Zentai Márk: Túléltem a tinisztárságot, a londoni magányt és főleg magamat

Zentai Márk Németországban született, édesanyja Terebessy Éva operaénekes. Tizenöt évesen költözött Magyarországra, 2006-ban a Megasztár akkori szériájában is feltűnt, majd a Ments meg, szerelem című dallal tinilányok kedvencévé vált. Mörk nevű zenekarával egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert, több koncertet is adtak már külföldön: felléptek Jamie Cullum előtt, játszottak New Yorkban és a hamburgi Elbjazz Fesztivál és a leverkuseni Jazztage nagyszínpadán is. Márkkal többek között a tinisztárlétről, az azt követő mélyrepülésről és újraépítkezésről beszélgettünk, és természeten a Mörk hamarosan megjelenő harmadik nagylemezéről.

Németországban nőtt fel, tizenöt évesen költözött haza szüleivel Magyarországra. Amíg kint élt, hallgatott magyar zenéket? Vagy kimaradtak a korosztályára amúgy jellemzően ható itthoni zenekarok?

Nagyon kevés magyar zenét ismertem gyerekkoromban, ezért irigylem azokat, akik Kispálon és Quimbyn nőttek fel. Vannak zenék, könyvek és filmek, amikre vagy rákapcsolódtál akkor, vagy lemaradtál róluk. Ezek rendszerint nagyon magyar alkotások, szerintem a legjobb értelemben. Többször próbáltam már rárepülni korai Kispál- és a Borz-lemezekre, de sajnos mindig rájövök, hogy ez már nem olyan egyszerű. Amikor Magyarországra költöztem, volt két-három év kultúrsokkélményem, amit leginkább az akkori itthoni popzene minősége és a nagy sikerfilmek stílusa okozott. Az első magyar zenekar, amit önszántamból hallgattam, az Emil.RuleZ! volt. Nem hittem el, hogy lehet ilyet csinálni. Majd jött a Kistehén, Yonderboi, Barabás Lőrinc és még sokan. Nehéz volt hátrahagyni a kedvenc német zenekaraimat, de szerencsére hamar rájöttem, hogy nem leszek bajban itthon sem.

Aztán zenefogyasztóból szinte rögtön előadóvá, a Ments meg, szerelem című slágerrel ismertté is vált itthon.

Furcsa volt egy tízmilliós országban pár százezer tininek énekelni valamit, ami alapján bekerültem egy skatulyába, belecsöppenni főszereplőként egy teljesen idegen ország popkultúrájába úgy, hogy nem ismertem az itthoni zenéket, filmeket, könyveket, de még a magyar nyelvet is törtem. Sajnos a zeneírásról és az emberekről is vajmi keveset tudtam, így hát nem vettem észre, mekkora zsákutcába hajtok épp bele. Szakmailag olyan volt ez, mint amikor egy fiatal, valamennyire tehetséges színész elmegy a Jóban Rosszban vagy a Barátok közt sorozatokba szerepelni: az éretlen egója szárnyal, hiszen aki tévén nevelkedett, nagyon boldog egy ilyen lehetőségtől és sikertől, de hamarosan kiderül, hogy csak kevesen állnak ilyen naivan az ő történetéhez, főleg a saját szakmáján belül, ahol a lépcsőfokok átugrását ritkán nézik jó szemmel.

De egy ideig jó volt benne lenni, hiszen tiniként Robbie Williamset és Justin Timberlake-et hallgattam, és közben popsztárnak készültem fejben. Ez az élet pedig rengeteg elfoglaltsággal járt: hétköznaponként reggel elmentem egy tévéműsorba, délután egy másik helyen adtam interjút, hétvégenként pedig lenyomtam gyakran hét-nyolc félplaybackkoncertet. Persze visszagondolva erre a Tesco-parkolóban és plázák cipőboltjában énekelni elég hardcore volt, de ez vele járt. Szerintem a mai napig ezt csinálnám, ha azt láttam volna, hogy minden lemezzel ugrunk egy minőségi szintet felfelé. Ám nagyon hamar elcsúsztak a dolgok köztem és a producer-menedzserem, Szabó Zé között. Ő felépített és kitalált valamit, én pedig egy idő után mást akartam.

Nem projekt akart lenni, hanem alkotó?

Igen, de akkor még fogalmam sem volt, hogyan juthatnék el erre a szintre onnan, ahol épp voltam, ez csak menet közben derült ki számomra. Akkoriban még elképzelni sem tudtam, hogyan lehet végigírni, meghangszerelni egy dalt vagy akár egy teljes lemezt, csak imádtam a popzenét. Az alkotásrésze ezért jóval később jött az életembe, amikor megszereztem ehhez a szükséges zenei tudást, de amióta ez megvan, és elhatároztam magam, egyre mélyebbre merülök a zenében.

