A SOTE-n lelket még nem műtenek

Talán nem árulok el titkot azzal, hogy elmondom: ezt a beszélgetést sokáig szerveztük, voltak pillanatok, amikor már azt hittem, nem is akar megszólalni...

Ez az egész ügy olyan szövevényes, mint egy Netflix-sorozat. Az van, hogy te vagy a sértett, mégis mindenre neked kell tekintettel lenned, miközben állandóan rettegsz a következményektől. Vannak jogi szempontok, amiket figyelembe kell venni. Semmi olyat nem mondhatsz, amit nem tudsz bizonyítani. Állandóan három lépés távolságot kell tartanom a saját fájdalmamtól, hivatalosan kell fogalmazni, körültekintően, higgadtan. De a valóság baromira nem ez. Olyan igazságtalanság zajlott mindenki szeme láttára, amit szinte fel sem lehet dolgozni, mégis besöpörték a szőnyeg alá. Nem tudom, van-e értelme magyarázni még ezt, és persze ebben benne van a szégyenérzet is, meg a félelem, hogy megint ki mit mond majd. De, végül is, van miről beszélni. Függetlenül attól ugyanis, hogy a sajtóban fél éve semmi nem jelent meg az ügyünkről, sokunk élete azóta is minden nap arról szól, ami történt. És lehet, hogy elnyomjuk magunkban a fájdalmat, de mégis keressük a megoldást.

Bízunk a segítségben és az igazság erejében, hogy végre normálisan élhessük az életünket.

Ugorjunk vissza mindennek az elejére. Milyen volt az általános hangulat az Operettszínházban Kriza Zsigmond korábbi ügyvezető igazgató környezetében, amikor megkezdték a közös munkát?

Kriza elviselhetetlen stílusa köztudott volt az intézményben. Lekezelő volt, szexista, önelégült. Olyan ember, akitől mindenkinek görcsbe rándult a gyomra, ha meglátta a folyosón. Bevett taktikája volt, hogy ellehetetlenítse azokat, akikre már nincs szüksége. Állandó panaszok voltak a munkamódszerei és a viselkedése miatt, a stílusát maga Kiss-B. Atilla főigazgató is tapasztalta és nehezményezte. De bizonyára fontosabb volt neki az, hogy Kriza, az ügyvezetője, már túl sok feladatot bízott rá ahhoz, hogy nélkülözni tudja. Kiss-B. nem titkoltan a pályázatát is vele íratta meg. Túl sok szívesség volt ez ahhoz, hogy ezek után eltávolítsa, és persze minden erejével meg kellett őt védenie ahelyett, hogy minket védett volna meg. Holott munkáltatóként az is dolga, hogy olyan környezetet teremtsen, amiben nem fordulhat elő az, hogy egy ember túlkapása miatt harminc-negyven másik szenved vagy távozik. Kiss-B. Atilla arról is tudott, amit mi zaklatásnak hívunk. Az első áldozat már nagyon korán, nagyon sok embernek mondta el a vele történteket a társulatban, azt remélve, hogy valami segítség csak érkezik már valahonnan. Olyan nincs, hogy egy intézmény igazgatója ne vegyen tudomást arról, hogy mi zajlik körülötte.

Egyike volt azoknak, akik hivatalosan jelezték Kiss-B. Atilla főigazgatónak, hogy Kriza Zsigmond ügyvezető kifogásolható viselkedése ellehetetleníti a munkáját. Előtte már számos panasztételről hallott, aminek nem lett következménye. Abban bízott, hogy az ön esete más lesz?

Bár Kiss-B. Atilla emberileg megbukott, de vezetőként én is adtam neki még egy esélyt. Tudtam, hogy amit a kollégája művel, az átmegy minden határon, és nem nekem kell felállni és távozni. Őszintén abban bíztam, hogy mint vezető érezni fogja a súlyát mindannak, amit elmondtam neki. Nem tudom kifejezni azt, amit az a végtelen érdektelenség okozott, amit velem szemben is tanúsított. Azonnal megértettem, hogy a többiek miért álltak fel és távoztak az intézményből.

Voltak ismeretei arról, hogy ezek után mit tehet egyáltalán?

