Tamás
-7 °C
8 °C

Nagy Feró: Senki nem mondta, hogy az élet olyan igazságos lesz, hogy Krisztus lejön a keresztről

DSC1510
2021.02.15. 15:18
Nagy Feró zenész, színész, műsorvezető, előadóművész. A jég hátán is megél, sőt, ha kell, és jól megfizetik érte, képes elhitetni velünk, hogy jégtáncos is. Átváltozó- és átváltoztató művész, aki képes egy romantikus dalból is rendszerellenes punkszámot varázsolni. A rendszer tagadását tőle is tanulhattuk annak idején – jól jön az ilyesmi nehéz napokon. Nagy Feró 75 éves lett januárban, és még a megkoronázott vírust is legyűrte.

Figyelem, az interjúban a nyugalom megzavarására alkalmas, ám a magyar nyelvben és zeneiparban gyakorta használt szlengszavak is elhangzanak! 

A kedvenc dalom a Beatricétől a Nem kell, ami egy igazi rendszerellenes dal volt, sokan a dalok szövegei miatt jártunk Ricsére.

Ez a dal úgy született, hogy éppen egy sikertelen tárgyalásról jöttem Erdős Pétertől, amikor kiderült, hogy nem kellünk. Megérkeztem a próbára, a fiúk épp a Nagyvárosi farkast játszották, és el akartam mondani, hogy itt a vége, ebből nem lesz se lemez, se semmi, ha hagyják is, hogy tovább csinálhatjuk, nincs semmi értelme. De ők boldogan azzal fogadtak, hogy „Főnök, ezt hallgasd meg!”, és eljátszották a Katicabogarat. És akkor én nem tudtam nekik azt mondani, hogy „ezt mi a f.sznak csináltátok, ennek semmi értelme”, inkább azt mondtam: „Jó.” Amikor megkérdezték, mit intéztem benn, annyit mondtam: „Majd elmesélem, nem olyan fontos.” Egy ilyen lelkes társaságnak nem mondhattam, hogy halottak vagytok, mit akartok ti? A következő napokban is csak ködösítettem. Miklóskának elmondtam az igazat, mert a zenekar szellemi irányítói mi voltunk: ő meg én.

Iszonyúan pipa voltam az Erdős Péterrel való találkozásom estéjén, azt mondtam magamban: „Még a nem kell sem kell – erről van szó.” Ebből lett a dal. Amikor összeállt a szöveg, hű – mondtam magamban –, ez nagyon kemény, mert ez mindenre érthető, és a húgyagyú értelmiség rögtön úgy érti majd, hogy a rendszer nem kell. Akkor úgy döntöttem, mégis javítok inkább a szövegen. Így került bele az, hogy „tőlem nem kell” a „még a nem kell sem kell, tőlem nem kell” sor végére. Erre a szövegre aztán Erdős még így is azt mondta, hogy „Gye-re-kek, ez rend-szer-meg-dön-tő len-ne” – és itt hörgött egy nagyot. Na mindegy, a lényeg, hogy így született a „Nem kell”.

Egy interjúban utalt arra, hogy a KISZ Központi Bizottságában dolgozó ismerőstől kapott egy szociológiai felmérést arról, kikből áll a ricsés törzstábor, benne a csöveseknek nevezett csoport. A közönség nagyobb része amúgy nem volt csöves, gimisekből, főiskolásokból, egyetemistákból állt.

A marginális értelmiségből...

Ők nem csak a zenéjük miatt jártak a koncertjeikre, egymással is ott tudtak találkozni a hasonlóan gondolkodók. Közülük többen az SZDSZ környékén tűntek fel, mint ahogy ön is a rendszerváltozás idején.

Egyértelmű volt számomra 1989-ben, hogy SZDSZ-es vagyok. Amikor az SZDSZ megjelent a programjával, nagy hatással volt rám. Mivel erdélyi származásúnak tekintem magam, annak ellenére, hogy én már itt születtem, akkor az SZDSZ Erdélyről nekem tetsző módon beszélt, nyilvánvaló volt, hogy hozzájuk csatlakozom. Ők voltak a barátaink. Ők voltak az értelmiségiek a koncertjeinken. Teljesen odatartozónak éreztem magam. Ez aztán hamar megszűnt, mert később rám szóltak, és ugyanazt mondták, amit korábban Erdős Péter.