Most érzem azt, hogy végre eljutottam egy nagyon jó alapszintre, mert már tudok zenét, szöveget és vokálokat írni, tudok hangszerelésben gondolkodni, mindezt pedig fel tudom venni, nagyjából meg tudom keverni. Tisztában vagyok azzal, mi tetszik és mi nem, ha szükséges, tudok zenésztársat instruálni – hangmérnököt, grafikust, menedzsert és promótert.

Látott bennem valamit, amit senki más, és adott nekem egy óriási esélyt, amiből nagy nehezen bár, de hosszú távon is hatalmasat profitáltam. Persze ugyanakkor nem látott meg bennem sok mást, amit megláthatott volna, de ez már inkább az én feladatom volt.

Összességében ez a pár év olyan volt az életemben, mint egy pszichedelikus utazás. Elmondhatatlanul dús volt. Bár nem volt több mint három-négy év, tízszer annyinak érződött. Reggeltől estig dolgoztam, ami óhatatlanul összeomláshoz vezetett. Ez a második lemezzel meg is történt, mert ott már annyi mindent akartam másképp, a saját ízlésem szerint csinálni. Nagyon furcsa skizoid sztori ez, mert bár akkor még sok minden nem működött, sok mindent el is ültetett bennem, ami most kezd igazán kihajtani. Megtanultam magyarul nyilatkozni, énekelni, előadni, konferálni és megtanított a kemény és fegyelmezett munkára. Azért is hasonlítom pszichedelikus utazáshoz, mert aki használt már bármilyen szert, ami feldobja, az pontosan tudja, hogy utána következik egy nagyon mély zuhanás. 

Gondolom, ez nem tapasztalat, csak hallott ilyesmiről.

Igen, egy Máté Gábor-könyvben olvastam.

Szóval jött a zuhanás. Ebbe a szakadékba dobták, vagy önszántából ugrott?

Is-is. Amikor a gyökerek nélküli egó felemelkedik, és lezuhan, az nagyon súlyos következményekkel jár. Nekem az volt a szerencsém, hogy olyan emberek vettek körül, akik nagyon szerettek, és ez megmentett. Enélkül nagyon rosszul is elsülhetett volna ez az egész, és így is idő volt, amíg kigyógyultam belőle. Miután összevesztem Szabó Zével és az akkori kiadóm főnökével, elvágtam magam náluk. Egyedül viszont semmire nem voltam képes, mert nem rendelkeztem sem a megfelelő tudással, sem azzal az infrastruktúrával, amely lehetővé tette az akkori működésemet.

Annak mindig ára van, ha egy tizenhat éves gyereket bedobsz a nagy reflektorfénybe, és az egekig pumpálod az önbizalmát és néhány skilljét, közben elhanyagolva rengeteg más, még alakulóban lévő képességét. Én mind emocionálisan, világnézetileg, filozófiailag, mind művészetileg nagyon éretlen voltam még.

Mi történt a mélyrepülés alatt?

Eleinte még jártam szólóban fellépni, de kipróbáltam magam musicalénekesként is. Folytattam a tanulmányaimat a Kodolányi János Egyetem jazz tanszakán, második évemben pedig Erasmusszal kiköltöztem fél év szakmai gyakorlatra Angliába. Több rövid életű zenekart is alapítottam, volt, hogy német nyelvű gyerekműsorokat énekeltem a Goethe Intézet szervezésében, és vokalistaként is énekeltem nagy előadók mögött. Kerestem magam, de egy idő után azt éreztem, nem fogok tudni helytállni a zene világában.

Nem értettem, mi történik velem, miért nem találom a helyem a világban, és miért tűnik olyan igazságtalannak az a rendszer, amit mi, emberek felépítettünk ezen a bolygón. A megfejtéseket iszonyatos vehemenciával és türelmetlenséggel keresve aztán jó időre teljesen beszippantott az összeesküvés-elméletek színes világa. Persze, mondanom sem kell, az is egy másik véglet volt, amikor hajnali kettőkor rohangálva üvöltöztem akkor már Novai Gábor barátomnak a Kertész utcában, hogy:

A Hold egy kiüregesített kisbolygó, amit gonosz Alienek hoztak a Föld vonzáskörzetébe, hogy dualitást hozzanak létre bennünk, ezzel rabszolgasorba taszítva az emberiséget.

Miután rájöttem, hogy a paranoia nem vezet jó irányba érzelmileg, és sajnos okosabb sem lettem a világ működését illetően, a keleti spiritualitásba kapaszkodva próbáltam helyrehozni azt, ami eltörött bennem, részben sikeresen.

Esküszöm, csak az identitását kereső, bolyongó nyugati, modern ember az, aki ennyire rá tud harapni olyan szélsőséges dolgokra, mint például a nondualitás filozófiája. Na, én ráharaptam erre is.

