A kiállítás – pontosabban a preraffaelita szó – nemcsak az alkotó szellemű ifjak csoportját, hanem egy fél évszázadot átfogó művészettörténeti korszakot is jelöl. Nem egységes stílusról beszélünk, noha a névadó maga a Preraffaelita Testvériség, az 1848-ban alakult londoni művészcsoport. A hét fiatal alapító közül három kiemelkedő, a preraffaelita stílust meghatározó művész, John Everett Millais, William Holman Hunt és Dante Gabriel Rossetti került ki, ők egytől egyig a Királyi Művészeti Akadémia tanítványai voltak.
Mint a fiatalok általában, ők is elégedetlenek voltak azzal a konzervatív oktatási módszerrel, amelyet az Akadémia a 18. század óta alkalmazott, vagyis amelyik a nagy reneszánsz mestereket (Raffaello, Leonardo) állította követendő példaként. A tanulók ezt az elvárást zsákutcának érezték, hiszen idegen volt a hétköznapi ember hétköznapi problémáitól. Ekkor döntöttek úgy, hogy nem a klasszikus reneszánszhoz, hanem a Raffaello előtti időkhöz, a középkori művészethez és a kora reneszánszhoz nyúlnak vissza, az ott megismert formavilág segítségével festik meg a számukra fontos vallási, morális vagy társadalmi kérdéseket érintő műveiket. Egyszerűbb, őszintébb, letisztultabb formanyelvről beszélhetünk
– kezdte az ismertetőt vezetőnk, Plesznivy Edit.
A lázadó preraffaeliták műveit a Tate kiállításán (2012-ben) Victorian Avant-Garde-ként, azaz viktoriánus avantgárdként mutatták be, amely elnevezés jól érzékeltette, hogy az alkotók szembefordulva a korábbi tendenciákkal a művészet drasztikus megújítására törekedtek: témaválasztásban (tabutémák, prostitúció, házasságon kívüli együttélés), azok feldolgozásában is újat mutattak. Mind a formavilág, mind a színhasználat üdítő volt, a ködös, sötét tónusokat felváltotta a világos, élénk színhasználat és a szabadban megfestett tájképek sora. A preraffaeliták még az impresszionistákat is megelőzték, ugyanis közel húsz évvel korábban kezdtek el a természetben alkotni.
A kiállítás kilenc egység közé szerveződik, Carol Jacobi, a kiállítás angol kurátora különböző témákra bontotta a tárlatot. Az első három szekció, a Középkori modernek, a Festett költészet és a Világi hit a mozgalom kezdeteit, a költészet és a vallás témát meghatározó szerepét mutatja be. A társaság tagjai nemcsak képzőművészek, hanem költők, írók is voltak: versek, novellák, esszék is fűződnek nevükhöz.
Rossetti azt vallotta, hogy egy műalkotást csak egy másik műalkotás értelmezhet, ezért ugyanazt a témát gyakran versben és képben is feldolgozta, a végeredményt pedig „kettős műalkotásnak” nevezte. A középkort idéző stiláris megjelenítés, a síkszerű kompozíció, a leegyszerűsített formavilág kortárs témákkal párosult. Az irodalomtörténész-családba született Rossetti sokáig maga sem tudta eldönteni, hogy az irodalom vagy a képzőművészet felé forduljon, végül egyesítette két szenvedélyét. Születésekor kapott keresztneve, a Dante Gabriel szinte predesztinálta arra, hogy a világirodalom egyik műremekének, az Isteni színjáték szerzőjének hatása alá kerüljön.
A Modern élet, illetve a Természethűség címet viselő szekciókban az angol emberek mindennapi problémáit (munka, női emancipáció, gyermeknevelés) állították az ábrázolások középpontjába. A kortárs fotográfia objektivitásával vetekedő tájképeken már-már tudományos alapossággal megfigyelt természetábrázolások születtek. A preraffaelita művészek figyelemmel kísérték a tudomány eredményeit is, különösen a geológia, a meteorológia és a botanika területére koncentráltak.
A természetnek szellemi és spirituális tartalmat tulajdonított John Ruskin művészeti író, aki azt vallotta, hogy a természet maga Isten alkotása, és ha valaki kellő alázattal, elhivatottsággal és elmélyüléssel közelít hozzá, akkor az alkotás révén isteni minőséghez juthat el
– magyarázta a társkurátor.
A kiállítás következő három egysége az eszményi szerelem, illetve a test, a lélek s az isteni szépség témáit mutatja be. A középkori történetekben is a modern élet és a modern szerelem pszichológiai problémáit keresték. Rossetti, valamint az őt követő fiatalabb, második generációs preraffaeliták voltak a fő képviselői az esztétikai mozgalomnak, amelynek középpontjában a szépség keresése állt. A kortársaik, szerelmeik, élettársaik arcvonásait magukra öltő – sokszor bibliai vagy mitológiai szerepekben megjelenő – női portréikon egy új, modern szépségeszmény fogalmazódott meg.
A Mítoszok és legendák szekció középpontjában a modern női hősök állnak. A 19. században a női egyenjogúságért folytatott küzdelem miatt sokan úgy gondolták, hogy az erős és önálló nő veszélyezteti az erkölcs, a család és a társadalom rendjét. A preraffaelita művészek először foglalkoztak ezzel a „problémával”, és lenyűgöző, erős nőalakokat teremtettek. Az istennők, csábítók és különböző mitológiai karakterek álarca mögé rejtett nők olykor másokra és magukra is végzetes „femme fatale”-ként jelennek meg a képeken.
A preraffaelita művészet kialakulásakor annak hatása még alig érződött Európában – így Magyarországon sem –, hiszen Anglia akkoriban meglehetősen elzárt ország volt, a brit festők zöme az imádott Itáliáig sem jutott el: a forrásokat sem eredetiben, csupán metszetek és másolatok alapján tanulmányozhatták.
Az infrastruktúra robbanásszerű fejlődésével, a világkiállítások megjelenésével azonban minden megváltozott. Noha a 19–20. század fordulójának magyar művészetét elsősorban osztrák, német és francia hatások formálták, a brit–magyar kapcsolatok első szárnybontogatásai hamarosan az irodalomban, a képző- és iparművészetben, építészetben is megtették hatásukat.
A preraffaelita művészet magyarországi hatásait bemutató kísérőkiállításon a Szépművészeti Múzeum preraffaelita grafikái mellett a gödöllői művésztelep munkássága, valamint Gulácsy Lajos „preraffaelita korszaka” is helyet kapott.
Az angol művészet inspiráló ismerete, stiláris, tematikai vagy motivikus rokonsága a magyar művészettel több alkotónál is feltételezhető. Ezt a kapcsolatot érzékeltetik a tárlaton Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly, Helbing Ferenc, Paczka Ferenc, Kacziány Aladár, Kozma Lajos és Sassy Attila művei.
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