Ki szólt be, és mit?

Nem mondom meg a nevét, nagyfőnök volt. Lényegét tekintve ugyanazt mondta, mint Erdős tíz évvel korábban, hogy „Feró, te egy kitűnő zenész vagy, de ne foglalkozz politikával, az nem neked való!”.

Szerintem hülyeséget beszélt, de ő meg azt mondhatná, hogy én voltam a hülye, mert azt javasoltam, hogy az SZDSZ-nek az MDF-kormány konstruktív ellenzékének kellene lennie. Azt mondtam, hogy segítsünk, hogy úgy csinálja, hogy jó legyen, mert úgy látom, azt se tudja, melyik a gáz, melyik a fék, és melyik a kormány. És erre mondták azt, hogy „Te ezzel ne foglalkozzál, ezt mi jobban tudjuk, te csak zenész vagy”. Erről, hogy „te csak zenész vagy”, jutott eszembe Erdős, aki ugyanezt mondta 1979-ben: „Maguk ne foglalkozzanak politikával. A közönség rendőrségi ügy.”

Ledöbbentem: Hogyhogy rendőrségi ügy? Meg kell verni, meg kell félemlíteni? És ha ez sikerül, akkor majd nem lesz „Beatrice-jelenség”, ahogy ők nevezték? Erdősnek akkor csak annyit mondtam, hogy én ezzel nem értek egyet. Mert úgy gondoltam, nem kell kiszolgálnunk a közönséget, de azért ha már a dalaimat ők megszerették, akkor nekem is meg kell próbálnom megszeretni őket. Ezután sikerült összejönnöm talán a krémjével oly módon, hogy néhányan meghívtak egy almaborozásra. Soha nem felejtem el, a Fehérvári úton bújtunk el egy bokorban, mert abban az időben, ha a rendőr meglátott öt-hat embert együtt, az már igazoltatásra adott okot.

Amikor elbeszélgettem velük, akkor döbbentem rá, hogy ennek a csöves nemzedéknek igaza van. Úgy gondoltam, én is a húgyagyú értelmiséghez tartozom, mert gyengeáramú elektromérnök vagyok, és a barátaim is az értelmiséghez tartoztak. Nekik van igazuk! Nem lehet elmenni dolgozni, mert minek?! Bekerülnek a munkásszállóra, ahol minden este inni kell. Utána meg hazamehetnek Szabolcsba. Tehát ha valaki nem ezt az életmódot választja, hanem inkább csövezik, el kellett, hogy higgyem, igaza van.

Az ön legfőbb célja abban az időben az volt, hogy zenével foglalkozhasson, és a zenéből meg is tudjon élni. A mai napig sokan a szemére vetik a Csuka Mónikával közösen előadott Gyere, kislány, gyere című, diszkóba hívogató dalt, ami – valljuk meg – tényleg ciki volt egy punkzenésztől. Jó kis popdal, nem mondom, na de mégis...

Kurva jó popdal! Ne bántsa! Nem engedem! A mai napig megállja a helyét.

Na de a Nagyvárosi farkas, a Jerikó vagy a Nem kell mellett?

Ez egy jó funkydal. A mai napig szeretem a funkyzenét. Ezt a dalt 1976-ban írtuk, és nem nyertünk vele a Tessék választani versenyen. Pedig ezzel akartunk betörni a popiparba. Amolyan logisztikai főnök voltam a zenekarban akkoriban, Csuka Mónika volt a frontember. Mindent elkövettem, hogy sikerüljön neki. A dal – magyar nyelven – az NDK-ban hónapokon át vezette a slágerlistát. Fantasztikus sikerünk volt ott vele. Éppen emiatt döbbentem rá: ha a németek ennyire szeretik, akkor érthetetlen, hogy itthon miért nem sikeres, miért nem kerülhet lemezre. Később persze megjelent egy válogatáslemezen. De Erdősnek a dolga lett volna, hogy menedzselje. Akkor készült – nem bántom, félre ne értse valaki – a Neoton első diszkólemeze, nyilván ez is közrejátszott a döntésében.

