Van-e élet a szerelem után?

A Posztromantikus stressz-szindróma című könyvet John Bradshaw írta, miután arra a felismerésre jutott, hogy

Nyilván attól még, hogy ő a házasságokat és főleg a válásokat hozta példának, ez ugyanúgy igaz a mezei kapcsolatokra is. Most, hogy magunk mögött hagytuk a szerelmesek napját, itt az idő foglalkozni a témával.

Bradshaw nem árul zsákbamacskát, a könyv főleg azt az időszakot emeli ki, amikor a turbékoló gerlepár már az éjjeliszekrényen hagyja a rózsaszín lencsés szemüveget, a tetszeni akarást felváltja egy állandóság, illetve azok a dolgok, amik hónapokig láthatatlannak tűntek, arcba mászóan kezdik idegesíteni a feleket.

Viszont ahhoz, hogy megértsük a miérteket, fejezetekre bontva próbálja elmagyarázni, hogy

• pontosan mi is az anyatermészet fekete mágiája,
• azaz miért esünk szerelembe,
• mitől függ, hogy kibe,
• és ha ez megtörtént, onnantól kezdve milyen folyamatok játszódnak le egy ember testében és agyában.

Ez pedig azért fontos Bradshaw szerint, mert az emberek nagy többségének fogalma sincs róla, mi is az a szerelem. A szerelem mindig más lesz belülről megélve, viszont szinte mindenki úgy nő fel, hogy a környezete sugároz egy képet, ami sokszor eleve hamis. Így a szerelem illúziója sokkal valóságosabb képnek bizonyul, mint a tényleges szerelem.

A szerelemnek szakaszai vannak, és mindig azokból kell kihozni a maximumot; ha a harmadik fázistól az elsőt várjuk el, boldogtalanságra vagyunk ítélve.

Szeretni is meg kell tanulni, a szeretetnek pedig több fajtája van, még akkor is, ha a nyelv ezt nem mindig különíti el. Az angoloknál például egy szóval kell kifejezni minden ilyen irányultságú érzelmet, de nálunk, magyaroknál is csak kétféle van a tarsolyban. Ellentétben az ógörögökkel, akik külön szavakat használtak a baráti vagy testvéri, az érzéki, az isten felé irányuló, a játékos, a hosszú távú, a gyerekek iránti, illetve az önszeretetre is.

Mindamellett, hogy az embereknek maguknak és párként is meg kell tanulniuk, mi is a szerelem. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy mindenkinek vannak csomagjai, amivel a kapcsolatba érkezik. Ezek a múltbéli tapasztalatok, berögződések, traumák az élet összes szakaszára és területére hatással vannak, de egy kapcsolat az, ahol ha a lélek összebútorozik, akkor előbb vagy utóbb, de mindenki kivesz pár dolgot abból a bizonyos bőröndből, és itt a feleket bőven érhetik meglepetések. Azaz nemcsak azzal kell megküzdeni, hogy általánosan hogyan alakul át egy szerelem, hanem azzal is, hogy ez miként hat.

Bradshaw szerint jó hír, ha a posztromantikus stressz beköszöntével a párok nem döntenek úgy, hogy felcsapják a szemellenzőt, hanem szembenéznek a problémákkal. Akkor az intimitás olyan szintjére juthatnak el, ami legalább annyira mámorító, mint egy friss szerelem.

Megúszni ezt a munkát nem lehet, ahogyan ezt az a Carl Gustav Jung-idézet is bizonyítja, ami bár olyan divatos az esküvői meghívókon, mint a kaputelefonban a Für Elise dallama, attól még nem veszít értékéből:

A házasság ritkán vagy úgyszólván sohasem fejlődik simán és válságok nélkül individuális kapcsolattá. Nincsen tudatosulás fájdalom nélkül.

A könyv próbálja elemeire szedni nemcsak egy kapcsolat szakaszait, hanem azt, milyen érzelmek hatnak közben az emberekre. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az író férfi, így nyilván sokkal dominánsabban érvényesül a fejezetekben az adott nemre jellemző gondolkodás, ami nem feltétlenül probléma, hiszen nőként olvasva könnyebben érthető a másik fél nézőpontja.

A Posztromantikus stressz-szindróma elolvasása természetesen nem jelenti a megoldást minden problémára, de ahhoz bőven elegendő muníciót ad, hogy elolvasása után egy kapcsolat megszerelhető legyen. Mert nem feltétlenül kell eldobni azt, ami amúgy tökéletesen működhetne.

A könyv a Casparus Kiadó gondozásában jelent meg.