Robert Capa, az egyszemélyes hírportál

A tetten ért halál című könyvet lapozgatva olyan érzése támad az embernek, mintha egy mai hírportál fényképeit nézné, annak hasábjait olvasná. Egy polgárháború vizuális dokumentálása a közvélemény előtt is felfedte a harc szívszorító pillanatait, mégsem változtatta meg a világot, holott az akkori generáció még hitte, sőt hirdette a változás szelét. 

Szomorú válasszal kezdeném: Capa képei nem változtatták meg a világot. Ezt nem a pesszimizmusom, hanem a világ mai állása mondatja velem. Amit változtatott, az a fotóriportázs volt

– kezdte Korniss Péter.

Capa újságírást és politikatudományt tanult, soha nem hivatkozott magára művészként. (Ez a nagy magyar fotóriporterek többségére is jellemző, akik elsősorban megélhetés gyanánt, mintsem önkifejezés végett ragadtak kamerát). Élt egy legenda, miszerint a magyarok amolyan univerzális nyelvként tekintettek a fényképezésre, hiszen a magyar nyelvet a világon sehol nem beszélték, a hazai újságírók azonban meg akartak nyilvánulni. Korniss Péter szerint: 

Capa haja égnek állt volna, ha művészként hivatkoznak rá. Ő hit abban, amit csinált, fotóriporter volt. Ráadásul egy olyan fotóriporter, aki elkötelezett is, de ez már egy külön fejezet lenne az életében. Capa könyve erre a bizonyíték: mindig tudta, hogy hol áll, hogy milyen eszmékért lelkesedik, ezt pedig mindenkinek meg akarta mutatni. Nem egy olyan tudósító volt, aki megcsinálta a képeket, összepakolt és elküldte az anyagot, ő mögé ment az eseményeknek. Nemcsak a harcok véres oldalát, hanem a frontot és hátországot is bemutatta. A leglényegesebb azonban, hogy meggyőzni akart.

Kétségtelen, hogy Capa nemcsak Magyarország, de a világ egyik legismertebb fotóriportere. Élete rövid, mégis hihetetlenül tartalmas volt: rendkívül sokat dolgozott, vakmerő habitusára és kiemelkedő jelentőségű munkásságára jellemző, hogy jókor volt jó helyen. 42 évesen halt meg – megdolgozott a hírnévért. Hagyatéka szerencsére jó kezekbe került, hiszen öccse, Cornell megalapította a Nemzetközi Fotográfiai Központot, méghozzá bátyja emlékére.

A hasonmáskiadás néven futó könyv az eredeti albumra megszólalásig hasonlító változat, még sincs rajta Capa szerzőtársa és szerelme, Gerda Taro neve (noha a nő amolyan második szerzője a könyvnek). Gerda Taro egyike volt az első női fotóriportereknek, és az első nő, aki haditudósítói munkája közben halt meg.

Capa már nem volt ott, amikor André Kertész megtervezte a borítót, hiszen elutazott Kínába, a könyvet pedig bizonyos mértékig magára hagyta

– árulta el a borító titkát Rochlitz András, aki 11 évvel ezelőtt vágott bele a Capa-projektbe. 

A tetten ért halál új kiadásához a szerkesztők az eredeti papírképek és negatívok alapján készített új másolatokat használtak fel. Az első kiadás képminősége sokat javult, mégis megmaradtak André Kertész képszerkesztői megoldásai. Fotótörténeti szempontból fontos felfedezés, hogy Gerda Taro és Robert Capa mellett néhány felvétel barátjuk és alkotótársuk, David „Chim” Seymour munkája. A kötet szöveges tartalma, Robert Capa eredeti képaláírásai, Jay Allen író előszava mellett, kiegészült az International Center of Photography által gondozott Capa-archívum vezetője, Cynthia Young történeti igényű esszéjével is.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)