Az összes történést bejelentettük a Biztonságos Terek Alapítványnál. Dr. Rihay-Kovács Zitához fordultunk, mert tisztában voltunk azzal, hogy ő az, aki a kulturális területen előforduló visszaélések kezelésén és megelőzésén dolgozik. Zitával azóta is együtt keressük a megoldást, és tanuljuk a folyamatokat. Az esetünk számára is precedensértékű, hiszen olyasmikkel szembesült, amikre eddig nem volt példa. A hasonló helyzetben lévő kolléganőimmel rögtön az elején ügyvédi segítséget is kaptunk. Vallomásainkat először nála tettük letétbe, és a konkrét képviseleten túl emberileg is nagyon sokat tett értünk.

Amikor a történtek napvilágot láttak, volt olyan művész, aki azt fogalmazta meg kritikaként, hogy a nyilvánosság helyett „miért nem mentek inkább bíróságra vagy rendőrségre?”

A mi vágyunk is ez lett volna, a valóság azonban ott indul, hogy nincs rendesen szabályozva ez az egész, sem hatóságilag, sem intézményileg. Nem életszerű helyzet, hogy egy munkahelyen, ha problémád van a kollégáddal, feletteseddel, akkor ráhívod a rendőrséget, vagy a háta mögött pert indítasz. Eszünkbe nem jutott, hogy ne a főnökünk tegyen rendet. A rendőrség egyébként nem tud mit kezdeni egy intézményvezető vagy főnök undorító, mások méltóságát sértő viselkedésével, amíg nem bűncselekményről beszélünk. A mi ügyünk pedig olyan sokrétű, annyiféle részlete van, hogy be sem húzható egyetlen eljárás alá. Az egyetlen közös pont bennük a vezetőség hatalommal való visszaélése. Csak az kérdez olyat, hogy „miért nem megy a bíróságra, akinek ilyen problémája van”, aki nincs tisztában sem a joggal, sem annak útvesztőivel. És akkor anyagi kérdésekről, az ügyvédi képviselet nehézségeiről és egyéb veszélyekről még nem beszéltünk, ahogyan az ilyen ügyeket szabályozni hivatott törvények nem létezéséről sem. Szerintem a legtöbben el sem tudják képzelni, hogy egy ilyen helyzetben mit jelent minden egyes „történés” nélküli nap. Ettől függetlenül mi minden lehetséges vagy egyébként lehetetlennek tűnő utat megpróbáltuk bejárni, mielőtt a történteket nyilvánosságra hoztuk.

Az elmúlt hónapok tükrében mindenkit megértek, aki nem mer harcolni az igazáért, miközben nagy a társadalmi nyomás és a lelkesítés, hogy ne hallgass, vagy legyél forradalmár. De végül mégiscsak egyedül maradsz, és nagy eséllyel tönkre is mész.

Közben Kriza Zsigmond eljött az Operettszínházból.

És ezt egy fantasztikus ügyvédnek köszönhetjük, bár ez a mi életünkön nem sokat segített, ugyanis az ügy feltárása és a lezárása nem történt meg. Kriza „eljött”, ám a színház mindezt egy dicshimnusznak beillő közleménnyel adta a világ tudtára, nehogy kiderüljön a távozás valódi oka. Mintha mi sem történt volna, mehetett a következő munkahelyére. A jelenlegi helyzetnek minden felelőssége Kiss-B. Atillát terheli, vele szemben mégsem érzi senki, hogy vállalhatatlan lenne mindaz, amit tesz és tett. Pedig ennek az ügynek az lehetett volna az egyik lehetséges forgatókönyve, hogy felveszi velünk a kapcsolatot, és együttműködve oldjuk meg a helyzetet. Nem így történt. Kriza távozása után minket kiközösített, megbélyegzett és semmi esetre sem várt vissza dolgozni. A főigazgató minősíthetetlenül „kezelt” egy kritikus helyzetet, aminek a súlyát a mai napig nem érzi, a felelősséget pedig mindig másra hárítja, például ránk. Szerintem azt gondolja, hogy megunjuk ezt a dolgot, vagy esetleg elfelejtjük, ahogyan idővel mindenki más tette. De soha nem fogjuk elfelejteni, és bízunk benne, hogy más sem.