Aztán törlesztett is Erdős Péternek ezért rendesen a már stílusváltáson átesett Beatrice a színpadon. Minden Beatrice-koncerten jojózott egy jót.

Az már jóval később volt. Amikor mi jojóztunk, akkor már nagyon mérgesek voltunk.

Meglepő módon meghívták önöket egy versenyre, de nem vihették a saját dalukat, hanem kaptak egy slágergyanús szerzeményt. Ha jól emlékszem, a szerzőpáros, Szenes Iván–Fényes Szabolcs egyikének zongorán kísért előadásában ön egy kazettáról le is játszotta nekünk annak idején egy társaságban, derültségünk közepette. Ez volt a Minek él az olyan, aki nem tudja, mi a jó kezdetű nóta. És a Beatrice képes volt még ennek dalnak is rendszerellenes értelmet kölcsönözni.

Ez történelmi fordulat volt a Beatrice életében. Amikor megkeresett Szenes Iván, ledöbbentem: Szenes Iván – és én. De hát én egy punk vagyok!!! Nem veszi észre?! Szóval megkeresett, hogy írtak egy dalt Fényes Szabolccsal, és rám gondoltak. Iván ilyen lázadó szellemű volt, és ránk gondolt, hogy mi csináljuk meg, én meg csak néztem ki a fejemből, hogy tényleg egy Fényes Szabolcs–Szenes Iván-dallal kell nekünk odajutni a célhoz.

Akkor még volt egy másik lehetőségünk is, ami nem jött össze, ezért csak egy vagy két héttel később hívtam Ivánt azzal, hogy vállaljuk. Nagyon megörült. Elnézést kértem, hogy későn szóltunk, hazudtam összevissza, hogy miért nem értünk rá korábban szólni, mintha nekünk olyan sok dolgunk lett volna. Akkor már úgy voltam vele, hogy mit bánom én, milyen dallal, kinek a dalával, csak jussunk már előre, kerüljünk már be a tévébe, rádióba, mindegy már, csak legyünk ott valahol. Komolyan örültünk, hogy bekerülünk a Tessék választaniba.

A médiának óriási a szerepe ma is, ha egy zenekar be akar futni. Megbeszéltük Ivánnal, hogy összejövünk, mert akkor még nem lehetett mindent megbeszélni telefonon. Aztán kiderült: Iván nem nagyon ismeri a „Beatrice-jelenséget”. Ő csak azt látta, hogy ez a zenekar kell neki erre a nótára. Azt kérte, dolgozzuk fel bátran, mire én: simán megcsináljuk. Alsónémedin próbáltunk, Lugosi Lacinak volt ott valami sufnija. Miklóska Lajos szépen feldolgozta a dalt, művészileg, ahogy kell, de én akkor azt mondtam, hogy ezt így nem lehet, mert mi egy punkzenekar vagyunk. És megmutattam nekik, hogy gondolom a dal ritmusát.

Vasárnap este volt, és másnap a rádió stúdiójában kellett felvennünk a kész dalt. Megijedtem, hogy mi lesz másnap, odaállunk, és valami fost csinálunk belőle? Közben Ivánnal is beszéltem, elmondta, hogy a dalt már feldolgozta az Apostol együttes is. Hát akkor nekünk, a punkzenekarnak az őrültségünkkel milyen esélyünk van? – kérdeztem. És akkor Iván azt mondta: van esélyetek, mert a dal odakerül a bizottság elé, amely eldönti, hogy az Apostolé vagy a tiétek szerepel. 

A dal eredeti stílusához szerintem is jobban illett volna egy Apostol-feldolgozás.

