Képregénykockákba varázsolták a Faith No More történetét

A képregény szóról itthon szinte minden ember szuperhőstörténetekre és különböző univerzumokra asszociál, pedig a műfajnak nem előfeltétele, hogy repkedő, falon mászó, összezsugorodó, vagy épp hatalmas, zöldre duzzadó alakok, netán továbbgondolt Elon Musk-koppintások legyenek a középpontban.

Persze az emberek szeretnek a nem hétköznapi, de mégis annak tűnő karakterekkel azonosulni, akiknek pont elég különleges az életük ahhoz, hogy felkeltsék bárki érdeklődését, viszont van bennük valami kézzelfogható. Mint kiderült, a képzeletnél csak a való élet szül izgalmasabb meséket, a 60-as, 70-es, 80-as és a 90-es évek zenekarainak története például remek alapot biztosít, ha valaki nem Stan Lee nyomdokaiba akarna lépni, hanem inkább birtokba venne egy itthon még kiaknázatlan területet.

Mondjuk azért elég sok a játék és rengeteg a mese, így szinte hihetetlen, hogy itthon még nem eresztett gyökeret sok emberben a gondolat, hogy imádott, rajongott, vagy csak titokzatosnak ható bandák sztorijait rajzolják papírra, de ami késik, nem múlik. Amerikában már a hetvenes évektől vannak remek példák rockképregényekre, itthon viszont most indult el valami, méghozzá az ikonikus metálzenekar, a Faith No More történetét varázsolták rajzolt keretek közé, és megszületett A Faith No More Képes Testamentuma.

Az író, Dudich Ákos a zenekar rajongója volt, főleg miután 1993-ban eljutott a Faith No More Petőfi Csarnok Szabadtéri színpadán adott koncertjére. Így amikor a hamvaiból feltámadó főnixmadárbanda 2015-ben egy új albummal jelentkezett a semmiből, az Dudich Ákosban is megindította a kreatív folyamatokat. Ennek végeredménye pedig a zenekar képes testamentuma lett, amibe Oravecz Gergő rajzolta meg a tagokat gyerekkoruktól napjainkig.

Az egész képregény születésének az egyik legizgalmasabb fűszere, hogy az alkotók fel tudták venni a kapcsolatot a banda gitárosával, Billy Goulddal, aki kiszűrte a városi legendákat, cserébe viszont csepegtetett eddig nem ismert részleteket a zenekar életéből. Dudich Ákost kérdeztük a munkafolyamatról, és hogy Billy Gould mégis hogyan segítette a képregény létrejöttét:

Billy Gould nagyon óvatosan fogalmazott, mert alapvetően egy cenzúraellenes ember. Sosem írt olyat, hogy valamit azonnal vegyek ki, inkább csak felhívta a figyelmet arra, ha valami nem pontosan úgy történt, ahogy az később elterjedt. Tiszteletteljesen kommunikált velünk, abszolút egyenrangú partnerként kezelt minket, és mivel tisztában volt vele, hogy a városi legendák kiszűrésével veszítünk anyagot, így cserébe más, valós elemekkel látott el minket.

Így a képregény megállná a helyét a banda hivatalos termékei között is, amire talán egyszer még sor kerül, hiszen épp pár hete kapták kézhez a tagok a képeskönyv angolra fordított verzióját.

A Faith No More Képes Testamentuma első körben nyilván a zenekar rajongóinak szól, de mivel a kezdetektől napjainkig lefedi a történetüket, ezért azoknak is élvezetes lehet, akik esetleg sosem hallottak még a bandáról, vagy teljesen más a zenei ízlésük. A karakterek jól vannak megfogva, megrajzolva, és ahogy oldalról oldalra, egyik képkockáról a másikra vándorolnak, az idő múlása is szépen fokozatosan meglátszik rajtuk. A rajzokban könnyen el lehet veszni, sok a hozzáadott részlet, ami miatt legalább annyi időt lehet tölteni a képek nézegetésével, mint a szöveg olvasásával.

A történet visszarepít abba az időbe, amikor a zenehallgatás az emberek életében nem egy mellékesen futó cselekedet volt. Amikor nem a háttérben szólt valami, hanem programot jelentett leülni, és elejétől a végéig meghallgatni egy lemezt. Amikor még albumokban gondolkodtak az emberek, és jelentése volt annak, hogyan ért véget egy szám, és kezdődik el a következő.

A képregény átad egy életérzést, ami még most is fellelhető, de eltűnni látszik; azt, hogy milyen feláldozni magad a zene oltárán. A zenész létnek azt a varázsát mutatja be, amikor az ablaktalan buszban utazás, a tagokkal együtt töltött alkotófolyamat, a lemezfelvétel napjai emésztik fel az energiák majdnem száz százalékát, és a koncertezés csak egyfajta plusz.

például amikor felborul a tagok között a kémia. Esetleg amikor félő, hogy hónapok munkája tűnik el a semmiben, mert az amerikaiak zenei ízlése nem találkozik a létrejött album hangzásával, és amikor ehhez képest Európában ugyanez a muzsika értő fülekre talál, olyannyira, hogy a sajtó megtolja a zenekar szekerét, ami európai turnéhoz vezet. Milyen, amikor a hírnév és a frontemberség tudata megterhelővé válik, és milyen, amikor pont az alkotói szabadság emészti fel a lelket.

A Faith No More kereten kívüli létezése és gondolkodása eleve izgalmas alapul szolgált, de jól is lett összeszedve a képregénybe minden, ami érdekes lehet róluk. Kapunk háttértörténeteket, legendás pillanatokat, botrányos megmozdulásokat, és fényt világít oda, ami eddig teljes sötétségbe burkolózott. Egy zenekar történetét olvashatjuk, kiegészítve az egészet alkotó egyének lelkivilágával és gondolataival, amitől könnyebb megérteni a zenét is, amit létrehoztak.

A képregény felkerült a 2021-es Alfabéta-díj négy jelöltje közé, de közben Dudich Ákos sem állt meg a munkában. A képregény angol verziójának végén már a következő zenekar képes történetét harangozzák be, ami a Beastie Boys lesz, és a mostani tervek szerint nyár végén jelenne meg, viszont Csordás Dániel rajzaival, mert az író elképzelése, hogy minden zenekar, ami terítékre kerül, más és más képi világot kapjon.

Annyi biztos, hogy a nagy karriert befutott zenekaroknak a történetei mérhetetlenül jó alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy képregénybe öltöztessék őket, hiszen szinte rögtön a szuperhősök után következnek a rajongás ranglétráján, életvitelük miatt pedig kikerülhetetlenül gyűjti minden zenész azokat a pillanatokat, amiket kitalálni sem lehetne. Remélhetőleg a magyar zenei palettáról is terítékre kerül pár kultikus banda, hiszen itthon is remek zenészekkel büszkélkedhetünk, akiknek biztosan vannak képregényért kiáltó történeteik.

A Faith No More Képes Testamentuma a Konkrét Könyvek könyvkiadónál jelent meg magyarul.