Az ügyvezető igazgató távozása elégtételt jelentett volna, ha a színház is tisztázza a döntés mögötti indokokat?

Mindazok után, ami történt, azt tudom mondani, hogy egy valós közleménytől Kiss-B. még nem lesz jó vezető, és a kollégája távozását megelőző (és az azt követő) időszakban tanúsított magatartása sem válik semmissé. Ha egy valós közlemény jön ki, akkor ma nem tartunk itt, így nehéz erre a kérdésre válaszolni. Az ideális igazságszolgáltatás szerintem olyan, amelynek következtében egy sértettnek a megbocsátásra is van lehetősége. A kulturális területen felbukkanó hasonló (és még durvább) ügyek kapcsán én is végignéztem a karaktergyilkosságok jelenségét. Szerintem ezzel nem megy előrébb a világ. Megértem az ilyen következményektől való félelmet az ügyek kezelését illetően, ezért is lenne szükség megfelelő eljárásmódra, szabályozásra. Nem hiszek a teljes életművek felszámolásában, a visszavett díjakban vagy a köztéri kövezésben. Tudom, hogy egy „bárki bármit mondhat zaklatás címszó alatt” típusú világ is rémes következményekkel járna. A sok rosszul kezelt ügy pedig láthatóan rossz fényben tünteti fel a szakmánkat. Ahogyan a rosszul kommunikált érzékenyítő „akciók” is. A tisztázatlan helyzetek következménye az áldozathibáztatás. Így ránk vetítve valóban lényeges lenne, hogy ne skarlát betűvel megbélyegezve mászkáljunk. Ehelyett egyfajta lebegtetés van, és háborúzunk, miközben Kiss-B. Atilla még mindig nincs felelősségre vonva.

Mit takar pontosan ez a háború?

Az elmúlt egy évben a főigazgató mindent elkövetett, hogy befeketítsen minket. Már az is elég, ami a nyilvánosság előtt zajlik, de a legtöbb dologról nem is tud senki. Beperelt, feljelentett és elkezdett ellehetetleníteni gyakorlatilag mindenkit, aki nekünk segíteni próbált. Legyen az jogvédő, sajtóorgánum vagy barát. Eközben álhíreket terjeszt rólunk a társulatban és azon kívül is. De itt kell megállnunk a részletezésben, mert azzal már bajba sodornék másokat. Szerintem elég, ha csak egymás mellé rakja bárki Kiss-B. nyilatkozatait a témában. Örkény István sírva könyörögne a receptért... Ha valaki ily mértékben teszi nevetségessé magát nyilvánosan, akkor nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy bármilyen más menedzsmenttel és színházvezetéssel kapcsolatos dolgot hogyan intézhetett és intézhet.

Mit jelentett az életükben, amikor az Indexen megjelent az üggyel kapcsolatos első hír, amiben először két sértett nyilatkozott, szintén névtelenül.

A sajtónyilvánosságot mint opciót elég sokáig kategorikusan kizártuk. Azt gondoltuk, hogy ez egy intézményen belüli probléma, ami főképp belső kommunikációt igényel, néhány szempontból a fenntartó, Emberi Erőforrások Minisztériumát érintő kérdésekkel. De amikor eljutsz odáig, hogy a rendelkezésre álló összes hivatalos utat próbálod bejárni, és nemhogy nem jutsz vele semmire, de belekeveredsz egy olyan retorziós spirálba, amibe belebetegszel, és jogilag sincs belőle kiút, akkor azt mondod, már nincs veszítenivalód, eljött az ideje annak, hogy mások is megtudják, hogyan zajlanak ezek a dolgok, és mi történik. Az Index 2020-as cikkei nagyon sokat jelentettek a szó szerinti életben maradás tekintetében. Azt éreztük, nem vagyunk egyedül, van remény. A társadalom számunkra ismeretlen tagjaitól csak pozitív visszajelzés érkezett. Az első cikk megjelenése után mintegy háromszáz támogató üzenetet kaptak a sértettek az Operettszínház dolgozói a vonzáskörzetében tevékenykedő mintegy ötszáz embertől. Aztán érezhetővé vált, hogy „me too” és „me too” között is van különbség.

Miben nyilvánult meg a különbség „me too” és „me too” között? Vagyis az önök ügye és más zaklatásokkal kapcsolatban?