Persze. Az Apostol mindent vitt abban az időben. Fater jól énekel. Iván azzal nyugtatgatott, hogy ismeri a bizottságot. Jó, jó, de ki a bizottság elnöke? – tettem fel a kérdést, mire Iván: „Ki lenne? Én.” Hát akkor simán odajutunk, vontam le magamban a következtetést, szegény Apostol, a felvételével együtt ki van túrva. Így tanultam meg egy kis szeletet a rendszer természetéről.

Az ős-Bikiniben előadóművészként robbantott nagyot, kiderült, milyen sokoldalú. Az alkoholista matematikus dala fergeteges élmény volt.

Életem egyik legnagyobb játéka volt az ős-Bikini. Nem lehettünk a Beatricével sikeresek, de akkor Erdős doktor beleegyezett, hogy legyen a Bikini, de az is csak azért, mert Németh Gáborral, aki akkor a zenekar vezetője volt, a Skorpión keresztül jó kapcsolatban volt. El kell mondanom, én nem voltam rossz kapcsolatban Erdős Péterrel. Csak kiderült, hogy ő semmit nem akart, amit én. Amikor elmentünk Erdős Péterhez, és bemutattuk neki ezt az első Bikini-lemezanyagot, a Hova lettet, azt mondta, hogy „Gye-re-kek, ez jó e-rős a-nyag, egy nó-ta nem le-het ben-ne”.

Melyik?

Az, hogy Ahogy öregszem, úgy leszek – mert az a nóta róla szól. Hát akkor már én is öregedtem, és „ahogy öregszem, úgy leszek öreg és rosszindulatú”. Gyorsan átírtuk a dalt, és elkezdődött a lemezfelvétel. Ledöbbentem, hogy ez a jó lemez meg a másik is egy hibából született. Abból, hogy arra gondolt Erdős Péter, hogy nem baj, mindegy, csak Ricse ne legyen.

Mi mindent beletettünk, mondtam a zenekarnak, hogy tulajdonképpen mi nem vagyunk punkzenekar, felejtsük ezt el, de mi leszünk a posztpunk. Akkor én ezt nagyon jól tudtam, A világ legjobb punkjai lemezen mi is megjelenhettünk, mellettünk recsegő-ropogó punkzenekarok voltak. Mi ott klasszikusnak számítottunk, mi voltunk azok, akik zenélni tudtak a Sex Pistols mellett. A Ramonest imádtuk, de rajtunk kívül a Sex Pistolsban voltak jó zenészek. Közben jött a Jello Biafrától egy felkérés, hogy ő megvenné az egész anyagot, amit elküldtek neki, csak közben Magyarországról egy pihent agyú punkzenész írt neki egy levet, hogy ne adja ki a Bikinit, mert az a kommunista rendszer által támogatott zenekar.

A történet nem biztos, hogy igaz, de hozzám ez így jutott el. Az egész emiatt elhalt, pedig kifizették a négyezer dollárt a hanglemezgyárnak. De mi abból nem kaptunk egy fillért sem.

Miközben tehát kicsinálták a Beatricét, az ős-Bikinit pedig hagyták egy kicsit levegőhöz jutni, aközben azért a CPg nevű zenekar tagjait kőkeményen üldözték. Ők valóban kemény és egyértelműen rendszerellenes szövegű dalokat írtak, a munkásosztály szemszögéből értékelték a körülöttük lévő világot. Volt, aki börtönbe is került közülük.

A CPg első nagyobb fellépése a Közgázon volt, előttünk léptek fel, én ajánlottam be őket.

A Beatrice nagyon demokratikus zenekar volt, a VHK-s Grandpierre Attila is felmehetett énekelni egy koncerten a Ricse színpadára. A versírással próbálkozó fiatalokat is támogatta.

Igen, a Fölös példányt. Úgy gondoltam, mindent ismerjünk meg. A demokrácia nálam valahogy úgy működik, hogy a demokráciában lesznek jó és lesznek rossz oldalak, az egyik lengeti a kezét, avval mi nem megyünk egy irányba, a másik nem lengeti, de legalább elmondja a véleményét, tehát én akkor is ezt gondoltam. Szóltam a CPg-nek, hogy gyertek, de ne vigyétek túlzásba.

