Pilinszky János mestere volt annak, hogy teljesen egyedi módon, őszintén, mélységében és összetettségében legyen képes megragadni – és írásaiban visszaadni – az emberi élet törékenységét. Elég rápillantani egy korabeli Pilinszky-portréra, fényképre, a fotókon visszaköszönő férfialakról sugárzik mind a testi, mind a lelki törékenység. Ez a fajta finomság és érzékenység érhető tetten a verseiben is: a költő hangja az olvasó lelkéig hatol – kezdi az irodalmár.
Bár költőként vonult be a köztudatba, publicisztikái, esszéi, valamint a vele készült interjúk is fontos olvasmányaink lehetnek: rengeteg gondolatot fogalmaztak meg az emberi életről. Juhász Anna máig úgy tekint Pilinszkyre, mintha régi ismerőse lenne.
Sajnálom, hogy nem ismerhettem őt. Pilinszky 1981-ben halt meg, én akkor pár hónapos voltam. Édesapám, Juhász Ferenc költő azonban jó barátja volt, így az én családomban mindig fontos szerepet játszott a költészete. Juhász Ferenc így fogalmazott: Mert akaratlanul is egymás tükrei voltunk, még ha az Isten más-más oldalán állva is… És boldognak mondhatja magát az a történelmi század, amely olyan remekműveket izzott ki magányából, mint a Harbach 1944, a Francia fogoly és az Apokrif.
Anna egyetemi disszertációját nagyrészt Rómában írta, kutatásai során a római magyar emigráció témájával foglalkozott. Erről mesélt: 1947 végén volt egy úgynevezett „szellemi kirajzás”, amikor Kardos Tibor irodalomtörténész meghívására – aki 1946-tól volt a Római Magyar Akadémia igazgatója – több alkotó, köztük Ferenczy Béni, Hantai Simon és Reigl Judit képzőművészek, valamint Weöres Sándor, Károlyi Amy, Toldalagi Pál, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és Pilinszky János is meghívást kapott az olasz fővárosba pár hónapra.
Különböző személyiségek lévén érdekes volt megfigyelni, hogy mit tudtak kezdeni az alkotók a hirtelen nyakukba szakadt szabadsággal. Míg Weöres inkább elzárkózott a szobájába, addig Nemes Nagy és Pilinszky bejárta az egész várost, élményeikről megannyi beszámoló és leírás született.
Mi a padlásszobában laktunk, a felső traktusban, ösztöndíjasok, ahol kőpadló volt, de mivel az olaszok úgy döntöttek, hogy náluk nincs tél, ezt a Magyar Intézet is követte. Nem volt fűtés. Majd megvett minket az isten hidege. De mit számított? Fiatalok voltunk, és többé-kevésbé egészségesek is. Mindennap Róma, és minden Rómából – ez volt a jelszavunk.
– olvashatjuk Lengyel Balázs Két Róma című kötetében.
Pilinszky 1945 novemberében tért haza a háborúból, és az újonnan szervezett irodalmi élet középpontjába került. Összeállította első verseskötetét, majd tagja lett az Újhold szerkesztőségének. 1947 tavaszán megkapta a Baumgarten-díjat, majd Basch Lóránt kezdeményezésére meghívták a római ösztöndíjasok közé. A kirándulások, séták, kávéházi időtöltés mögött aktív szemlélődés zajlott benne, így írni is kezdett: több verse született az olasz fővárosban. A szemlélődés számára nagyon fontos volt.
Én a legaktívabb, legkoncentráltabb emberi tevékenységnek a szemlélődést tartom
– eleveníti fel a történelmet és idézi a költőt Juhász Anna.
Pilinszky Jánosnak mindig volt társasága, barátai. Költők, például Fodor Ákos, emellett zenészek, például Kocsis Zoltán. Tájékozott és olvasott volt, mégis kissé kívülálló, szemlélődő típus. Fontos volt számára a barátság maga.