Volt egy pont viszont, amikor leesett, hogy ez az út a legjobb esetben a szerzetesi lét felé vezet, tehát választanom kell: mindenről lemondva, a saját vágyaimat és egómat magam mögött hagyva rálépek, és végigmegyek a szerzetesi úton, vagy visszatérek hús-vér önmagamhoz, és leszek végre, talán először életemben egy, a saját érzelmeit, gondolatait és művészi elképzeléseit megélő és kifejező, alkotó ember?

Nagy nehezen rájöttem, hogy csak akkor nem szenvedek, ha azt csinálom, amit szeretek, nem pedig azt, amit egy guru rám erőszakol, vagy én saját magamra. De ezt is túléltem, ahogyan a tinisztárságot, a londoni magányt és főleg magamat. Végül hazaköltöztem Londonból, befejeztem a jazz-ének szakot, és bizonyos értelemben ismét a nulláról kezdhettem mindent.

Az egyetemen pedig megismerkedett mostani zenésztársaival. Elég egyedi stílust képviselnek. Mi hozta össze a csapatot, a zenei ízlés vagy a közös gondolkodás?

Mindkettő. Novai Gáborral, aki a billentyűsünk, azért kezdtem el együtt lógni, mert ő jó értelemben véve kicsit bolond, akivel végre lehetett társadalmi, filozofikus és spirituális dolgokról beszélgetni – akkoriban épp ezt a korszakomat éltem. A zenei összhang később talált meg minket. Anno a tinipopsztárság alatt zseniális zenészekkel dolgozhattam: az akkori zenekaromban eleinte Kaszás Péter, majd Jánky Zsolt dobolt, Kolta Gergő és Vígh Arnold váltotta egymást basszusgitáron, Dajka Krisztián gitározott és Szabó Zé billentyűzött. De már az első lemezen is volt egy felvétel, amin Balázs József és Fekete-Kovács Kornél is közreműködött.

Tehát enyhén szólva el voltam kényeztetve, és csak a főiskolai éveim alatt jöttem rá, hogy mekkora szerencsém volt anno. Aztán meghallottam egy jamen Szabó Dániel Ferencet, aki úgy dobolt már akkor, mint egy isten. Hihetetlen volt, és egyből tudtam, hogy vele szeretnék zenélni. Szeifert Bálint, a basszusgitárosunk pedig úgy került képbe, hogy diplomamunkaként lehetett saját anyagot készíteni, basszusgitárosunk viszont nem volt még, és Gábor ötlete alapján elhívtuk erre a felvételre. Ezek után következett legalább másfél év, amikor hetente minimum egyszer összejártunk, zenéltünk, és közben szakadtunk a röhögéstől, dőlt belőlünk a hülyeség, annyira felszabadultunk egymás társaságától. Akkor építettük fel az első Mörköt, ami most már kicsit átalakult, de az elején nagyon szabad, nagyon őrült dolog volt, amibe minden belefért, a legkomolyabbtól a legviccesebbig.

Pontosan milyen zenét játszanak? Pszichedelikus soul, filozofikus pop és a stand up jazzel is jellemezték már a Mörköt.

A Spotify eszközein keresztül jöttünk rá, hogy a legcélszerűbb stílusmeghatározás ránk a soul-funk, az alternative R&B és a psychedelia. Körülbelül ezt játsszuk, de vannak a zenénkben afrobeates, hiphopos, neosoulos és jazzes hatások is. Most fejezzük be az új lemezt, amiben az előzőkhöz képest annyi a különbség, hogy egységesebb, érettebb hangzást kerestünk.

Régen szinte minden számunk másképp szólt, amit bár én nagyon szeretek, és egy ideig ez a végletes sokszínűség is volt a koncepciónk, de sok embernek katyvaszérzetet ad. Lassacskán elérjük azt, hogy bármelyik számunkat meghallva tudni lehet, hogy ez Mörk, akkor is, ha az épp egy jazzesebb vagy pont hogy egy indie-sebb beütésű dal.

Bíztak benne, hogy a Mörk befut?

Inkább úgy mondanám, hogy még mindig bízunk benne. Van közönségünk/közösségünk, nagyon szuper emberekből áll. Kedves, jó fej és intelligens tekintetek néznek ránk, amikor a színpadon állunk, és ez csodálatos érzés. Viszonylag sokat koncertezhetünk, de még mindig keressük az utat azok felé, akik nem ismernek minket, mert szerintünk a zenénk sokkal inkább popzene, mint ahogy azt feltételezik. Dalainkat tekintve sem hiszem, hogy amit létrehozunk, az nagyon alter lenne;

amiket akár kocsiban vagy egy erdei séta közben is lehet hallgatni, de élőben, szabadabban kezelve a részeket és improvizálva is nagyon jól működnek szerencsére. Engem az hajt leginkább, hogy Európa-szerte is erős közönséget építsünk magunknak, és más országokban is sűrűn turnézó zenekar legyünk.