Nem vitték túlzásba, letolták a gatyájukat, és mutatták a seggüket. Nem azt mondom, hogy botrány volt, de az lett belőle. De én azért örültem, hogy vannak itt olyanok, akik sokkal bátrabbak, mint mi. A Nem kell-lel csak az értelmiséget fogtuk meg, de ők, a CPg odaálltak, és azt mondták, hogy „na ezt kapjátok be!”. Jóval később született az Erdős Péter, k.rv. anyád című CPg-nóta, amit úgy írtak meg, hogy azt se tudták, ki az. Számukra Erdős Péter volt a megszemélyesítője magának a rendszernek. Beszéltem velük, jóban is voltunk, amennyire lehetett, mert az embernek óvatosnak kellett lennie, tartani kellett attól, hogy ha túl sokat találkozol velük, akkor téged is bevisz a rendőr.

Mindent tudtak a rendőrök, voltak besúgók a zenekarok környékén, ezt ön tudja legjobban.

Tizennégyen voltak rám állítva.

Egyikükkel bírósági perbe is keveredett.

Igen, de ő hülye volt. Arra ment, hogy neki személyiségi jogai vannak, és ezért pénzt akart. A lapot perelte 1 millió 500 ezerre, amelyik megírta, tőlem csak 700 ezret kért, merthogy neki a személyiségi joga sérült. Az első fokon még buktunk is. A nevét nem mondom.

A szántó, vető...

Igen. Nem én mondtam! Én nem mondtam! Másodfokon én álltam ki magam mellett. Az ügyvédem, aki gimnáziumi osztálytársam volt, jól ismert, próbált visszafogni. Ferci, ne, mondta, mert te odaba.ol a bíróságnak. Azt nem lehet. A bíróságot tiszteletben kell tartani. Megígértem neki, hogy nagyon normálisan fogok beszélni.

Sikerült? Mivel érvelt?

A következő történt. Azt mondtam: „Tisztelt Bíróság! Én erre a sz.rházira nem haragszom. Ő perelt be engem. Én ülök a vádlottak padján, ugye? De egész életemben a vádlottak padján kell hogy üljek? Engem nem érdekel, hogy ő mit mond, hogy ő most mit akar. Most neki személyiségi jogai vannak. Nekem annak idején nem voltak? Tisztelt Bíróság, nézze már meg, hogy van az, hogy nekem soha nincs, soha nem lesz személyiségi jogom. Neki meg már akkor is volt, meg most is van. Neki mindig van? Valami nem stimmel.” A bírónő erre lezárta a tárgyalást, és visszadobta első fokra az ügyet. Azzal érvelt, hogy ő nem közszereplő. Utána azzal nyert a lap, hogy előkerített egy fotót, amelyiken az ember éppen Gyurcsány kezét csókolja. Erre ő azzal próbál védekezni, hogy meglökték, és véletlenül elkapta Gyurcsány kezét.

Abban a rendszerben nem kaptak útlevelet, ellehetetlenítették, miközben akkor voltunk fiatalok. Na de mostanra eltelt több mint harminc év a rendszerváltás óta, és beperelheti a besúgót a személyiségi jogára hivatkozva; ugyanolyan mechanizmusokat lehet tapasztalni a hétköznapokban.

De én nem haragszom a besúgókra. Lesz.rom őket...

Persze, rövid az élet ahhoz, hogy velük foglalkozzon az ember. De az mégis bosszantó, hogy azok a figurák a rendszerváltás után is vígan éltek, beépültek az új, demokratikus pártokba, ott is kevertek-kavartak. Sokan gondolják úgy, nem az érdekes ma már, mit csináltak a diktatúrában, hanem hogy mit csinálnak a szabad világban.

Értem, amit mond.

Ellenzékben mindenki azt mondja, nyissuk ki az aktákat, aztán amikor kormányra kerülnek, hallgatnak erről, mint a sír.