Amikor valaki eljut odáig, hogy a nyilvánosság elé tárja, ami vele történt, akár edukációs szándékból, akár segélykiáltásként, az komoly vállalás, rengeteg kockázattal jár. De amikor azt látod, hogy az ilyen eseteket zászlóként cipelő fórumokon ez az ügy egy szót sem érdemel, az komoly károkat okoz, mert megkérdőjelezed, hogy jól döntöttél-e. Kínodban párhuzamot kezdesz vonni, hogy a Vígszínház vagy a Táncművészeti ügye az fontosabb? Az a baj, hogy a mi ügyünk névtelen, vagy hogy Kriza sem sztár, csak egy mezei perverz? Ez rémes. Hiszen ezek az ügyek nem egymáshoz képest viszonyítandók, súlyukat pedig nem a médiának és a Facebooknak kéne meghatároznia. Mégis ilyesmiken pörögsz. Kicsit belehaltunk abba, ahogyan azt figyeltük, ki az, aki foglalkozik a velünk történtekkel, és ki az, aki nem. Sokaktól kértünk segítséget, de a kapcsolatrendszer és jó viszony nem sokat számít az ilyen ügyekben. És persze ott a másik oldal, amikor látod, hogy akad olyan felület, amelyiknek igenis természetes, hogy megosztja a velünk kapcsolatos híreket, és olyan is van, amelyik nagyon sok mindent kockáztatott vele, mégis megtette. Vajon ezeken a helyeken tudják, hogy milyen sokat jelent ez nekünk? Meg tudjuk mi hálálni nekik valaha ezt a bátorságot és szolidaritást? És itt első helyen gondolok Kovács Bálintra, aki belekezdett velünk ebbe az egészbe.

A sajtóban ebben az ügyben az az utolsó hír, amikor Gulyás Gergely 2020. augusztus 6-án elismerte, hogy a sértetteket nem kérdezte ki senki a vizsgálat során.

Amit egyébként ezt megelőzően már több mint tíz érintett írásos nyilatkozatban erősített meg, de ezt teljesen figyelmen kívül hagyták. Egyik ügyvédünk, dr. Gál András ezért ekkor azt mondta, hogy végre ország-világ előtt mondták ki, amit mostanáig bizonyítani próbáltunk. De ennek sem lett következménye. Még csak felháborodást sem keltett. Az Operettszínházban azóta az adatszolgáltatást mindenféle formában megtagadták. Szóval mi – akiknek az ügyében egy ilyen állítólagos eljárás elindult – nem láttuk a dokumentumokat, és ugye ott sem voltunk ezen az állítólagos vizsgálaton. Egyetlen információhoz jutottunk hozzá az adatigénylések során: megtudhattuk a cég nevét, amelyik a vizsgálatot lebonyolította. Kiderült, hogy az (állami) intézmény felbérelt egy vagyonvédelmi tanácsadó céget, amiről semmiféle háttérinformáció vagy referencia nem áll rendelkezésre az interneten, és velük bonyolított le valamit, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Hát ennek a vizsgálatnak a dokumentumait juttatta el Kiss-B. Atilla a minisztériumba. Őszintén úgy gondoljuk, hogy ebben az ügyben az Emmit és Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető minisztert is megvezette.

Az önök ügyében mi a legfájóbb tapasztalat vagy tanulság?

