Ebgondolat életről, barátságról, elmúlásról

Beregi Tamás rendkívül változatos irodalmi repertoárral büszkélkedhet, hiszen írt már William Glendown álnéven klasszikus vagy épp középkori fantasyt (A lendhorni küldetés, Boszorkányszombat), saját néven erősen szarkasztikus önéletrajzi regényt a csajozásról és a kilencvenes évek-végi budapesti éjszakai életéről (Egyetleneim), egy, a videójátékok történetét bemutató ismeretterjesztő könyvet (Pixelhősök), illetve egy különleges viktoriánus világvége-mesét, melyben központi szerepet kapnak a dagerrotípiák (Noctambulo). Szinte adta magát, hogy most ismét egy újabb műfajban próbálja ki magát. 

Legújabb könyve megint szándékosan feszegeti a műfaji határokat: kutyás regény, melynek középpontjában mégis a halandóság, az örök körforgás témája áll. Az Egyszer egy kutya ebből a szempontból is egészen más, mint az olyan klasszikusok, mint A vadon szava, a Lassie hazatér, vagy a cukikutyás trashbulvár.

Egyetlen kutyám

A regény főhőse, Bertram kezdetben csak tengődik az éjszakai életben, emberi kapcsolataiban. Egyszerre örökifjú és koravén. Ekkor találkozik Luluval, a felemás szemszínű, filigrán menhelyi kutyával. A mindennapi problémákat felvető, szeretetteljes kutya radikálisan megváltoztatja szemléletét, „fényt hoz” az életébe – persze, mindenre ő sem ad választ. Beregi könyveinek hősei mindig mániákusan keresnek valamit: nőket, a világból kivesző misztériumot –, Bertram például az irodalmi sikert hajkurássza, miközben az öröklétről szóló Magnum Opusát írja, nem túl nagy sikerrel.

Bár a regényben a furábbnál furább szereplők jönnek-mennek, mint valami pikareszk történetben, Betram és Lulu zárt világába csak egyvalaki tud igazán behatolni: Soya, aki a főhős barátnője lesz és egyben Lulu második gazdája. Hol vicces, hol melankolikus történetük egy hosszú idősíkon és rengeteg helyszínen átível, olyan témákat feszegetve, mint szerelem, gyász, szülőkkel való kapcsolat, fel(nem)növés, újrakezdés.

Önreflekció, utalások, halhatatlanság kutatása

Az Egyszer egy kutya az Egyetleneimhez hasonlóan erősen önreflektív regény. A fel-felbukkanó celebek, politikusok, sőt, még helyszínek, országok és irodalmi művek és filmek sincsenek sosem konkrétan megnevezve. Mindenki tudja például, kik azok a kapzsi, köpcös kis politikusok, akik túl nagy öltönybe bújva vágatják ki a fákat a fővárosban és gyilkolják a természetet, vagy melyik az a kissé naiv kalandfilm, amelyben egy enyhén kancsal, „skótszoknyás”, örökké élő harcosnak kell búcsúznia szerelmétől, aki megöregedett mellette. Ez egyben egy játék is az olvasóval, egyfajta „találós kérdés”: vajon rájövünk-e, kire utal egy pár mondatos leírás, vagy épp milyen helyszínen járunk?

Az öröklét, a halhatatlanság ősi toposz a Gilgames-eposztól kezdve a Virgina Woolf-féle Orlandon át Simone de Beauvoir Minden ember halandó című regényéig: Beregi könyvében is központi filozófiai probléma, mely összeér a történet végén a kutyás főtörténetszállal. Ami hiányzik, hogy az író-gazdi kicsit többször is elengedhette volna Lulu pórázát: bár rengeteget megtudunk például falánkságáról, időnként jobban is követhettük volna saját útjaira, saját vágyai, gondolatai világában, amikor például félrevonul a buliban szabadon hagyott ételekből belakmározni, vagy amikor magára marad gazdája hosszú útja során. 

Realista filozofikus mese

Az Egyszer egy kutya a visszatérő dalocskára utaló címe és a sok humor ellenére inkább melankolikus történet, sokszor megható vagy épp megrázó. Mégis ennek köszönhetően láthatunk bele jobban nem csak a kutya-gazdi kapcsolatba, de akár az éjszakai bulizásokba vagy például a könyvkiadás sokszor visszatetsző, komikusan ostoba módon megszervezett univerzumába, ahol többek között celebek, influenszerek és egyszerre „menő és kedves” arckifejezést vágó, erotikus ponyvák pojáca sztárírói pozőrködnek, miközben a lebutított „rajongó” női olvasóik olvadoznak a gyönyörtől.

Beregi a szokásos vitriolos humorával nem kíméli ezt a világot (sem), és ezek a szakaszok feldobják a depressziósabb, szomorúbb részeket, amelyeket minden érző lelkű ember és gazdi átél, amikor az élet és halál súlyos kérdéseivel szembesül.

Persze mindettől a kettősségtől is jó ez a könyv. Kumi Obata japán grafikusművész szabad asszociációkkal készült illusztrációi sajátos, egyedi vizuális világot kölcsönöznek ennek az inspiráló és elgondolkodtató, filozofikus, de egyben szórakoztató, magával ragadó regénynek.