Tóth Krisztina: Egyszer csak az arcukra fagy a mosoly

Amikor felhívtam az interjú miatt, az a furcsa helyzet állt elő, hogy én már láttam az előadást, ön viszont még nem. Azt mondta, nagyon izgul, beszéljünk utána. Most már utána vagyunk. Hogy tetszett a darab?

Szép előadás! Sok mindent hasonlóképpen képzeltem. A fülkés színpadkép nagyon jó, ez a látványtervező és a rendező ötlete volt. Ezek a fülkék emlékeztettek engem a lepedővel elkülönített orvosi vizsgálókra, és az ideiglenes sátrakra is, amelyekből az utóbbi években annyit láttunk, hogy a szemünkbe égett a látvány. Tehát a színpadkép nagyon távolról, de mégiscsak utal a Covid-időszakra, noha semmi köze nincs hozzá.

Ez az előadás színpadon és képernyőn is élvezhető. Nincs kompromisszum, nem az történt, hogy amíg nem tudunk színházba menni, oldjuk meg valahogy, aztán majd minden a helyére kerül. A rendezés egyik csúcspontja számomra az a jelenet, amikor a főszereplő telefonál, és közben jógagyakorlatokat végez. Amikor a kancsóról beszél, és közben kancsóformát alakít a testével. Sok-sok szép áttűnés van, az előadás képi humora rímel a szöveg humorára, egyszerű megoldásokkal, mégis rétegzetten jeleníti meg dráma összetett konfliktusait.

A főszereplő egy színésznő, aki hosszú idő után először kap fontosabb szerepet. Civilben frissen elvált, kisgyermekes anyuka, aki a munkája miatt segítségre szorul a gyerek körüli teendőknél. Külön él a férjétől, de nem tud nélküle létezni. Saját édesanyja képtelen használni a Skype funkciót a számítógépén, ezért arctalan hanggá válik a beszélgetéseiknél. Utálja gyereke óvó nénijét, mert az előítéletes és korlátolt, de ő maga is tele van prekoncepciókkal, sztereotípiákkal. Ő is, ahogy mindenki körülötte, zsákutcába jutott. Esélyük sincs?

Ha egy bölcs mondatban össze tudnám foglalni a darabot, valószínűleg azt a mondatot írtam volna meg. Egyébként van olyan mondat a darabban, amit afféle kulcsmondatnak szántam, és a rendező szépen helyzetbe is hozta. Az utolsó jelenetben a főszereplő és volt férje huzakodnak a férfi ügyvédi talárján. A nő fel akarja vágni, hogy abból csináljon a gyereknek farsangi denevérjelmezt. A férfi erre kissé patetikusan megkérdezi: Te fel akarod darabolni az igazságot? Természetesen mindenkinél csak részigazságok vannak. Nincsenek jók és rosszak, mindenki csak a saját történetét látja. Mint az online kommunikációban. Mindenki fejben építi fel a saját igazságát, és nincs átjárás a különféle igazságok között. Nincsenek érvek, párbeszéd, csak sérelmek, amelyekért előbb-utóbb elégtételt vesznek a szereplők. Aztán a láncolat egy pontján valaki áldozattá válik.

A darabban több konkrét áldozat is van. Az egyik egy óvodás, akit elüt az autó, a másik a főszereplők saját gyereke. Rajtuk csattan minden, amit megtudunk a felnőttekről.

Mindenki tovább nyomja az őt ért agressziót, és minden szereplő életében ott van valami személyes kudarc vagy tragédia. A főszereplő nő próbálja valahogy kiereszteni a feszültséget, de a saját anyja se érti meg, a problémáit mindenki bagatellizálja. A férfitől meg mindenki azt várja, hogy minden helyzetben álljon helyt.

Ez a kétségbeesett és magányos igyekezet valódi, feloldhatatlan tragédiába torkollik.

2018-ban írtam ezt a darabot, 2019-ben jelent meg. Akkor a párbeszéd-képtelenség és az elszigetelődés foglalkoztatott. Meg az a sok-sok elvárás, aminek meg kell felelnünk. A totális szétesettség, ahogy az életünk különböző helyszínei között szaladgálunk, és töredék időkben próbálunk mindent elvégezni. Nem alakulhat ki közöttünk normális párbeszéd, mindenki monologizál.

