Egy standupos, aki Fábry Sándor szerint jobb, mint ő

Az évtizedek alatt összegyűjtött építészeti bakugrásokat, buheracsodákat, oldalkocsis Pannóniával összehordott családi nyaralókat, és jóval több pénzzel, mint ízléssel épült villaszörnyeket egyaránt felvonultató épített bűnjelekről az adjunktus úr vetített képes előadásokat is tartott. Ezen eleinte kollégái, barátai és tanítványai röhögték könnyesre a szemüket, míg egyszer oda nem tévedt Fábry Sándor, aki úgy látta, hogy ezt a produkciót szélesebb körben is látni kell. 

Fábry Sándor humorista szerint az alapozta meg kettejük harminc éve tartó barátságát, hogy „Mindketten formakulturálatlanságunk szépségeit szedtük csokorba…

Amikor az első előadását láttam, azt mondtam, jobb, mint én. Ma talán úgy fogalmaznék, szakszerűbb, pontosabb, felkészültebb, és nem kevésbé humoros. Tehát más. Ő a moll, én a dúr.

Szalai András „mellékállásban” sikeres standupelőadóvá vált, bizonyítva a régi tételt, miszerint a téma az utcán található. Mivel az utcát értelemszerűen épületek veszik körül, egy műegyetemi professzor elég sok témára bukkanhat, ha akar. Miután nyugdíjba vonult, elérkezettnek látta az időt arra, hogy mindezt egy könyvben foglalja össze. Így született meg a Kis magyar snassz és neociki címet viselő ironikus történelemkönyv, a Kieselbach Galéria anyagiakban is megjelenő baráti támogatásával. 

Szalai András 850 fotóval illusztrált méretes jegyzőkönyve téglával, betonnal, vassal, hullámezzel, gipszkartonnal, és sok más egyéb építőanyagként használható matériával elkövetett vétségeinket sorolja fel a virágzó Kádár-kortól napjainkig.

Könyve címében szereplő „snassz” kifejezés „olyan dolgokra – a dolgok kinézetére és cselekedetek eredményére is – vonatkozik, amelyek esendőek, rosszul sikerültek, amelyek kapcsán olyan érzésünk támad, hogy »ez van, ezt kell szeretni«, hogy most már mindegy, így sikerült. A »snassz«, mint dolog , valaminek a hiányából – többek között az anyag, az eszköz, a készség, az ízlés, vagy mindezek együttes hiányából fakad, és buherálással keletkezik” – írja a szerző.

A könyv története egy fotóval indul, melyet egy téeszmajor falán elhelyezett, hegesztőpisztolyhoz is értő naiv művész által világra hozott zászlótartó-kompozíciót ábrázol. Az egyik lobogó rúdját egy ötágú csillaggal, a másikat egy bádogból készült nemzeti lobogóval ékesített tartóban lehetett elhelyezni.

Majd jönnek az egyéb csodák, melyeket a Kádár-kori emlékeiket még őrző túlélők hangos „tényleg” felkiáltásokkal néznek végig. Felbukkannak a „szerzett” betonvasból készült rácsok, kerítések, geometrikus, vagy Walt Disney-figurákkal hirdetve a népi kreativitás legyőzhetetlen erejét. Ez az erő jelenik meg a Kádár-kockának is nevezett, egységes tervek alapján épült családi házak egyedi burkolási ötleteiben, a hullámpalából épített kerti zuhanyfalakban, sufnicsodákban és a csináld magad technikával épült nyaralóépületekben is.

Megjelennek reklámtáblák és grafikák, vendégcsalogató kiskereskedelmi kreációk, házak, utcák, terek. Közelmúltunk, politikai, szellemi és erkölcsi változásainak, és a Tanúból ismert jelzőt használva „fokozódó” osztályharc megannyi lenyomata. Ilyenek vagyunk, ezt építettük a magunk képére és hasonlatosságára – üzeni a szerző, aki magáról azt állítja, hogy legszívesebben építész-pszichiáter lenne.

Ez egyelőre nem jött neki össze, de a standup műfajban is sikeres adjunktus könyvéből számos súlyos kóreset bizonyítékára bukkanhatnak a lélek diplomás mérnökei is. Egy könyvében is szerepelő jellegzetes példát személyesen is bemutatott az Index olvasóinak. 

A rendszerváltás körül – kicsivel előtte és valamivel utána – erősen sújtotta hazánkat a világkiállítás-láz. Az átkosban úgy gondolták, hogy 1996-ban Béccsel közösen csinálunk valamit, ami világszenzáció lesz, de a bécsiek leszavazták. Ezt követően B kategóriásra zsugorodtak az expóálmok

– kezd rövid történelmi visszatekintésbe egyik kedvenc budai helyszínén Szalai András. Az általa kedvelt terület a Rákóczi Ferencről elnevezett híd és a Duna vizén ringatózó A38-as kultúrhajó közötti részen helyezkedik el a budai oldalon. 

Kalauzunk megmutatja a félkör alakú utat, ami a Duna felől indul, és ott is végződik. A vágyott, de soha meg nem valósult világkiállítás révén keletkezett ez a beton félkörív, egyfajta körút, ami sehol sem kapcsolódik a mögötte lévő lágymányosi városrészhez. A sehová se vezető aszfaltív Magyar tudósok körútja néven szerepel a várostérképeken.

Az expó elsüllyedt, de ettől még rendre születtek a pályázatok különféle épületekre, különféle elképzelésekkel, ezek mellé előkerültek már meglévő tervek is az új egyetemi negyedhez. Telt-múlt az idő, és egyre több irodaház emelkedett a tervezett egyetemi campusok helyén – folytatja várostörténeti leckéjét a szerző.

Szalai tanár úr megállít minket egy jókora, már kissé megviselt díszburkolattal borított térnél az ELTE  lágymányosi campusa előtt. Kalauzunk elmagyarázza, hogy ezt a létesítményt Megállni tilos! táblával védték a ráhajtó autósoktól, majd került az útra egy „megfordulás biztosítása” magyarázó felirattal ellátott tiltó tábla is. Ideszállítottak néhány impozáns, betonból készült passzív tankelhárító eszközt is, amelyek megakadályozzák, hogy a leágazás nélküli félkörúton autóval végighajthasson bárki.

Ennek nem tudjuk az okát és célját. Elhelyeztek a tankelhárítók mellé néhány csinos kősziklát is, mert az szép. Ez az egyik kedvenc helyem, a Műegyetem környékén, mert csodálatosan értelmetlen.

– mutat körbe kalauzunk. Szép, értünk egyet vele, majd csendben nézzük, ahogy egy kertészeti szakember benzines fűkaszával nyírja a focipályányi tér díszburkolatának dúsan sarjadó füvét.

(Borítókép: A Kis magyar snassz és neociki című könyv. Fotó: Kieselbach Galéria)