Ferenc
11 °C
30 °C

Nem gondolom, hogy jó irányba vitt minket a közösségi média

DSZZS20180104012
2021.05.04. 06:13

Ódor Kristóf színművész is várta már, hogy nyissanak a színházak, hogy az élet visszatérhessen a régi kerékvágásba. A Centrál Színház társulatának tagja beszél arról, hogyan élte meg a színpad nélküli világot, mit csinál egy művész, ha az élet az online térbe szorul, s hogyan hat ránk a közösségi média.

Újabb enyhítések következnek, rengeteg hely megnyitja a kapuit a védettségi igazolvánnyal rendelkezők számára. Ha már bármit lehet csinálni, mi lesz az első, amit tenni fog?

Már tettem is, kiültem sörözni, nagyon jólesett, szinte szürreális volt. De persze nem a legnagyobb tömegben és odafigyelve. Ami a nyitás első napján történt, nekem veszélyesnek tűnt. Ezenkívül várom a mozik nyitását, és konditerembe is szívesen mennék már.

A Centrál Színház társulatának tagja. Puskás Tamás azt nyilatkozta az Indexnek, hogy legkorábban június végén nyitnak ki. El bír képzelni egy nyári színházi szezont?

Úgy gondolom, nem véletlen, hogy nyáron szabadtéri előadások vannak. Nem valószínű, hogy az emberek szívesen zsúfolódnának be egy zárt térbe, amikor kinn kánikula van, és biztos sokak fejében ott fog még motoszkálni a tudat, hogy nemrég még tombolt a vírus. De közben ki vannak éhezve az emberek a színházra, szóval meglátjuk, mi lesz.

A Centrál közösségimédia-felületein az első korlátozásoktól kezdve nagyon aktív kommunikáció indult meg a nézők felé. Hogyan élte meg a megváltozott színházi helyzetet?

A Centrál alapból nehezebb helyzetben van, mint a legtöbb intézmény, hiszen magánszínház, ami azt jelenti, hogy alig kap állami vagy önkormányzati támogatást. Mivel a bevétel legnagyobb százalékát a jegyeladás teszi ki, elég nagy érvágás volt, hogy egyik napról a másikra be kellett zárni. Már az is csoda, hogy valamennyire még tudtunk működni, és némi fizetést is kaptunk. Nálunk nem volt élő stream, cserébe a már meglévő, sikeres előadásokat vettünk fel úgy, mint kvázi egy tévéfilmet. Furcsa volt, hiszen egy előadásnak van egy lendülete, viszont a forgatás miatt többször kellett megállni, újra felvenni jeleneteket, illetve egy vígjátéknál, mint például a Delila, a közönség reakciója nagyon sokat számít, ám ez most elmaradt. Egy évben átlag 120 előadásom szokott lenni, tavaly nyár óta három közönség előtt.

Látogatta más színházak online előadásait?

Normális körülmények között sem igazán járok színházba. Mikor egy hónapban húsz előadásod van, akkor a fennmaradó tíz estédet nem feltétlenül hasonló közegben szeretnéd tölteni. Ám ha eljutok egy előadásra, mindig rájövök, hogy nagyon szeretek színházba járni. De a színházi előadások streamelése nem tudom, mennyire működőképes. Színészként azt gondolom, hogy a színháznak az a lényege, hogy a közönség és a színész együtt, egy térben hozzák létre a varázst. Aki már volt színpadon, az tudja, mennyit számít az az energia, ami a nézőkből jön.

Puskás Tamás viszont készített egy előadást, amit kifejezetten az online térbe rendezett, ez lett a Vérszipoly.

Az egész előadást egyetlen fix kamerának játsszuk. Az egész nagyon abszurd, Monty Python- és Family Guy-vonal. Akárkivel beszéltem, azt mondta, hogy fetrengett a röhögéstől.

Az elmúlt egy év megszólalásait nézve úgy tűnik, azért élvezte ezt a helyzetet. Ez így van?

