A dokumentumfilm mint műfaj megjelenése komoly etikai kérdéseket vetett fel Kanadában: mennyi igazságalappal kell rendelkezni az ábrázolt témáknak? Őszintének kell-e lenni egy dokumentumfilmnek? Vajon igazságos az, ha a film készítője nem tagja a megörökített közösségnek, vagyis, ha „fehér emberként” eszkimókról mesél? Különbség tehető-e a kívülálló nézőpontja, valamint a film készítője szempontjából kedvező ábrázolásmód között? Robert Flaherty, az első kanadai dokumentumfilm rendezőjének hívei szerint igen, még akkor is, ha Flaherty a lehető legrosszabb példa, hiszen valójában amerikai volt...
A legelső – nem fiktív – kanadai vonatkozású film amerikai gyártmány, név szerint a Nanuk, az eszkimó (Nanook of the North) volt. Robert Flaherty 1922-ben rendezett filmjét máig amolyan vegyes felvágottnak, a dokumentumfilmet drámai elemekkel kiegészítő mozinak tartják. Az inuk eszkimók (vagyis az inuitok) mindennapjait megörökítő alkotás beavatott színészekkel dolgozott, a jeleneteket is előre begyakorolták vagy felvázolták a szereplőknek ahelyett, hogy spontán történéseket rögzítettek volna. A Nanukot inspiráló sztori megnyitotta a dokumentumfilmben rejlő lehetőségek tárházát, a film átütő sikere ellenére azonban a kanadai dokumentumfilm-gyártás 1939-ig szinte egy helyben topogott.
A XX. század első negyedében fejlődésnek indult az infrastruktúra: a Canadian Pacific Railway (Kanadai Csendes-óceáni Vasút), valamint a Massey-Harris (mezőgazdasági gépekkel foglalkozó vállalat) reklám céljából előszeretettel használt rövidebb lélegzetű dokumentumfilmeket. A szövetségi kormány 1918-ban megalapította az első filmgyártó egységet, a Canadian Government Motion Picture Bureau-t, magyarul a Kanadai Állami Filmirodát (igaz, eleinte Exhibits and Publicity Bureau-nak hívták, csak 1923-ban keresztelték át későbbi nevére).
A műhely célja olyan filmek gyártása volt, amelyek a kanadai kereskedelmet és ipart propagálták. A kereskedelmi miniszter 1924-ben úgy fogalmazott, az iroda rendeltetése a (természeti) látványosságok, a mezőgazdasági erőforrások, valamint az ipari fejlődés külföld felé kommunikálása volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a legelső kanadai hangos dokumentumfilm az 1935-ös Lest We Forget, Kanada szerepét az első világháborúban taglaló mozi volt.
(Korábban George Valiquette québeci rendező készített a kormánynak három filmet – 1922-ben, 1923-ban és 1925-ben – különféle sarkvidéki expedíciókról. Az ekkortájt készülő úti beszámolók azonban szinte a nullával egyenlő művészi értékkel bírtak, és nem számítanak hagyományos dokumentumfilmnek.)
Az 1930-as években egy privát cég, az Associated Screen News dominálta a dokumentumfilm-gyártást. Az ASN főleg – a Bureau-hoz hasonlóan – ipari filmanyagokat készített, viszont ezek az alkotások már kimondottan szórakoztatás céljából kerültek a filmszínházakba. A kanadai filmgyártás úttörőjeként ismert Gordon Sparling karrierje nagy részét az ASN-nél töltötte, az ő nevéhez fűzhető az 1934-es rövidfilm, a régit az újjal szembeállító Rhapsody in Two Languages. A dokumentumfilm Montréalban játszódik: a városi környezet egyszerre modern, hiszen csili-vili automobilok cikáznak az utakon, másfelől viszont letűnt, hiszen egy-egy lovas kocsi is feltűnik a képkockákon.
1939. május 2-án megalakult a National Film Commission, mai nevén Kanadai Nemzeti Filmbizottság (National Film Board). Egy skót filmrendező, John Grierson azt vallotta, hogy az országnak olyan filmeket kellene készíteni, amelyek minden kanadai számára közérthetők, oktató jellegűek, rávilágítanak az ország életmódjára, valamint az esetleges problémákra. Mackenzie King miniszterelnök kérte fel Griersont arra, hogy dolgozzon ki a dokumentumfilm-készítéshez és -forgalmazáshoz szükséges stratégiát. Grierson rukkolt elő a „dokumentumfilm” kifejezéssel, amely szót elsőként Robert Flaherty 1926-os filmjére, a Moanára húzta rá.
Tudom, hogy Kanada nem veheti fel a verseny Hollywooddal, de az ismeretterjesztés és információszolgáltatás terén nincs, ami az utunkba állhatna
– vallotta a skót filmmogul, aki nagy hangsúlyt fektetett a különböző kisebbségek bemutatására.
A Filmbizottság robbanásszerű fejlődést produkált a második világháború idején, hiszen a világégés egyet jelentett a propagandafilmek és -sorozatok (például a második világháborút propagáló sorozat, a Canada Carries On) terjedésével. 1941-ben Stuart Legg filmje, a Churchill’s Island nyerte el a legjobb rövid dokumentumfilmért járó Oscar-díjat, méghozzá ebben a kategóriában a világon elsőként.
Kanada a nemek közötti – szakmabéli – gátat is igyekezett áttörni. Az első lépések ennek érdekében az 1970-es években történtek, ekkor (egészen pontosan 1974-ben) alakult meg ugyanis a Filmbizottság égisze alatt egy feminista filmgyártási egység, a Studio D. Habár nők korábban is dolgoztak a Filmbizottságban, főként alacsonyabb pozíciókat, például titkárnő vagy vágó munkakörét töltötték be, mintsem rendezőként vagy producerként keresték volna a kenyerüket.
