Agyonlőtt anyák, eltűnt tízezrek és egy író emlékezete

A szolgálólány meséje című könyv és sorozat nem véletlenül olyan sikeres. A történet abszurd, mégis valósnak hat: vajon a közeljövőben is megtörténhetne hasonló?

Pedig már meg is történt: van egy ország, ahol a nőket, bár nem arra használták, hogy futószalagon ontsák magukból a gyermekeket, de voltak  köztük olyan, a regnáló hatalmi rendszer politikája ellen tiltakozó állapotos nők, akiket elfogtak, megvárták, amíg megszülik a babájukat, majd kivégezték őket – az újszülötteket pedig örökbe adták olyan mélyen vallásos, a politikai vezetéshez lojális családoknak, amelyek tagjai sok esetben nem is tudták, hogy a hozzájuk érkező gyermek miként lett árva. Mintegy ötszáz ilyen adoptálás története vált ismerté, ami ötszáz kivégzett édesanyát és ötszáz kivégzett édesapát jelent, nyomtalan eltűnéseket. Nagyszülőket, akik gyermekük elvesztése után sosem látott unokájukat kutatták és kutatják.

Ez a történet Argentína egyik legsötétebb korszakába vezet, 1976 és 1983 közé, a katonai diktatúra idejére. A kivégzett édesanyák mellett mintegy harmincezer ember tűnt el nyomtalanul. Amikor a diktatúra véget ért, az argentinok azt mondták:

A bűnösöket elővették, kérdőre vonták és elítélték. Az eltűnt személyekről pedig amennyi információt csak lehetett, napvilágra hoztak. Az adoptált gyermekek történetének szálait is megpróbálták kibogozni, sok esetben sikerrel is jártak, bár a mai napig vannak olyan hozzátartozók, akik még mindig nem tudják, mi történt szeretteikkel, leszármazottaikkal.

Most, 2021-ben Budapesten a Cervantes intézet épületében ülök. A kivégzett anyák történetéről Hernán María Patiño Mayer, Argentína budapesti nagykövete mesél. Pontosabban bemutat egy tíz éve halott argentin írót. Ernesto Sabato (1911–2011) legfontosabb műve egy dokumentarista értékű könyv. A címe: Soha többé. Alapját az a kutató- és gyűjtőmunka adja, amelyet 1984-ben Sabato-jelentés néven is emlegettek. Az író ugyanis annak az eltűntek felkutatására felállított bizottságnak az elnöke volt, amely az argentin katonai junta 1976 és 1983 között elkövetett jogsértéseit és kegyetlenkedéseit tárta fel.

Ernesto Sabato 1911-ben született Rojasban, Buenos Airesben, és 2011-ben, alig két hónappal századik születésnapja előtt Santos Lugaresben halt meg. Fizikát tanult, majd tanított is, ám miután 1945-ben megjelent első novelláskötete, otthagyta a tudományos pályát. Három regényt írt, közülük a leghíresebb, Az alagút (El tunel), egy szerelmi gyilkosság lélektani drámája, amely betekintést enged az elkövető lelkének és agyának legsötétebb zugaiba. Az alkotás több szempontból is borzongató: hihetetlen szépséggel írja le egy torz elme működését.

Az író születésének 110. évfordulóján most kiállítás nyílt Sabato portréiból és műveinek gyűjteményéből. A megnyitón Az alagút című műből olvasott fel részleteket magyarul Kiss Flóra és Vecsei H. Miklós, spanyolul pedig Jankovics Bernadett és Mihályfy Júlia.

A Cervantes intézet termében fekete-fehér képek mintázata töri meg a napfénytől még inkább vakító fehér falak egységét. Képek, amelyeken Sabato fest, olvas vagy egyszerűen csak létezik. Személyéből még a képek világából is nyugalom és béke árad. Látjuk a fizikust, az írót, az esszéistát, a festőt. A gondolkodót, aki halála után is hatással van a világ alakulására – ahogyan mondja a Budapesti Cervantes Intézet (2004 óta Ernesto Sabato nevét viselő) könyvtárának vezetője. Szavait Atzél Kinga tolmácsolja, ahogyan az argentin nagykövet beszédét is, méghozzá olyan profizmussal, hogy hosszú monológokat képes lenyűgöző koncentrációval felidézni, majd lefordítani. Vecsei H. Miklós a felolvasást megelőzően pedig pár szóval azt fejtegeti, milyen érzéseket és gondolatokat keltett benne, alkotótársában és baráti körében Sabato könyve, Az alagút.

A háttérben egy videofelvétel is pereg, amelyben Daniel Mordzinski fényképész mesél az íróval való kapcsolatáról. A Sabato-portréiból összeállított tárlat Az alagút másik vége címet viseli. Merthogy a tisztelet, ahogyan visszaemlékszik az argentin gondolkodóra, egészen más jelentéssel ruházza fel az alagút értelmét, mint amit a regény kölcsönzött neki.

Egy másik teremben egy falon borítékok sorakoznak, azokban spanyolul vagy magyarul rejtettek el idézeteket Az alagútból. Én is magamhoz veszek egyet, amelyben Maria mondata olvasható. Ezzel a zsebemben búcsúzom el a kiállítástól, amely augusztus 24-ig ingyenesen látogatható a Cervantes intézetben:

Én is sokat gondolok magára.