Melkvi Bea négy, Karalyos Gábor két figurát alakít a darabban. Ez szerzői vagy rendezői ötlet?

Így írtam meg. Összesen két színészre gondoltam ki a darabot, őt játszanak minden szerepet. Karalyos Gábor az apa és a rendőr, Melkvi Bea pedig anyuka, óvónő, pszichológusnő és egyben a saját anyja is. Nagyon tetszett, ahogy megformálja a saját anyukáját. Az ember számtalan rossz reakciót, beidegződést hoz magával a családból. Fontos volt, hogy ő a saját anyjával – tehát magával is – párbeszédbe kerüljön. Félelmetesen jól csinálta!

Kevés áthallós, kibeszélős eleme van a darabnak, talán ilyen a Szivárványcsúszda című gyermekverskötet, amit az óvó néni erős fenntartásokkal fogad.

Igen, az óvó néni gyanakvóan fogadja a kötetet. Nem nagyon szeretne ismeretlen kortárs verseket beengedni az óvodai repertoárba. Csak olyan irodalmi anyagot használ, amit a már a szülők is ismernek a saját gyermekkorukból.

Nem érti, hogy lehet szivárvány és csúszda egy gyerekkönyv címében. Hasonló értetlenség időnként tapasztalható a közbeszédben is.

Hangsúlyozom, hogy ez a darab 2018-ban született.

Másképp működik ma a darab, mint amikor három éve megírta?

Ez ősbemutató, tehát most játsszák először, de szerintem nem. Ha az ember figyel a korra, és megpróbálja annak lényegi rezdüléseit, problémáit megragadni, rögzíteni, akkor jó esetben kiderülhet, hogy a műalkotás kicsit még többet is mond a bajokról, mint maga a szerző. Mindaz, ami engem akkoriban foglalkoztatott, ma is gond. A párbeszéd-képtelenség, a szeparáltság. Azóta ránk szakadt egy világjárvány is. A folyamatok jóval korábban indultak, és gyakran csak a következményekkel szembesülünk, pedig semmi sem előzmény nélkül történik. Omlik össze körülöttünk a világ, pusztul az élő környezet.

Annyira, hogy tönkremennek az emberek. A főhős is így jár, sőt, talán bűnössé is válik.

Ezt így nem mondom ki. Fontos a kérdőjel, a nézőnek kell ezt átgondolnia.

Az tény, hogy a nőt elvakítják a saját belső történetei, irracionális indulatokat, haragot érez valaki iránt, akit csak nagyon felületesen ismer, ráadásul ezeket az indulatokat rávetíti a fia óvodástársára is.

Az volt a szándékom, hogy a darab végén a néző dönthessen, vagy legalábbis gondolkozzék el, hogy vajon bűnös-e a főszereplő, vagy sem. A bizonytalanság gondolkodásra ösztönzi az olvasót vagy nézőt. Nincsenek objektív igazságok, csak szubjektív benyomások. Egyetlen dolog számítana, a belső mérték. De ez a fajta töredezett élet lehetetlenné teszi, hogy a szereplők a saját belső órájukhoz igazodjanak. A külvilág kikezdi a személyiségük integritását. A küzdelem legnagyobb tétje a személyiség autonómiájának, másképpen szólva a személyes méltóságnak a megőrzése.

Ebben a darabban nem különleges emberek mennek tönkre, nem rendkívüli sorsú emberek veszítik el a méltóságukat, erodálódik a személyiségük, vesztik el a belső iránytűjüket, hanem olyanok, mint mi. Az ő világuk a mi világunk.

Erről akartam beszélni 2018-ban, és tulajdonképpen azt látom, hogy tökéletesen aktuális, amit akkor mondani akartam.

Írói szempontból örvendetes, hogy aktuális maradt a mű, de az kifejezetten szomorú, hogy a világ ugyanolyan rossz, vagy még rosszabb, mint három évvel ezelőtt volt.

Rosszabb. Azóta jócskán előrehaladt az a folyamat, ami rengeteg bajt, nehézséget okoz. Mindenki be van zárva a saját buborékjába, a járvány alatt pedig fizikailag is bezáródtunk.

A darab talán utolsó mondata így szól: Várj itt!

