Klem Viktor: Dolgozni kezdett bennem a kismajomérzés, ezt én is akarom!

Újra bemutatták A nagybőgő című monodrámát Klem Viktorral, ennek és a nemsokára mozikba érkező első magyar horrorfilm, a Post Mortem apropóján beszélgettünk a színésszel. Mesélt nekünk számára meghatározó filmekről, színpadi alakításról és a magatartásáról. Elárulta, hogy a Kölcsönlakásban és a Mintaapákban játszott szerepe után még egyszer nem öltené magára az öltönyös nőcsábász szerepét, illetve mesélt a Post Mortem forgatásának extrém pillanatairól is.

Amikor lefixáltuk az interjút, azzal köszönt el, hogy találkozásunkig mindenképp nézzem meg az Ifjúság című filmet. Mit mesél ez az alkotás Klem Viktorról?

Ez a film sokat mesél rólam is. Mindenkiről. Az emberi vágyakról és félelmekről. Amikor Paolo Sorrentino műremekeit nézem, mindig azt gondolom, hogy ő mindenkihez tud szólni. Hisz az ifjúság mint létállapot minden ember fontos élménybázisa. Sorrentino filmje a lelket rezgeti, az agyat indítja be, és azonnal intim közelségbe tud kerülni a nézővel. Nekem színészként és filmszeretőként azok a pillanatok a legkedvesebbek, amelyek személyesek és váratlanságukból adódóan különlegesek. Nehéz erről összeszedetten beszélni anélkül, hogy az ne váljon egy végeláthatatlan, elvarrhatatlan monológgá. A nagy szépség és az Ifjúság is olyan alkotások, amelyeket minden héten meg tudnék nézni. Örülök, ha önnek is tetszett.

Mi alapján mond igent szerepfelkérésekre?

A pandémiás év után a túlélés a cél. Leginkább anyagi szempontok alapján döntök. Menni kell, és melózni kell, mert üres a kamra. Azt ma már csak kevesen tehetik meg, hogy kedvtelésből művészkednek. Ahhoz, hogy egy felkérést elvállaljak, látnom kell, hogy a produkcióból érkező bevételem ad akkora szelet, hogy valameddig elfújja a kis hajómat. A dolog másik része a belső inspiráció. Elolvasom, meghallgatom az ajánlatot, és figyelem a belső hangokat. Ha valami csilingel bennem odabent, akkor mehetünk, toljuk.

Volt olyan szerep, amit visszautasított, mert rossz hatással lett volna a karrierjére?

Nem tudom, hogy milyen szerep lehet az, amit ha egy színész zseniálisan jól játszik, akkor negatív hatással lehet a karrierjére. 

A beskatulyázásra gondoltam. 

Ja, értem. Arra azért ügyelek, hogy ha egymás után háromszor ugyanolyan figurát játszom, akkor a negyedik más legyen. Ez a bűvös algoritmusom. A Kölcsönlakásban játszott szerepem például eléggé hasonlít a Mintaapákéhoz. Vagyis – az algoritmus szerint – most talán adnék magamnak még egy harmadik lehetőséget, ha egy öltönyös nőcsábász szerepére hívnának, de utána, negyedjére már nem vállalnám. Szóval ha valaki ilyennel szeretne bombázni, az most telefonáljon, gyorsan!

A nagybőgő című monodráma nem film, hanem színpadi mű. Miért érezte azt, hogy mindenképp szeretné megcsinálni?

Két irányból jött az inspirációm. Az egyik az a nosztalgikus színházi emlék gyerekkoromból, mikor a debreceni színházban Sárközy Zoltánnal láttam ezt a darabot. Az ott engem annyira megfogott, hogy dolgozni kezdett bennem a kismajomérzés: ezt én is akarom! Hogy miért vonzódom a darabhoz ennyire, az mai napig gondolkodtat. Érzek valami alapvető igazságot Patrick Süskind felvetésében, miszerint választhatsz bármilyen eszközt, kitalálhatod bárhogyan az életed, az, ami az állandó eszközöd lesz – diktafon, nagybőgő, a pemzlid, az aktáid, az arcod, a hangod, a gesztusaid, az önmagaddal való kapcsolatod –, előbb vagy utóbb börtönné válik. Börtön, ahonnan egyszer majd menekülni akarsz. Másrészt a színész mindig kíváncsi arra, hogy mit bír. Mire megyek, ha csak egyedül vagyok a színpadon? Hány százalékban tudom lekötni az emberek figyelmét hetven percen át? Mindig érdekelt, hogy mire jutok egyedül a színpadon egy olyan karakterrel, aki nagyon távoli tőlem.

Hogyan sikerült mégis azonosulni a karakterrel?