Én barátságra születtem. Nekem nagyon sok barátom volt és van, hála istennek, de nem is ez a döntő, én a barátoknál is fontosabbnak tartom a barátságot. Az egy emberi magatartás. Ezzel kell mindenkihez közeledni. A barátság atmoszférájában kell élni!
– vallotta a költő.
Híres párosok sokan voltak/vannak a magyar irodalomban, Pilinszky párja Juhász Anna szerint Nemes Nagy Ágnes lehetett. Érzékeny, hasonló karakterek, közös költészeti élményekkel összekötve: olyanok voltak, mint két testvér.
Alkotónak lenni nemcsak feladat, hanem sokszor teher is – semmiképp sem választás kérdése. Pilinszky János egész életében úgy érezte, felelősnek kell lennie, és felelősséggel tartozik az emberekért. Amolyan krisztusi terhet vett a vállára, amelynek cipelésével száz év távlatából is felszabadít(hat)ja az olvasókat. Pilinszky költészetének legfontosabb inspirációja Juhász Anna szerint a háborúban átélt szörnyűségek megtapasztalása volt, ahogy ő mondta erről:
Auschwitz példája fekete Napként maga köré vonja, megvilágítja, elrendezi a történteket. Iszonyú tapasztalatainak hátat fordítani nem szabad. Nemcsak a fajüldözésről van szó. Arról, hogy ember emberrel mit tehet.
Téboly, háború, borzalom – három jelző, amely Pilinszky Jánosnak nemcsak a létezését, de a költészetét is átszőtte. A háború az eszmélődés legfogékonyabb korában érte Pilinszkyt, s annak traumája egész életét és költészetét meghatározta. Költészetével a jóvátehetetlent igyekezett jóvátenni. Verseiben, cikkeiben, prózáiban ott bujkál a kollektív bűntudat érzése, a tragikus sors ellenére azonban az olvasó és az egyén számára adhat felszabadulást egy-egy költeménye. Nemcsak a nehézségekről írt, hanem mint egy pislákoló reménysugár, szövegeiben fellelhető a jobb élet ígérete.
És ha reménysugár, akkor nem szabad megfeledkezni Pilinszky vallásosságáról sem, ami nagyon fontos és elidegeníthetetlen eleme a költészetének (sőt, nemcsak neki, hanem az olvasóknak is). Arra a kérdésre, hogy mi a hit, így válaszolt:
Bizalom a mindenségben s a mindenségen belül a legkisebb porszem sorsában is. S a bizalom, a hit egyik Istenhez vezérlő ösvénye.
A költő a művészettel kapcsolatban pedig így fogalmazott 1970-ben, egy Poignyban rendezett konferencián:
...számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű... A valódi érték terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat anélkül, hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra.
Pilinszky beemelte saját hitét a verseibe. Gyakori szójárása volt, hogy ő nem katolikus költő, hanem költő és amellett katolikus. Pilinszky szerint az utolsó katolikus költő Assisi Szent Ferenc volt, akit annyira nagyra tartott, hogy ő maga is hozzá szeretett volna visszatalálni.
Pilinszky János 1921-ben, száz éve született. A centenárium alkalmából egész évben Pilinszky Jánosra fókuszáló események, programok várják az irodalomkedvelőket, a járványhelyzetre tekintettel egyelőre online formában. Juhász Anna irodalmár a Petőfi Irodalmi Múzeummal és a Petőfi Irodalmi Ügynökséggel közös kezdeményezése, a Pilinszky100 nevű, kéthetente jelentkező online sorozat egész évben betekintést enged nemcsak a költő életébe, de az aktuális vendégek Pilinszkyhez való viszonyába is.
Megszólalnak a sorozatban Zalán Tibor, Szabó T. Anna, Iancu Laura, Harmath Artemisz, Erős Kinga költők, irodalomtörténészek, számos író, zenész és képzőművész, a névsor pedig folyamatosan bővül.