De ezen miért kell csodálkozni? Ezen én egyáltalán nem csodálkozom. Nem mondta senki, hogy az élet az egyszer csak olyan igazságos lesz, hogy Krisztus lejön a keresztről. És ezt megtanultam az utóbbi harminc évben. Mindig van egy rendszer, ami a valóság körülöttünk. Mindig azon gondolkoztam, már a kommunista rendszerben is, hogy tudok életben maradni. Végig az a vezérlő elv, hogy túléljünk minden rendszert. Bele is lehet halni. Volt, aki belehalt, volt, aki nem bírta. Senki nem ígérte azt, amikor megszülettél, hogy előbb-utóbb megkapod az igazságot.

Tényleg nem zavarja, hogy akik szórakoztak velünk, önnel az átkosban, ők osztják az észt a szabad világban is?

Milyen szabad világról beszél? Egy információs imperializmusban élünk. Amit én itt most beszélek, azt valahol egy technikai berendezés hallgathatja, elemezheti. Már azt se tudhatom, hogy amit mondok, azt valóban én mondom-e, vagy mondatják velem. Nagyon fontos: a Facebooknak és a Google-nak ehhez nagyon sok köze van, mert az elénk rakott információkkal meghatározhatja, miről és mit gondoljunk. Sokszor kételkedem is magamban: valóban ezt gondolom? Ha téged irányít a világ, teljesen mindegy, jobbról, balról, manipulálva vagy. Úgy látom, egyfajta információs imperializmus van, amiben én nem találom a helyemet. Nem tudom, mi az, amit el kell, hogy higgyek. A Facebook letilthat, engem amúgy nem szokott, de letilthat. Miért tilthat le? Hadd mondjam már el a véleményem! Hadd mondja el a f.szkalap is meg a meggyőződéses hülye is.

Bárhogy is próbálták nehezíteni az ön zenei pályafutását az átkosban, mégiscsak elérte, hogy a zenéből éljen. Egy nehézségekkel küzdő kőbányai családból jött, gimnáziumban, főiskolán tanulhatott. Akiben ott volt a tehetség egy szikrája, diplomát tudott szerezni. Nem biztos, hogy ma egy borsodi falu alvégére születő, tehetséges cigány gyereknek van valódi esélye arra, hogy ne az árokpartot kelljen kapirgálnia tíz év múlva közmunkásként.

Nem teljesen értek ezzel egyet. Ha bennük van a megmutatási vágy, hogy azért is túlélik ezt a dolgot, nyilván a roma testvéreink is ki tudnak törni ebből a helyzetből. Ha nem tudnak kitörni, az nem csak azért van, mert a rendszer rossz.

Hogy bírja a vírusjárvány miatti bezártságot? A zenészeknek, előadóművészeknek most különösen nehéz.

Ha nem állsz két-három lábon, akkor ez a vírus kiszelektál. Az életből szelektál ki. Látjuk, hogy a vendéglátóiparból, szállodaiparból élők, ha nem tudnak kitalálni valamit, tönkremennek. Nekem három állásom van, miközben nyugdíjas vagyok. Dolgozom a rádiónak, csinálok egy rockműsort minden héten egyszer. És szerepet vállaltam egy sorozatban mint színész.

Hetvenöt évesen három állásra van szüksége, hogy meg tudjon élni?

Ez a realitás. Van másik lehetőségem? Nincs. Ezt dobta a gép. Egész életemben így volt. Mindig dobott a gép valamit. És mindig csöbörből vödörbe léptünk bele. Az nem úgy volt, hogy egyszer csak úgy döntöttem, most punk leszek. Döntötte a franc. Én csak játszottam a saját zenémet. Utána jött egy másik lehetőség, csináljuk meg az ős-Bikinit. Ugorjunk egy nagyot: jött az X-Faktor. Közben csináltam egy Hamletet. Most, hogy összejött a Feró 75 CD-lemez, és 32 zenekar dolgozta fel a dalaimat, igazán nagy öröm számomra, hogy ebben Bródy Jánostól Ákosig nagyon sokan részt vettek. Nekem ez óriási megtiszteltetés. Na végre, van egy nemzeti minimum.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)