Az 1960-as évek nőjogi mozgalmai hatására előtérbe kerültek azok a hölgyek, akik elkezdték a Filmbizottság „fülét rágni” a változásért. Meg is lett az eredménye, hamarosan új szelek fújtak a bizottság körül: a kormány szinte belekényszerítette a közintézményeket, hogy nyissanak a női szakemberek felé, ezáltal pedig akaratlanul is elősegítették a kreatív szellemű hölgyek szakmabéli fejlődését.
A feminista filmipar egyik arca, Kathleen Shannon 1956-ban csatlakozott a Filmbizottsághoz. A rendezőnő/producer legfőbb érve az volt a női munkaerő alkalmazása mellett, hogy Kanada mégsem képviselheti úgy önmagát a világ előtt, miközben megfeledkezik népessége feléről...
Kanada volt a legelső ország, amely ilyen mértékben támogatta és elősegítette a feminista, illetve női szakemberek által megálmodott dokumentumfilmek születését, forgalmazását és sikerét. A Studio D több tucat, elsősorban a női lét sokszínűségét, valamint a nők által megélt társadalmi kérdéseket firtató dokumentumfilmmel rukkolt elő.
A rohamosan fejlődő, ám pénzügyileg igencsak rosszul álló stúdió híres volt arról, hogy támogatta a színes bőrű alkotókat is. Igen ám, csakhogy 1989-ben – a nőjogi szervezetek lobbija és megannyi tüntetés ellenére – szinte teljesen megvonták a Studio D finanszírozását, a dolgozókat elbocsátották, a helyüket pedig szabadúszó filmes szakemberekkel pótolták. A Studio D fennállása alatt több mint 125 filmet készített, mielőtt 1996-ban végleg lehúzta a rolót.
A magánszektorban dolgozó Allan King óriási népszerűségnek örvendett – mi több, nemzetközi hírnévre tett szert „cinema verité” stílusú filmjeivel. A történtek hiteles(ebb) megragadásáról ismert irányzat arra ösztönözte a szakmabélieket, hogy alkotásaikkal minél pontosabban leképezzék a valóságot. A független női alkotók is remekeltek ekkoriban: Diane Létourneau például a québeci apácák életét filmesítette meg Les Servantes du bon Dieu című filmjében, míg Luce Guilbeault a nők otthoni, háztartásbeli szokásait vette kamerára a D’abord ménagères-ben (vagyis bebizonyosodott, hogy a női alkotók valóban női témákat dolgoztak fel).
A független filmesek az 1970-es években „szedték meg magukat”, amikor is kinyílt a pénzcsap, a Telefilm Canadának, a Canadian Media Fundnak és a Filmbizottságnak hála hatalmas összeges vándoroltak a gyártók zsebébe.
(Az angol nyelvű független dokumentumfilmek elterjedésében hatalmas szerepet játszott a Documentary Organization of Canada, röviden DOC. A torontói szervezet egyfajta közösségként szolgál Kanada független dokumentumfilmes szakembereinek.)
Három divathullám jellemezte a 20. század végi dokumentumfilm-ipart: a Filmbizottság átállt a videókészítésre, a szakemberek eltávolodtak John Grierson hitvallásától, továbbá megfigyelhető az őslakos filmesek térnyerése a szakmán belül. A dokumentumfilm-ipar eltávolodott a száraz stílustól, helyette játékos, már-már szarkasztikus elbeszélésmódot öltött.
A kanadaiak hosszú évtizedekig kizárólag a tévéképernyőről ismerték – pontosabban ismerték félre – az őslakosok életét, egyetlen információforrásuk a mozi volt. Sajnos az így bemutatott filmek nagy része tovább fokozta a fals, sokszor rasszista elképzelések kialakulását a First Nation (Első Nemzet), a métis és az inuit népességekkel szemben.
A hamis ábrázolásmód egyetlen oka az volt, hogy a történeteket nem őslakosok, hanem fehér emberek dolgozták fel, így pedig – személyes tapasztalat híján – a műsorok hiteltelenné váltak. 1937 és 1966 között több mint 55 film készült az őslakosokról, mégsem általuk.
A kanadai őslakos film születése 1968-ra tehető, amikor is a Filmbizottság montreali székhelyén felismerte, nagy a baj: az őslakosok történetét eddig nem az őslakosok filmesítették meg. „Cserébe”, amolyan kárpótlásként George Stoney rendező megalapította az Indian Film Crew-t, az első kanadai őslakos filmgyártási egységet. Az őslakosok által készített mozi sikeresen rácáfol a sztereotípiákra – a narratív szuverenitás és az önrendelkezés újra fontos elemévé vált a dokumentumfilm-iparnak.
A kanadai dokumentumfilm-iparról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmas lenne. Multikulturális ország lévén nincs híján az egyéni hangoknak, az idő múlásával – na meg a píszi ideológia elterjedésével – egyre inkább rivaldafénybe kerülnek a különböző kisebbségekből érkező szakmabéliek. Kanada első látásra nyugodt, talán kissé unalmas vidéknek tűnhet, ám aki egy kicsit is elmélyül a dokumentumfilmek világában, az hamar rájön: nem minden az, aminek látszik. Még akkor sem, ha dokumentumfilmekről beszélünk...
(Borítókép: A Nanook of the North dokumentumfilm egy részlete. Fotó: John Springer Collection / CORBIS / Corbis / Getty Images)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
