Lovas Rozi: a szívem szakad meg attól a rombolástól, amit látok

Tavaly egészen új szerepben kellett kipróbálnia magát. Míg másoknak a pandémia határozta meg a hétköznapjait, ön anyuka lett. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

Elég hamar követték egymást az események. Terhes lettem. Szép lassan leadtam a szerepeimet, kivonultam a munkából. Utána pedig beütött a Covid-járvány. Olyan volt, mintha az egész világ hozzám lassult volna. Elég nagy hajtásban éltem, sokat és sokfélét dolgoztam. Kicsit meg kellett állni. Most viszont, amikor már szeretnék visszagyorsítani, nem lehet. Ez kicsit furcsa, visszafojtott energiákat eredményez. Ám ez a szörnyű helyzet sokakat kényszerített arra, hogy összehozzanak egy „B” tervet. Nekem viszont az ábécé összes betűje egyetlen feladatra mutatott, és a kisfiamra szenteltem minden figyelmemet.

Ezek szerint nem zavarta meg a kényszerleállás, sőt még támogatta is?

Jól jött ki, ez tény, de most már azt érzem, hogy kicsit hosszúra nyúlt. Akinek nem volt ilyen jó elfoglaltsága, mint nekem, annak még kibírhatatlanabb lehet ez az idő. De azért nekem is voltak olyan terveim, amiket a vírus keresztülhúzott. Vettem például egy jó kis terhesfürdőruhát, de maximum egyszer mentem el úszni, majd a baba-mama úszások is kimaradtak az életünkből. Az is érdekes helyzet, hogy a családunk nagyon állatbarát, és Misa, a kisfiam rengeteg macskát és kutyát simogatott, ám gyereket szinte alig látott. Pedig több barátunknak is vannak hasonló korú babái.

Színésznőknél gyakori dilemma a gyermekvállalás. Amikor állapotos lett, még nem volt világjárvány. Nem félt, hogy kimarad a munkából?

Ez mindenkinél másként jelentkezik, de mások a motivációink is. Kováts Adél is próbált megnyugtatni, hogy ne izguljak, várnak vissza, és hogy nem maradok ki semmiből, én viszont egyáltalán nem izgultam. Pont egy jó állapotban, rengeteg munkával a kezemben alakult úgy, hogy állapotos lettem, és nem éreztem azt, hogy valamit félbehagynék. Sőt meg is könnyebbültem, mert magamtól nem tudtam volna kiszállni a mókuskerékből. De így, hogy jött ez az örömteli állapot, kénytelen voltam. Nincs bennem kényszeres pozícióféltés, inkább az az érzés mozgolódik bennem, hogy a munka annyira szerves része az életemnek, annyira sok mindent tudok általa kiadni, amit mással nem, hogy már rettenetesen hiányzik.

Nyáron még zajlottak a Mi kis falunk című sorozat forgatásai, ahová már a kisfia is elkísérte.

Olyan ez, mintha évekkel ezelőtt történt volna, pedig csak pár hónap telt el. Előtte nagyon izgultam. A babával kapcsolatban, aminek csak lehetett, előre utánanéztem, de az a változás, ami utána jelentkezik az ember idegrendszerében, időbeosztásában, éles pofonként érkezik. Sokkal több mint meglepetés, hogy mennyi energia szükséges egy háromkilós kis emberkéhez. Nekem szerződésem volt, így forgatni kellett. Viszont mindenki nagyon figyelmesen bánt velünk, minden körülményt próbáltak a legkomfortosabbá tenni a számomra, de Misa attól még csak egy két hónapos kisbaba volt. Vártam a munkát, hiányzott már nagyon, de nem akartam, hogy Misa ebből bármit megérezzen, vagy emiatt hiányt szenvedjen.

A gyakorlatban hogyan kell elképzelni így a forgatást ?