Iszonyú megalázónak érezzük ezt az egészet, ami egy éve zajlik ellenünk, és az ügyünkkel a nagy píszízajban nehéz a józan közepet megszólítani. A rengeteg jó vagy rossz szándékú pletyka, ami ezt az ügyet övezi, elképzelhetetlenül kártékony. Elképesztő, hányan gondolják azt, hogy bármit is tudnak arról, hogy mi zajlik, mi történt, esetleg kik a szereplői, és milyen formán. Belekezdesz egy ilyen harcba, majd mikor hátranézel, azt látod, hogy mögötted magukat leendő igazgatóknak képzelők, álsegítők, önkéntes jóakarók, politikusok szörföznek a problémád farvizén. Az ügy, ami rólunk szólt, amiben mi úgy szenvedünk, hogy azt elmondani is képtelenség, egyszer csak mindenkinek más miatt lesz fontos, sőt egy ponton abszurd módon nekünk kell vigasztalni másokat. Borzalmas dolog magyarázni azt, hogy nem sértett sündisznók vagyunk, akiknek nem tetszett a rendszer, nem tűrték a kritikát, vagy akiket valaki felhergelt, hanem valós és tűrhetetlen problémákra próbálunk megoldást és segítséget kérni. Az ellehetetlenítésnek és verbális bántalmazásnak létezik az a fegyvertára, amiről két évvel ezelőttig én még csak nem is hallottam. Megalázás és megfélemlítés, kiszolgáltatottság teremtése, hozzá nem értésből fakadó retorziók, besúgóhálózat kiépítése, zsarolás, szexuális fenyegetettség. Ha mindez egy multi cég folyosóján történik, akkor a két vezető másnap már nem dolgozik ott.

Mi volt a jellemző a közvetlen környezetük reakciójára? Gondolok itt a kollégákra, barátokra.

Az úgynevezett megfigyelők ugyanúgy a bántalmazási helyzet részesei, az ugyanis átélésre, reagálásra és állásfoglalásra kényszeríti őket is, amit viszont a helyzetükből adódóan nem mindig tudnak megtenni. Az elmúlt másfél év nagyon hektikus volt a környezetünk viselkedését illetően. Eleinte mindenki melletted áll, nagy a lelkesedés, támogató üzenetek százait kapod, mindenki esélyt lát a happy endre, nagy a zsizsegés, magas a hőfok. Aztán a helyzeted felnagyítja saját gyávaságukat, megalkuvásukat vagy a fájó tehetetlenséget, na meg kezd úgy tűnni, hogy ez nem egy sikeres harc. Sokan elfáradnak, a legtöbben pedig hirtelen el is tűnnek az életedből. Találnak egy a maguk számára elfogadható indokot, vagy éppen egy hazugságot, de a vége ugyanaz. Magadra maradsz.

És a társulat részéről milyen reakciók érkeztek, mennyire fejezik ki a támogatásukat az önök ügye mellett?

Őszintén megkímélném magunkat már attól, hogy társulati tagok különböző (általunk egyébként mindig ismert) indokokból tett megnyilvánulásainak tegyem ki újra ezt az ügyet. Bárcsak el lehetne érni, hogy akinek nincs valós tudása vagy érintettsége a témánkban, az inkább ne szólaljon meg. Az Operettben most mindenki jól keres, legalábbis a pandémiás helyzethez képest. Ez egy kevésbé kiélezett időszakban is nagy úr, most meg pláne. Pénzzel, felkérésekkel, díjakkal, megfélemlítéssel, látszatpromócióval támogatást és hallgatást is lehet venni. Ám az, hogy valaki csöndben van, nem azt jelenti, hogy nem ítéli el a vezetőség viselkedését.

Tudjuk, hogy többen vannak velünk, mint ellenünk.

Tudom, hány tag egyeztet titokban más színházak igazgatóival, hányan mosolyognak Kiss-B. szemébe, dobálják a szívecskéket a Facebookon, aztán szidják őt nyomdafestéket nem tűrő módon, vagy mindezek nélkül csak szimplán titokban szolidaritanak. Én még soha nem találkoztam olyannal, aki Krizát akár csak kedvelte volna, gyomorforgató stílusát kivétel nélkül erősítheti meg mindenki, azonban a magyar viszonylatban, már akár egy bíróságon is helytálló személyes mondanivalóval „csak” 30-40 ember érintett. Egyénekről beszélhetünk a társulatban, akik valóban próbáltak tenni értünk, de bátor cselekedeteik a négy fal között maradtak, teljes érdektelenséget vagy retorziót eredményezve. És hát mindenki mérlegel. Ebben a műfajban egyébként is sokkal nehezebb forradalmárnak lenni: ha az ember konfrontálódik a munkaadójával, kevesebb a továbblépési lehetőség. Operettszínház ugyanis egy van az országban. Elvárható az bárkitől is, hogy feladjon, de legalábbis kockára tegyen mindent egy igencsak kétséges kimenetelű ügyért? Szerintem nem. Hosszú évek tartalma, közös munkája mindenesetre hamar feledésbe tud merülni, ha az érdek mást diktál.

