írt, költeményeinek jó részét maga fordította angolra. Költészetére az orosz költők (Ahmatova, Paszternak, Mandelstam) és a klasszikus rómaiak (Vergilius, Horatius, Ovidius) mellett a legnagyobb hatást az angol John Donne gyakorolta, neki szentelte Elégia John Donne-ért című versét.

Kísérletező művész volt, minden műfajban és költői formában otthonosan mozgott. Verseinek jellemzője az elidegenített önéletrajziság, nézőpontja a magányos, a világ felett álló hősé. Személyes tárgyú költeményeiben erőteljes, elmélkedő stílusban, nem kevés iróniával taglalja az életnek és a halálnak, a létezés értelmének kérdéseit. Esszéiben három csoport különíthető el: orosz íróportrék, önéletrajzi és kultúrfilozófiai esszék. Az emigrációban két színművet is írt, 1984-ben a Római Birodalomban játszódó Márványt, 1990-ben a Demokráciát.

Több műve is megjelent magyarul, köztük 1988-ban egy válogatáskötet Post aetatem nostram címmel, amelyben több neves műfordító (Bajcsi Cecília, Baka István, Gergely Ágnes és Király Zsuzsa) fogott össze, hogy költészetét méltóképpen mutassa be a magyar olvasóknak.