Ma leszbikus apácákkal küzd meg a magyar feleség

Magyarország négy filmmel van jelen, Enyedi Ildikó „A feleségem története” című alkotását nagy favoritként emlegetik. Több megosztó, tudatosan provokatív film is versenyez még Cannes-ban a fődíjért.

Benedetta

A provokatív stílusáról ismert rendező, Paul Verhoeven ezzel a francia nyelvű, 17. századi apácákról szóló – igaz történeten alapuló – drámával rukkolt elő. A főszereplő Benedettát (Virginie Efira) vallási nézetei, na meg persze a homoszexualitása miatt támadják.

Köztudott, hogy a rendezőt egész életében lenyűgözte Jézus Krisztus lénye, végül ebben a leszbikusságot megfilmesítő alkotásban „élte ki” magát. A filmet Benedetta Carlini, egy 17. századi olasz apáca története ihlette, aki azt állította, hogy látomásai vannak Jézusról, és akit szexualitása miatt büntettek meg. Testiség, erőszak, árulások, erkölcsi kétértelműség, képmutatás – és persze egy vibrátorrá alakuló Szűz Mária szobor – is megjelenik a filmben.

Az inkább szatirikusként jellemezhető alkotás minden bizonnyal sokaknál kiveri a biztosítékot, így kérdéses mind a fődíj, mind pedig a film további sorsa a tengerentúlon.

Bergman Island

„Lusta, fantáziátlan, és képtelen kifejezni a rendező, Mia Hansen-Løve csodálatát Ingmar Bergman iránt” – írja a deadline.com a filmről, amely egy olyan párról szól, akik a Feröer szigetekre zarándokolnak. A képi világ persze szép, ám a film inkább turistaszemszögből megnyerő, mintsem szakmaiból. 

Olyan filmről beszélünk, amelynek derűs álmossága meghazudtolja témái egzisztenciális irányát: művészet, szerelem, munka, emlékek, identitás, ambíció, rögeszmék és az életben maradás kínzó, mégis izgató kihívása. A nézőponttól függően a szereplők viszonya az európai mozi óriásához egyszerre elbűvöli a nézőt, és rámutat a világban a felmerülő problémák véget nem érő sorára. 

Egy film fájó igazságokról, ennek ellenére könnyed hangvételű alkotás. Egyértelmű szerelemgyermeke a rendezőnőnek, akinek a munkássága mindig inkább az életrajzi művek felé hajlott. Ez az első Hansen-Løve film, amely Franciaországon kívül készült, és az első angol nyelvű alkotás is. (Az pedig, hogy a film amolyan turistahangulatot áraszt, nem teszi kevésbé görcsössé a mozit...) 

Paris, 13th District

Jacques Audiard, az eklektikus veterán rendező ismét magasabb fokozatra kapcsolt Adrian Tomine amerikai képregényíró történetének adaptációjával. Audiard filmje összekapcsolódó történeteket mutat be – toronyházakban élő, különböző hátterű párizsi fiatalok életét. Furcsán tagolt történet, amely sok szexet tartalmaz. A fekete-fehér film azonban inkább ízletes csemegézés a svédasztalról, mint egy teljes fogás vagy laktató étkezés. Nehéz még egy olyan filmet találni, amelyben ennyi testiség van, mégis morcosan hagyja a résztvevőket.

A színészi játék és a vizualitás olyan minőségű, ami elég ahhoz, hogy a sztorit így is elvigye. Egy aggodalomra okot adó film, amelyben olyan dolgokról van szó, mint a modern kori törekvések, a kölcsönös megvalósulás és az odafigyelés (hiánya). Az epizodikus jelleggel azonban van egy hiba: annak ellenére, hogy a képernyőn gyakran összeérnek a szálak, egyetlen drámává mégsem áll össze a történet. 

Petrov’s Flu

Kirill Szerebrennyikov legújabb, nosztalgiával átitatott meditációja egy frenetikusan energikus új film az oroszországi életről, amelyet Alekszej Szalnyikov regénye ihletett. A posztszovjet Oroszországban az influenzajárvány és a teljes társadalmi összeomlás idején az emberek valamilyen okból azt motyogják, hogy szebb időket élnek, mint korábban. 

A bravúros technikai elemek ellenére emészthetetlen, túlfeszített és furcsán elnyomónak titulált filmről van szó – írja a The Guardian. Senki sem vonhatta kétségbe a film technikai elemeit és merészségét, ám néha olybá tűnik, hogy két és fél órán keresztül sugározza azt az érzést, hogy a néző is influenzás: a forrongó hőmérséklet, az izzadtság és a kényelmetlenség egy jól berendezett, de levegőtlen betegszobához hasonlítható atmoszférát áraszt.