Tudna olyan példát említeni, ami kifejezetten önre nézve volt valós következmény?

A számomra egyik legfontosabb ember még a vezetőséggel való megbeszélés előtti napon felkészített a lehetőségeimre. Azóta viszont már nem keres, és nem beszél velem. Tizenöt hónapja, tizenöt közös évünket tüntette el emiatt. Szintén nehezen feldolgozható eset az a fiú, aki az érzelmeket felhasználva próbált közelebb kerülni hozzám. Miközben veszélyes játékot játszott az érzésekkel, segítséget és támogatást színlelt, hozta fontos emberek fontos üzeneteit, információkat. Aztán egy ponton kezdett feltűnni, hogy ezekből nemhogy semmi nem igaz, de pont az ellenkezője valósul meg. Lassan álltak össze a mozaikdarabkák. Hogy magától vállalta-e a bennünk ellenséget látók számára a besúgó szerepét, vagy megbízást teljesített, nem tudom. Egy háromsoros e-mail kíséretében egyik napról a másikra eltűnt az életemből.

Ennyi veszteség és fájdalom mellett lehet, hogy furcsa ilyet kérdezni, de volt valamilyen pozitív vetülete a történteknek?

Azokkal az emberekkel, akik segítenek, kialakult egy olyan szövetség, ami egy életre szól. Ők olyan jogászok, jogvédők, kollégák és barátok, akik tűzön-vízen képesek átmenni értünk, és gyakran nagyon sokat kockáztattak Olyanok is akadtak, akik bár sérültek és szenvedtek ebben a történetben, mégis velünk vannak, és olyanok is, akik nem vállalhatják fel, de támogatnak. Folyik a munka, amiben minden egyes nap tanulunk valamit, és mindenki beleteszi azt, amije van. Az anyagi segítségtől a lelkin át a szakmaiig a legszélesebb spektrumon mozgatják a tudásukat. Újságíróknak, szerkesztőknek, orvosoknak is rengeteget köszönhetünk, ahogyan az ismeretlen szolidaritóknak is. Annyi csodás ember vesz körül ennek az ügynek a kapcsán, ami kárpótol szinte mindenért. Minden apró gesztus, szándék, akár ismeretlen visszajelzés tényleg életet mentett. A legnagyobb gondot számomra a hála megfelelő kifejezése jelenti.

Sok megpróbáltatáson esett át az elmúlt hónapok során. Mi az, ami miatt mégis megéri folytatnia ezt a procedúrát?

Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy megéri. De közben meg, ha nem harcolunk tűzön-vízen át például azokért az úgynevezett vizsgálati dokumentumokért vagy egy valódi eljárásért, ami sok mindenre fényt derítene, akkor lehúzhatjuk az elmúlt egy év minden történését és vele járó összes fájdalmat. Milyen példát mutatna ez másoknak, akik hasonló helyzetben vannak? Talán nekik is segítünk ezzel. Naivnak tűnhet, de mindannyian hiszünk abban, hogy segítséget fogunk kapni. Én hiszek a döntéshozókban és a nyilvánosság erejében is. Eltántoríthatatlanul hiszem, hogy az igazság bizonyítást nyer. Akkor végre vége lehet ennek a történetnek, és továbbléphetünk, és nem azt érezzük, hogy egy mókuskerékben rohangálunk körbe-körbe.

Valaki, aki nem olyan régóta van egy hasonló helyzetben, azt kérdezte, hogyan lehet ezt több mint egy éven át bírni és így élni. Hát nehezen... Ez nem élet. Inkább csak biológiai szükségletek fedezése egy szép új világ reményében.

Élet majd akkor lesz, ha az ügy végére pont kerül. Pont pedig akkor lesz, ha lesz valódi vizsgálat és következmény. Sem beárazni nem lehet mindazt, amin átmentünk, sem pénzzel jóvátenni. Egy rakás ember lett két lábon járó orvosi esettanulmány ettől az egésztől, de a SOTE-n lelket még nem műtenek.

(Borítókép: A Budapesti Operettszínház főbejárata a Nagymező utcában 2018. január 30-án. Fotó: Jászai Csaba / MTI)