Fabricius Gábor: A premier előtti vetítéseket sírás és kussolás követte

A Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon szeptember 5-én, a Critics' Week szekcióban ismerheti meg a nemzetközi közönség a Kádár-kori diktatúra igazi arcát. A film nem is a régmúltat idézi, csupán 38 évet repül vissza az időben.

Az Eltörölni Frankot 1983-ban játszódik, a vasfüggöny mögött. Frank, egy underground zenekar frontembere, nem tud beilleszkedni a szocializmus orwelli csendjébe. Pszichiátriára kerül, ahol a rendszer az ellenségeit, köztük az értelmiségieket titokban próbálja elhallgattatni.

Ön nyolcéves volt ekkor, hogy él a fejében ez az időszak?

Egy gyerek érzeti megfigyelései nagyon fontosak. Előttem van a buszok áporodott levegője, a MÁV dohánnyal átitatott zöld műbőr kanapéinak szaga, de él bennem a folyamatos félelem, az a fajta paranoia, amely áthatja az ember minden gondolatát. Emlékszem a felhőtlenség totális hiányára, minden pillanatban a másod- és harmad-jelentések vizsgálatára, a televízióban közvetített hazugságokra. Rémlik a bizalom totális hiánya, de fel tudom idézni az augusztus 20-i légi parádékat, ahol a diktatúra büszkén hirdette az atomtöltetes repülőgépek birtoklását, ugyanakkor emlékszem a szegénységre, hogy hónap végén mindig ugyanaz az étel volt: paprikás krumpli. Olyan élményeim is vannak, hogy apámnak volt egy barátja, aki a sárga házban dolgozott, többször meglátogattuk őt, ráadásul nem is laktunk messze a lipótmezei elmegyógyintézettől, így napi szinten láttam a bent élőket és dolgozókat.

Ez mind benne lesz a filmben?

Igen. Az elmúlt hat évemet a filmmel való munka tette ki, amibe a kutatómunka, a forgatókönyv megírása és a forgatás is beleértendő. Az első nagyjátékfilmről azt szokták mondani, hogy az afféle „honnan jöttem" névjegy, valahogy nálam úgy alakult, hogy nem először nyúlok vissza ehhez a korhoz, a Más bolygó című, 2016-ban megjelent regényemhez is innen merítettem.

Mi a célja a filmmel? Bebizonyítani, hogy a puha diktatúrának nevezett 1980-as évek nem is volt olyan puha?

A filmem elsősorban nem a profánról, hanem az univerzálisról, a szentről szól, de természetesen van ilyen szelete is. A rendszer csak a saját propagandája szerint volt a legvidámabb barakk. Azé a propagandáé, amely legyártotta a vicces hangulatfilmeket, ami a hekket, a lángost, a Balatont, a jó hangulatú nyári táborokat tette a kirakatba, míg a színfalak mögötti világot feltárókat üldözte, alkalmanként az alkotókat pszichiátriára küldte, és ott is tartotta, mert így a nemzetközi szervezetek felé nem kellett elszámolnia a rendszernek azzal, hogy politikai foglyai lennének. Közismert, hogy a Kádár-rendszer 1963 után azt hirdette magáról, hogy az országban nincsenek politikai foglyok. Voltak, csak a vasajtó és a bilincs máshol: a pszichiátrián csattant, ahol a tudat ellen követték el az erőszakot. Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI) kék ruhások vitték be az embert, de bent már fehér köpenyesek fogadták és addig tarthatták ott előzetesben, ameddig akarták. Mindeközben a kor vicces filmjei egy párhuzamos valóságot ábrázolnak, amelyekkel a rendszer tudatosan vezette félre a közvéleményt, mert a valóságnak csupán egy szeletét mutatta be, ami manipuláció és hazugság.

Ismerhető a teljes igazság?

A valóság már csak nyomokban létezik, 1989 legvégén robbant ki ugyanis a Dunagate dokumentum- és iratmegsemmisítési botrány, a Belügyminisztérium udvarán több tonna iratot semmisítettek meg. Az akciót csak 1990 január végén állították le, de addigra a diktatúra utolsó gesztusaként eltüntették, amit el kellett, így a nyolcvanas évekről alig maradtak releváns dokumentumaink, az igazságot teljességgel tehát nem ismerhetjük.

Hogyan szedte össze a valóságmorzsákat az elmúlt közel négy évtizedből?

Irodalmi vonatkozásban Hajnóczy Péter: Levelek a süllyesztőből című könyve volt a referencia, melyet az 1970-es évek elején írt. A szentgotthárdi elmegyógyintézetről szól, illetve arról, hogyan tünteti el ott az embereket a rendszer. Benedek István Aranyketrece egy elmeosztály életébe kalauzol, ahol a szerző, Benedek Elek unokája éveket töltött pszichiáterként. Tanulmányoztam Goldschmidt Dénes munkásságát, aki pszichiáterként jelentett a betegeiről, tehát vallatótiszti minőségében is jelen volt, de hasznos volt Gazsó L. Ferenc Őrjítő mandragórája 1989-ből, ami a politikai pszichiátria világának visszásságait tárja fel.

Az élő emlékezetet használta?