Egyrészről vannak szembetűnő kapcsolódásaink. Mármint Klem Viktornak és ennek a nagybőgős csodabogárnak. A saját, kocsmai nyavalygásom több helyen passzol az ő gondjaival. Például mikor arról beszél, hogy a zenei életben bizonyos dolgok igazságtalanok. Nincs más lehetőséged: vagy megtanulsz együtt élni a neked elrendelt igazságtalansággal, vagy kirohansz a világból. De az élet – onnantól kezdve, hogy kiteszed a lábad az utcára – tele van igazságtalansággal, úgyhogy a leggyümölcsözőbb mégis alkalmazkodni. A nagybőgős is ezt teszi. Alkalmazkodik.

Mondana példát a színházi élet „nagybőgőjére”?

Számtalan tehetséges magyar filmes, színész, képzőművész, zenész, rendező van kétségbe esve épp, mert nem tudja, mit fog csinálni legközelebb: hol, kinek és miből. Azt érzi, méltó helye lehetne a zenekarban elöl, mégis az utolsó sorban gubbaszt, tuttistaként. Ez nincs így jól. A pandémia alatt többször is hoztak nekem ebédet színházi kollégák ételfutárként. Kemény pillanatok voltak azok. Olyan alkotó barátaim, akik korábban nem egy nemzetközi elismerésben részesültek már, hónapok óta nem csinálnak semmit, nincs bevételük. Ez aggasztó. Boldogulni és boldognak lenni művészként ma Magyarországon: távoli illúzió.

A darabot öt éve már bemutatták, most újra elővették, de még mindig fiatalabb, mint a nagybőgős karaktere.

Amikor Patrick Süskind 1981-ben megjelentette ezt a hangjátéknak szánt kisregényt, érezhetően egy idősebb zenészre gondolt főszereplőként. Azóta eltelt negyven év. Gyorsul a világ, és az emberek már nem hatvan pluszos korukban kezdik el összegezni, hogy mijük is van, hanem huszonöt évesen. Minden felgyorsult, sok helyen kapkodó vagy tanácstalan, kétségbeesett fiatalokat látok. Keresik az indentitásukat ebben az őrült világban, de végül legjobb opcióként a hirtelen siker vagy a magány kínálkozik. Erre a konklúzióra jut a nagybőgős is. Ezért gondoltam úgy, hogy egy ilyen, személyes önreflexióra épülő történetben nem számít a kor, sőt minél fiatalabb hangon szólal meg a keserűség, annál drámaibb. A mai világ droidokat termel, és a nagybőgős is ráébred arra, hogy ő istenigazából egy droid, egy iparos. Akár finoman hangolt kínai robotra is lecserélhetnék, mert semmi másra nincs szükség őbelőle, mint hogy lenyomja bal kezével a húrokat, a jobbal pedig jó erősen húzza a vonót. S hogy mi ebben a művészet? Semmi. Ahogyan a nagybőgő besimul a szimfóniába, ugyanúgy simul bele ő is a társadalomba. A nagybőgő erről a melankolikus szomorúságáról szól, finom humorral.

Egy monodráma mennyire szól a színész személyéről?

Róla kell szólnia. A pandémia előtt láttam az Egy őrült naplóját Keresztes Tamással. Annyira zavarba jöttem, hogy – bár Tomival régóta ismerjük egymást – a végén nem mertem odamenni hozzá. Csak üzentem neki. Fülem-farkam behúzva, magam elé merengve, szorongva távoztam a színházból. Zavarba hozott a zsenialitása. Bodó Viktor rendezései általában ilyen elemi hatással vannak rám. Furcsa reakciókat adok, például számomra is ismeretlen hangon vinnyogva nevetek, mint valami egzotikus madár.

A Post Mortem című filmet a pandémia előtt forgatták, itthon még nem mutathatták be a járvány miatt. A leállást hogyan élte meg tavaly tavasszal?

Jót tesz a színész idegrendszerének, amikor türelmet kell gyakorolnia. Én alapvetően kifejezetten türelmetlen figura vagyok. Jó tréning volt ez. Az, hogy hirtelen véget ért a pörgés, nem is jött rosszul. Akkor épp befejeződött a Mintaapák forgatása, vagyis lelkileg és fizikálisan is volt mit kipihenni.

A Mintaapák gyártói azt írták, hogy a forgatáson gond volt a magatartásával, ezért került ki a sorozatból. Ezzel hogy van mostanában?

Egyrészt azért kerültem ki a sorozatból, mert én nem kívántam folytatni. Másrészt a magatartásom sajnos javíthatatlan. Örök dupla nulla. A pandémia alatt sokat nevelt a házitanítóm pálcával, körmösöket osztott ki, hogy némileg javuljon a magatartásom. Majd év végére beígérte a kettest, én meg, mint a kis angyal, elkezdtem jegyzetelni, letöröltem a táblát, frissítettem a krétaszettet, összeszedtem a szemetet. Majd év végére meglepő módon nem is kettest, hanem hármast kaptam. A tanítóm azt mondta, rám se ismer, de így legalább egy kettesig bármikor visszaromolhatok.