Az első karantén kifejezetten jól jött, rám fért a pihenés. A neheze akkor kezdődött, mikor azt hittünk, hogy szeptembertől már lehet újra dolgozni, de másként alakult. Dühített, hogy nyolc órára haza kellett érni. Olyan szempontból viszont ez is jól jött, hogy nekiálltam intenzíven festeni. Boros Anna színésznő csinált egy előadóművészeknek szánt galériát. Itt hamar elkelt egy festményem, ami elég löketet adott ahhoz, hogy folytassam.

A festés rengeteg koncentrációt igényel, miközben ön pörgős személyiség.

De szeretek lenyugodni is és semmit sem csinálni. Voltam Balin egymagamban két hetet, motort béreltem, mentem jobbra-balra. Amikor azonban jött a karantén, rendesen bevásároltam könyvekből, mert féltem, hogy bezárnak a üzletek. Nagyon szeretem a skandináv krimiket. Most egy Lars Kepler-könyvet olvasok, de nagy kedvencem Jo Nesbø, főleg a Harry Hole-sorozata. Nemrég olvastam Yyrsa Sigurdardóttir könyveit, de amerikai szerzők krimijeit is begyűjtöttem, hogy elhagyjam a szokásos terepet. De valóban szeretem a pörgést, sokat sportolok is, öt éve például megcsináltam az Ironmant.

Mi a véleménye azokról a kritikákról, amikkel sokan a munkájukat elvesztett művészeket illették a pandémia alatt? Arra gondolok, mint például a „legalább megtudják, milyen az igazi munka”, és hasonlók.

Ez elképesztően paraszt duma. Úgy látom, a Facebook-kommentek a legrosszabbat hozzák ki az emberekből. Magyarországon mintha valami elképesztő rosszindulat lakozna bizonyos emberekben. Ezért is lehet ennyire érezni azt a törzsi háborút, amit kultúrharcnak hívunk. Azoknak, akik azt mondják, hogy most végre a színészek és a zenészek is elmehetnek dolgozni, azt kívánom, menjenek be a karanténjukba, és töltsenek el úgy két hetet, hogy nem fogyasztanak semmi kultúrát. Se zenét, se sorozatokat, sem filmeket, sem könyveket. Anno én is vittem ki pizzát, volt egy nyár, hogy segédmunkásként dolgoztam, nem derogált. El tudok menni fizikai munkát végezni, az más kérdés, hogy nem akarok. Viszont helyettem egy kubikos nem tudna felmenni a színpadra.

Elképesztő értékválságban vagyunk.

És ezt a közösségi média felnagyítja. A kollégáim közül sokan szerepeltek díjnyertes filmekben, még akár olyan sorozatokban is, amiket sokan néztek, mégis alig pár százan vagy ezren követték őket. Majd elmentek egy főzős műsorba, és néhány nap alatt megtízszereződött a rajongótáboruk. De mi csak a számot látjuk, és ez határozza meg, mennyire vagyunk jók. Ez nagyon lehangoló. Nem azt mondom, hogy régen minden jobb volt, de azért pár tíz éve azokat az embereket ismerték, akik le is tettek valamit az asztalra. Nem gondolom, hogy jó irányba vitt minket, művészeket a közösségi média.

De az ért van jó oldala is a közösségi médiának, nem?

Persze, nem lett volna ennyi megrendelésem a festményekre, ha nem töltöm fel oda is a képeimet. De akkor is azt érzem, hogy ami a mostani világban működik, a szélsőségek egyre durvább kiéleződése: az például, hogy külön tábora lehet a laposföld-hívőknek és az oltáselleneseknek, nagyrészt a közösségi médiának köszönhető.

2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán. Ha most érettségizne, jelentkezne a modellváltáson átesett SZFE-re?

Nehéz kérdés. A mostani fejemmel és tudásommal nem jelentkeznék. De azt nem tudom, hogy mit gondolhat egy mostani 18-19-20 éves fiatal, aki már ebben a rendszerben szocializálódott, és nem tudja, hogy milyen volt a Színművészeti régen, vagy mit képviselt. Ami amúgy tele volt hibával, és nem azt mondom, hogy tökéletesen működött, de attól még az nem módszer, hogy fogunk valamit, és kiradírozzuk. Sajnálom azokat, akik most felvételiznek az SZFE-re.

(Borítókép: Ódor Kristóf, Kísértetek című drámájának próbáján a Centrál Színházban Budapesten 2018. január 4-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)