Péter Ogival, a Spions zenekar gitárosával, az első magyar punkzenekar egyik alapítójával három és fél órás mélyinterjút készítettem a halála előtt. Ez nagyon értékes anyag arról, hogy a hatalom hogyan kezdett el beleszólni esztétikai kérdésekbe, hogyan nyúlt le a megfelelő időben az emberekért. Segítségemre voltak ef Zámbó István visszaemlékezései is, aki megélte mindezt, hiszen egy szentendrei tárlatról vitték el az IMEI-be, fél évig tartották ott, miközben senki nem tudta, hol van, a rendszer pedig úgy vélte, a művészet burka alatt államellenes dolgokat cselekszik. Az élő interjúkban számos dologra fény derült, például, hogy a pszichiátrián kőkemény drogokat használtak, a haloperidoltól kezdve, a hibernálon át, ami a rövid távú memóriát kioltja. De tudomásunk van arról is, hogy Popper Péter az állambiztonságnak dolgozott és azzal foglalkozott, hogy a pszichológiai eszközöket felhasználva rendőröket képezzen ki a beszervezésre. Érdekes felismerés, hogy a tudatipar, a kognitív tudományok milyen erősen jelen voltak a Kádár-korban.

Ma sem mondhatnánk, hogy mellőzöttek lennének, sőt beszivárgott a hétköznapokba is.

A filmmel napvilágra kerül egy tabu, amiről eddig kevesen beszéltek. Ez azért lehet hasznos, mert egy nemzedék az ezzel kapcsolatos tudását nem osztotta meg a következő generációval. Átörökítette a traumákat, de nem beszélte ki, azonban ezek a szorongásainkban, személyiségdefektusainkban tetten érhetőek, csak nem tudjuk a kiváltó okait. És hogyan orvosolhatnánk ezeket a problémákat, ha nem tudjuk, még a kiváltó okát sem annak, hogy alkoholisták, drogosok, irigyek, szorongók, rosszindulatúak vagyunk?

A film díszletei nagyon kifejezőek. A Lipóton miért nem forgattak?

Mert az az épület a monarchia lenyomata, én pedig a brutalista világ élő kulisszáit kerestem. Azt az időszakot, amit mindenki ismert. Amikor a kor találmányaként beköltöztették a falut a lakótelepre, az emberek disznót pörköltek a játszótéren és a garázsban jószágot tartottak, mert a rendszer úgy gondolta, jó lesz a kilátás a 2,60-as belmagasságú dobozokból azoknak, akik számára ismeretlen ez az élmény. Forgattunk a Magyar Rádióban, ahol megállt az idő, a Csepel Művekben, a Belügyminisztériumban, ami még sosem volt filmes kulissza. Najmányi László, a tavaly elhunyt képző- és performanszművész kulisszával kapcsolatos tanácsai a filmhez így szóltak: büdös, rohadt és koszos legyen minden, amit a set design csapat, Kiss Dorka vezetésével, professzionálisan oldott meg. A filmben egy birodalom végnapjait látjuk.

Eggert Ketilsson izlandi látványtervezőt, aki számos hollywoodi produkcióban, köztük a Csillagok háborújában is közreműködött, hogy instruálta?

Elsősorban az orwelli-kaffkai világ létrehozása, a korszak időtlenné tétele volt a feladata, és nem tipikusan budapesti miliőt kellett kreálnia. Fontos volt ugyanis, hogy a mi régiónkban éppúgy megértsék a filmet, mint Dél-Amerikában, vagy bárhol a világon. A Velencei Filmfesztiválon másként nem is juthatna el az üzenet a különböző kulturális hátterű nézőkhöz.

Másfél óra nyomasztásra számítsunk?

Inkább a romokból a fény felé nézésre. Annak megértésére, hogy mi értelme volt ennek a negyven évnek. Szerintem a bibliai babiloni fogságról gondolkodni sem nyomasztás, sokkal inkább az univerzális megtalálása egy specifikus történetben.

Kikre osztotta a szerepeket?

A főszerepet a Filo művésznéven ismert Fuchs Benjámin, a mai magyar underground zene egyik frontembere játssza, de fontos szerepet kapott a fiatal erdélyi színésznő, Blénesi Kincső, Waskovics Andrea, Bánsági Ildikó, Lénárt „Papi” István, Székely B. Miklós, Peer Krisztián, Ladányi Andrea. De ott van Frenák Pál koreográfus, aki pszichiáter főorvos, vele szemben Pajor Tamás a betiltott író, akinek furcsa, feszült, de mégis nyugodt jelenléte jól működött a filmben. Alkotótársam Dobos Tamás operatőr volt. Az Eltörölni Frankot szerzői verziója fekete-fehér, amely univerzális irányba emeli a történetet. A film itthon, október 7-től lesz a mozikban színesben és fekete-fehérben egyaránt elérhető.

Most jobb a helyzet? Jobban érzi magát, mint a '80-as években?

Sokkal, de minden korszaknak megvannak a maga problémái. A kapitalizmus teljesen más típusú problémákat generál.

Bárhol élhetne, három évet tanult Londonban, mi tartja az országban?

A családom, de hozzáteszem: Angliával is volt bajom. Ha nem lennének problémáim a világgal, nem foglalkoztatnának morális, etikai és esztétikai kérdések. Egy alkotó, ha nem keresi a tabut, vajon mit keres? És ha a végeredmény nem katartikus vagy lebilincselő, amitől legalább egy pillanatra rálátunk magunkra, akkor felmerül a kérdés, hogy mi végett az alkotás? Örültem, hogy a premier előtti vetítéseket kussolás és sírás követte a nézőtéren. Ha ez nincs meg, kár dolgozni, mert a produkciót elmossa az idő.

(Borítókép: Fabricius Gábor. Fotó: Karip Tímea / Index)