Csodálatos családom van, vagyis mindenki bevetésen volt. A forgatások alatt Esztergomban laktunk, négy különböző lakásban, plusz ott volt még Erika háza, ahol felvettük a jeleneteket. Az egy igazi család igazi háza, ahol szintén van egy kisfiú, Vince. Nagyon kedvesek voltak, kölcsönkaptuk Vince babaszékét, játékait. A napjaim azzal teltek, hogy a babaszoba és a forgatási helyszínek között rohangáltam. Amitől különösen féltem, azok a hajnali kelések voltak, de Misának ez meg se kottyant. Ő egy nagyon jó fej kisfiú, egészen egymásra hangolódtunk, és a családból is sok emberhez került közel. Szerencsére ő egy nagyon szociális, jókedvű lény.

Most indult a műsorvezetésével az Egyszer lent című podcast második évada, amelyben olyan személyek történetét ismerhetünk meg, akik kimásztak a gödörből, vagy talpra álltak egy tragédia után. Ez a munka hogyan találta meg?

Meglepetésszerűen érkezett az életembe. Akkor jött a felkérés, amikor már a legtöbb munkámat leadtam, mert már nagy volt a hasam. De teljesen beletrafált az élethelyzetembe és érdeklődési körömbe. Direkt nem hivatásos riportert vagy médiaarcot kerestek, hanem egy színészt. Meg is értettem, hogy miért. Az egész olyan, mint egy szerepre való felkészülés: egy ember lelkének a mélyére kell ásni, és meg kell találni a történet lényegét, az azonosulást.

Ezt a műsort szuperfontos dolognak tartom és jóféle kihívásként élem meg. Ez a Betone Studio új fejlesztése: nem riport, nem elmesélés, nem narráció, inkább mindegyik kevertje, amit a szerkesztőkkel együtt kísérleteztük ki. Ma is nagyon élvezem, érzem a felelősségét, és rengeteg jó visszajelzést kapok. Sokan keresnek meg saját történeteikkel, ami azt hiszem, több mint megtisztelő.

Mennyire szerepként éli meg ezt, és mennyire van jelen benne Lovas Rozi?

Amikor felmondom a szövegeket, abban van némi színészi feladat. De amikor beszélgetek az emberekkel, akkor önmagam vagyok, a lehető legőszintébben, és pont az a célom, hogy az emberek meg tudjanak nyílni. Ha színházi párhuzamot keresünk, akkor ez az egész olyan, mintha lehetőségem lenne megszólaltatni egy szerepet.

Mit gondol, mit ad a hallgatóknak ez a műsor?

A nem vagy egyedül érzést. Főleg azoknak, akik elveszett helyzetben vannak. Példaértékű felállásokat a padlóról, reményt, hitet, szeretetet, szelídséget. Talán egy kicsit nevelhet arra is, hogy ne az anyázás és az ok nélküli egymásnak esés legyen az alap, amit nagyon sokszor tapasztalunk az interneten, a vitákban, hanem az egymáshoz való türelem és nyitottság legyen a cél.

Ha már egymásnak esés. Úgy tűnik, a színművészeti egyetem körüli állapotokat is látva, a színházi világ is egyre inkább kettéhasad. Hogyan látja ezt a helyzetet?

Iszonyatosan deprimáló az egész. Csak rombolást érzek. Nem hiszem, hogy ennek az okát rá lehetne fogni az egyik vagy a másik oldalra. Próbálom mindennek az elejét, a gyökerét keresni. De a szívem szakad meg attól a rombolástól, amit látok. Sokat gondolok azokra, akik most kezdik el ezt a pályát. Nekünk anno rengeteg lehetőségünk volt.

De nagy bűnnek érzem azt is, amit a közvélemény művel a szakmánkkal. Lassan semmilyen renoméja nincs annak, ha az ember kultúrával foglalkozik. Azt a korszakot éljük, hogy jelzőket aggatunk emberekre, csoportokra, és ezzel szétszakítjuk azt, aminek egységesnek kéne maradnia. Így viszont a hivatásunk a lényegét veszíti el. Nehéz így létezni, azon rágódva, hogy álljak be számomra fontos ügyek mögé, vállalva, hogy kicsinálnak? Van ennek értelme? Legyek céltábla, hogy pár ezer ember majd rajtam élje ki a feszültségét? Így nem lehet létezni, és nem egyszerű alkotni sem.

Borítókép: Lovas Rozi Fotó: Kékesi Donát