Szóval a pandémia alatt pihent. Egy évig?

Igen. Őszig, az első fél évet nagyon jól bírtam. Bulvárbejelentés: szeptemberben vakbélműtétem is volt. Októbertől Zöldi Gergely dramaturg és műfordító barátommal elkezdtük írni a Múviláv című színdarabot, így az október–november időszak izgalmas, kreatív játékká alakult. Még úgy is, hogy közben covidos is voltam – bulvárinfó a köbön. Februárban Trokán Nórival már elkezdtünk próbálni, amikor jött a hír, hogy minden színház bezár. Akkor éreztem azt, itt az idő, hogy eldöntsük, ezt a fát elültessük-e vagy sem, mert az úgy nem jó, hogy kiássuk a gödröt, és a gyökér egyik részét belerakjuk, a többit meg vödörben hagyjuk. De a „Múviláv” nevű facsemetét akkor muszáj volt abban az állapotban hagyni. A járvány diktált. A március és az április pedig olyan volt, mint kisiskolás koromban az ó-ió-ció-áció-káció-akáció érzés: menjünk már valahová. Már nem tudtam tovább maradni otthon, a négy fal között.

Ezzel a hatalmas türelmével hogyan viseli, hogy ennyit csúszik a Post Mortem bemutatója?

Kicsit enyhíti a szomorúságomat, hogy Bergendy Péter rendező minden fesztiválinfót azonnal átküld nekem, segít látni a film fesztiválkarrierjét. Nagy sodrásba került, rengeteg nemzetközi fesztiválon sok elismeréssel gazdagszik a Post Mortem. A film megfordult jegyzett spanyol, portugál, svájci, varsói fesztiválokon is, volt, ahol díjat is nyert. Május végén jött egy hír: megkaptam életem első filmdíját a spanyol Sombra filmfesztiválon, a legjobb férfi főszereplő lettem.

A horror műfaja jelent új színészi kihívásokat?

A kamera általában azt rögzíti, ahogyan a partnerrel egymás energiáiból dolgozunk. A Post Mortemben viszont voltak láthatatlan partnereim is. Vagyis előre el kellett találni azt az arányt, ahogyan a kísértetekhez viszonyulnom kell. Egyes jelenetekben úgy kellett játszanom, hogy nem volt ott senki, nekem kellett mindent odaképzelni, és minden csakis az én reakcióimból vált érzékelhetővé. Volt, hogy Bergendy visszaküldött a kamera elé, mert azt mondta, kevés voltam. Volt viszont, ahol utólag soknak láttam magam. Ez mindig ilyen hullámvasút. De zömében, azt hiszem, hogy jól eltaláltuk az arányokat. Sok technikai kihívással is találkoztam: több napon át forgattunk például víz alatt egy speciális műteremben. Akkor a stáb búvárokkal egészült ki. A víz alatt nem lehet csak úgy beállni a jelenet kezdőjelébe. Oda kell úszni, ott rád akasztanak egy súlyt, az tart lent, aztán vársz reduktorral a szádban a kézjelre, ami a „tessék”-et jelenti. Meg kellett tanulni a reduktor nevű oxigénellátó rendszer használatát. Ha egy snitt véget ért, nem mentünk fel egyből a felszínre levegőért, hanem negyedóra-húsz perceket is a víz alatt töltöttünk újabb és újabb felvételek miatt.

Horror, A nagy szépség, Ifjúság... Sajátos lehet a viszonya elmúláshoz.

Nem hiszem, hogy az elmúlással viaskodni kellene, szerintem inkább barátkozni érdemes vele. Ahogyan önmagunkkal is barátkozni kell, napi szinten. Ha egy évvel öregebb leszek, azzal nem biztos, hogy bölcsebbé is válok. De mi van akkor? Dolgozom érte, hogy bölcs lehessek. Járom az utam, és új felismeréseket teszek. Azokban a szituációkban, ahol eddig nemet mondtam, ezután talán igent mondok majd. Hátha ezek a tapasztalások vezetnek majd a bölcsességhez. Majd amikor megint eltelik egy év, még idősebb és még bölcsebb leszek talán. De kiderül, hogy nem lettem humorosabb. Ilyenkor elindulok a könnyedség felé. Hátha a könnyedség humorhoz vezet. Olyankor nem veszem túl komolyan se magamat, sem az életet. Aztán lehet, hogy egyszer csak ezeket már nem is évenként vizsgálom meg, hanem jobb esetben mindennap.

(Borítókép: Klem Viktor)