A cél maga az út: spiri ismerőseink legjobb szövegei

Mindfullness, tudatosság, önmagunk megismerése, és ezen keresztül mások elfogadása. Ismerős, amikor valaki ilyen szövegekkel bombáz, bamba mosollyal és felhős tekintettel? Ők ezt megvilágosodásnak nevezik, mi bullshitnek. Az e heti podcast egyik fő témája a spiri és ezo ismerőseink borzalmas szövegei voltak.

Egy kedves hallgatónk jóvoltából megtudtuk, hogy a „Márkó és Barna Síkideg” anagrammája nem más, mint „Kiadósan Mérges Bikák”. Ez nem is írhatná le jobban a podcastünket és mi magunkat sem. A kiadósan mérges bikák tehát ezen a héten is kiadósat idegeskedtek. Például azon, amikor valaki egyenként, szavanként küldi az SMS-eket. Ilyenkor folyamatosan rezeg, pittyeg a telefon, ettől pedig azonnal stresszbe kerülünk. Az is borzalmas, amikor valaki egyedül annyit ír, „helló, vagy?”, és egészen addig nem írja le, mit szeretne, ameddig nem köszöntjük viszont. Az ilyen ember legyen kedves, írja meg, mit szeretne, és mi majd meglátjuk, hogy „vagyunk-e” vagy sem.

Egyre nagyobb trend a félig angolul beszélés. A jelenségnek három szintje létezik. Az első és még egészen tűrhető az anglicizmus, vagy amikor az angolból tükörfordítással veszünk át kifejezéseket. „A nap végén”, „literálisan” stb. Ami ennél egy fokkal rosszabb, amikor valaki egy-egy angol kifejezést tűz a beszédébe. „Oh my God, annyira fáradt vagyok”, „obviously nincs igazad”. Totál cringe, amikor valaki így beszél. A harmadik és egyben legmélyebb bugyra az angolul beszélésnek, amikor valaki tényleg félig angolul beszél. A mondat nagy része angol, a másik része, vagy egy-egy szó magyar. „I’m just having my first coffee of the day most.” És ez egy valós példa.

Beszélgettünk a gimnáziumi tanárok tipikus szavajárásairól, jellemző mondatairól is, hiszen valamiért ezek mindannyiunk számára ugyanazok voltak. Mindenkinek ismerős az a helyzet, amikor az egyik tanár egy hatalmas sállal a nyakában érkezik órára, és rekedt hangon, suttogva közli, hogy ő most nem tud hangosan beszélni, ezért ne kelljen fegyelmezni. De tipikus az is, amikor az egyik tanár a folyosón kikelve magából üvölt, hogy „ne üvöltsél”. Matektanárok szavajárása a „33 micsoda? Zsák krumpli?”. De mindannyian megkaptuk azt is, hogy „a csengő a tanárnak szól”. Ezzel persze vissza is éltünk, és ha elkéstünk, akkor mondtuk, hogy „de tanárnő, a csengő a tanárnak szól nem?”.

Városdinamikai alapvetés lenne, hogy az utcán közlekedő emberek előretekintően megtervezik az útvonalukat, ezzel megkönnyítve a közlekedést és elkerülendő az egymásba botlást. A már messziről látható futót nagy szögben kikerülni, a kettesben egymás mellett haladóknak kitérni a babakocsis elől, vagy ne adj' isten egy emberként nem elfoglalni egy egész járdát. Valamiért ezek az alapelvek Budapesten nem működnek. Sőt, amikor mi előzékenyen előre tervezünk, mások ezzel csúnyán visszaélnek, vagy észre se veszik, hogy a mi nagy ívben való kerülésünk, a villamoson járható folyosó hagyásunk mind direkt, előre tervezett módon történt.

Mindannyiunknak vannak túlságosan ezo, spiri ismerősei. Ezek azok az emberek, akik azt kommunikálják magukról, hogy ők nagyon jól vannak, óriási békében saját magukkal, harmóniában az univerzummal. Közben viszont erősen azt az érzést keltik, hogy rajtuk kívül senki más nincs jól. A többi ember nincs megvilágosodva, nem ismeri a békét. Ezen is idegeskedtünk ezen a héten, de aztán megállapodtunk, hogy inkább „találkozzunk az érzésben”. Márkó Instagramján ezen a héten gyűjtjük a legjobb spiri, ezo szövegeket, irány a poszt, várjuk a legjobb sztorikat.