Én vizuális szerző vagyok. Amikor írok valamit, pontosan látom magam előtt a helyszíneket, a szereplők mozgását. Azt is elképzeltem, milyen testhelyzetben vannak a szereplőim az utolsó jelenetben, és ez a kép az előadásban nagyon szépen meg is jelenik. Végig mozognak, jönnek-mennek, majd egyszer csak kimerevednek és megállnak. Kicsit olyan, mintha hirtelen beállna az iránytű, és hopp, visszatérnének az origóhoz. Egy másodpercre csend lesz. A nőnek ebben a helyzetben ugrik be a mondat: Várj itt!

Az origóhelyzet abban segíti a nőt, hogy egy lehetséges hazugság árán másszon ki kétségbeejtő helyzetéből. Mintha az lenne a lényeg, hogyan úszhatná meg.

Inkább azt mondanám, hogy minden szereplő a túlélésre gyúr, de valójában senki nem él túl. Csinálja, működteti tovább az életét, de valójában már nincs jelen.

Általánosságban is elmondhatjuk, hogy ha pusztán a túlélésre játszunk, nagy valószínűséggel nem éljük túl?

Ha csak arra koncentrálunk, hogy a dolgokat valahogy kibírjuk, valahogy végigcsináljuk, akkor egy idő után nem leszünk benne a saját, egyetlen életünkben. Csak telik. Eltelik.

Szomorú és ijesztő világban leltározik ez az előadás. Megoldást nem kínál?

Tudja, én mindig gyanakszom, amikor kész megoldást kínál a mű. Jobban kedvelem azt, ha kérdéseket vet fel, méghozzá lényegi kérdéseket. Amikor olyasmit sikerül megfogalmazni, ami valójában mindenkit izgat. Ennyit mondanék erről.

A darab szereplői számára nincs megoldás.

Az önreflexiót mindenképp segíti. És a távolságtartást attól, amiben élünk.

Nem kellene a lehető legközelebb élnünk a saját életünkhöz?

A távolságtartás arra vonatkozik, ahogyan kényszerűségből éljük az életünket. Mindenki panaszkodik a közösségi médiára, de senkit sem kényszerítenek fegyverrel arra, hogy nap négy-öt órát a virtuális térben töltsön. Rengeteg dolgot felsorolhatnék, amire panaszkodunk, de valójában gyakran magunkat hajszoljuk bele ezekbe a helyzetekbe. Ha egy pillanatra kívülről látjuk ennek a struktúrának a szerkezetét és veszélyeit, az segíthet hátrébb lépni. Sokféleképp lehet érvényesen élni, nem muszáj mindig a külső elvárásokhoz, kényszerekhez igazodni.

Azt mondja, hogy ma rosszabb a helyzet, mint három évvel ezelőtt. Mire gondol?

A darabban egy elveszett óvodai műanyag játék kapcsán szabadulnak el az indulatok, a dolognak nincs óriási tétje, tehát egy darabig kimondottan vicces, hogy ezen rugózik mindenki, aztán egyszer csak az arcukra fagy a mosoly. Sokszor nincs valódi oka, csak ürügye az indulatkitöréseknek. Valójában magukra maradtak az emberek a frusztrációikkal, és kapaszkodókat keresnek. Szétszedi a személyiségüket a feszült helyzet.

És egyszer csak mindenkinek az arcára fagy a mosoly?

Rengeteg az áldozat. Itt vannak körülöttünk.

Mi a megoldás?

Ezt már kérdezte, nem vagyok próféta, csak író. Megfigyelő.

Lát biztató jeleket ebben a világban?

Látok. Ha valaki képes visszatérni a saját belső ritmusához, és az alapvető erkölcsi normákat követni, amelyek egyébként nem túl bonyolultak, akkor talán van arra esély, hogy jó irányba változzék valami. Ha megpróbáljuk lehántani a külvilág egészségtelen kényszereit, amit ránk mérnek, akkor talán van esély. De ha olyanokat mondok, hogy szeretet, szolidaritás, nyitottság, odafordulás, akkor az leírva banálisnak tűnhet. Pedig ez a darab erről próbál valamit mondani.

(Borítókép: Karalyos Gábor és Melkvi Bea a Denevér című előadásban. Fotó: Kállai-Tóth Anett)