Nem egy szűk célcsoportot akartam megszólítani, hiszen a nagy erő abban van, ha egy tizenévest ugyanúgy megérint az előadás (beszélgetés), mint egy idős embert. Az irodalom mindannyiunk ügye, erőt és hitet ad az élethez. Amióta dolgozom, az üzenetem mindig az volt, hogy kinyissak egy ajtót (valós és átvitt értelemben egyaránt), letegyek egy széket bárkinek, aki úgy gondolja, hogy beszélgetni szeretne.
Az irodalmárnak a Pilinszky-centenáriummal is az a célja, hogy különböző hangulatú és hatású programok segítségével mutassa be a költőt. Többek között azért is választ más-más szakmából vendégeket, mert úgy érzi, teljesen máshogy olvas verseket egy irodalmár, máshogy egy énekesnő, és máshogy egy tudós. Pilinszky eltérő arcait a beszélgetőpartnerei sokszínűségével igyekszik bemutatni.
Az előadás-sorozat egyik visszatérő eleme például, hogy Anna megkéri a vendégeket, öt szóban jellemezzék a költőt és annak költészetét. A válaszokat hallva egyből ráeszmél az ember, hogy bár Pilinszky nagyon szikár életművel rendelkezik, a költészete minden emberben más érzéseket szabadít fel. Ezekből a kigyűjtött fogalmakból, szavakból év végére összeáll a centenáriumi szószedet, ami remélhetőleg izgalmas és méltó összesítése lesz a költő életművének (a ma tükrében).
Juhász Anna arról is gondolkodik, hogy a kimondott és kimondatlan szó miképp áll össze a költői életműben. Az irodalmár szerint Pilinszky verseiben a kimondott szavak mellett hatalmas jelentősége van a csendnek, a hallgatásnak, a töprengésnek és a merengésnek: szemlélődő karaktere rányomta bélyegét a művészetére is. Az emberek nemcsak manapság vonulnak el, ha valamiféle trauma éri őket: elég csak a második világháborúra gondolni, amelynek tragikuma Pilinszky személyét és költészetét is átjárta.
Napjainkban nem fegyveres összecsapások rombolják hazánkat, sokkal inkább az emberi testen belül dúl a háború. Az utóbbi egy évben hatalmas problémával szembesült az emberiség. A rohanó, túlhajszolt társadalom elérte azt a pontot, hogy az élet megálljt parancsolt önmagának. Amit korábban elképzelni sem tudtunk volna, mára mindennapjaink részévé vált (maszk, üres kávézók, félelem a fizikai kontaktustól és a többi).
Pilinszky idejében a háború volt hasonló hatással az emberekre, akiknek a végeláthatatlannak tűnő felfordulás ellenére is ki kellett tartaniuk. Napjainkban is ugyanez a helyzet, csak mi egy láthatatlan ellenséggel harcolunk. Arra, hogy erőt merítsünk a versekből, Pilinszky segítségét kérhetjük, elég csak az Apokrif című korszakos költeményére gondolnunk.
Tavaly, a járvány alatt, közeledve a centenárium esztendejéhez, Juhász Anna azon tanakodott, hogy ki is lehetne az a szerző, akivel a lakásba szorult és kényszerült emberek keze is – átvitt értelemben – megfogható. Mivel a költő felelősségérzete száz évvel később is tetten érhető, filozófiája, gondolatai, költészete máig egyetemes értékeket hordoznak, az irodalmár úgy döntött, 2021-ben kiemelten Pilinszky Jánossal fog foglalkozni.
Jártatok már a világ partján? Miként a tengernek van partja, úgy van a világnak határa: tenger égbolt zúdul a partra
– hallhatjuk végül Juhász Annától azt a bizonyos Pilinszky-idézetet, amely tulajdonképpen egy az egyben ráhúzható az emberiség mai helyzetére: a pandémia közepén mindenki azon töpreng, hogy mikor érünk már végre partot, és vajon valaha vége lesz-e ennek az összemosódó, a létet az élettől elválasztó, homályos állapotnak?
(Borítókép: Pilinszky János költő 1969-ben. Fotó: Hunyady József / Fortepan)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