Hogy lehet tudatosan felépíteni egy külföldi ismertséget?

Bárcsak tudnám, de mi is a zsákutcáinkból tanuljuk a lehetőségeinket. A pandémia teljesen megváltoztatta a globális zenei piacot, mindenhol a létrejött lemaradásokat pótolják a helyi zenekarokkal, a várva várt világsztárokkal, és így még nehezebb bekerülni helyekre. Szerintem most sok esetben minden a nulláról indul, tehát függetlenül attól, hogy bejártuk a legfontosabb szakmai showcase-eket a kontinensen, és rengeteg külföldi fesztiválon mutathattuk már be a zenénket, újra be kell bizonyítanunk, hogy itt vagyunk, nem tűntünk el, nem oszlottunk fel, hogy aktívak és motiváltak vagyunk, és hogy fantasztikus hangulatot tudunk létrehozni élőben, szinte bármilyen fesztiválon.

Van egy német kötődésem, remek koncerteket adtunk már Lipcsében, Frankfurtban, Berlinben, Hamburgban. Viszont Hollandia és Anglia az, ahol ennek a zenének erősebb a kulturális táptalaja szerintem, csak oda különösen nehéz bejutni. Mi most mégis álmodunk egy nagyot, és mindent megpróbálunk, hogy ezt valóra váltsuk. Az új lemezen van két együttműködésünk, az egyik Brother Portrait londoni MC-vel, a másik Takuya Kuroda japán jazztrombitással. Ők azonfelül, hogy zseniális zenészek, és egy álmunk vált valóra, hogy velük dolgozhattunk, abban is segíthetnek, hogy olyan emberek is meghallgassanak bennünket és adjanak nekünk egy esélyt, akik rajtuk keresztül találnak csak ránk.

Ma milyennek látja már a magyarországi zeneipart?

Az a szegmens, amit mi képviselünk, itthon maximum pár ezer embert mozgat meg. Bár ez átlátható nagyságrend, mégis nagy munka, energia és főleg pénzbefektetés, amitől folyamatos a pengeélen táncolás. Vannak zenekarok, amelyek ki tudták nőni magukat, mint például a Blahalouisiana, az Ivan & The Parazol vagy a Carson Coma. Ők tudtak úgy építkezni, hogy egy idő után kategóriát léptek, és mivel sokkal több emberhez jutnak el, mint korábban, nagyobb erőforrásokkal dolgozhatnak és több embert tudnak foglalkoztatni.

Úgy érzem, ennek mi már talán a kapujában vagyunk, de ez nagyon érzékeny helyzet. Lehet, hogy pesszimistának tűnök, de engem az a mentalitás visz előre, hogy ezt küzdelemnek, szinte élet-halál kérdésnek fogom fel, amibe vagy mindent beleteszel, vagy az egész összedől. Mi pont ezt csináljuk az új lemezen, aminek In the Golden Hour lesz a címe, egészen konkrétan február óta dolgozunk rajta mindennap.

Bár nekünk még nincsenek nagy forrásaink, rettentően hálásak vagyunk annak a néhány csodálatos embernek, aki segít nekünk a zenekar körüli teendőkben. Hiszünk ebben az anyagban és hogy sok emberhez jut majd el az új zenénk, de például promócióra szinte alig van pénzünk, ami persze nem szerencsés.

De részben ez is ennek a szintnek a bája, kihívása, hogy picike forrásokból, kevés emberrel próbálunk világszínvonalú dolgokat építeni. Én mindenesetre nagyon élvezem ezt a próbálkozást!

A szegmensen belül, ahol mozog a Mörk is, van összefogás és közösségi élet a zenekarok között?

Úgy gondolom, van összefogás, szeretet és kapcsolódás. Meghallgatjuk egymás lemezeit, megosztjuk egymás dalait, bár sokszor vágyunk arra, hogy ezeket a kapcsolatokat például közös dalok vagy akár teljes lemezek formájában még jobban elmélyítsük. További kiváló kapcsolódási pont, ha tudunk közös koncertet szervezni. A tavalyi legnagyobb koncertünkön a The Qualitons zenekarral játszottunk közösen és egymás után. Amellett, hogy csodás volt együtt zenélni a fiúkkal, jó volt látni, hogy a két közönség is kompatibilis egymással. Gyakran hívunk vendégzenészeket, akik mindig nagyon feldobják a koncertjeinket, de természetesen van még pár egyéb tervünk arra vonatkozólag, hogy még erősebb közösséget építsünk együtt a kis hazai zenész-ökoszisztémánkból. 

A Random Trip is olyan kezdeményezés, ami összeköti a zenészeket, ahogy például a Dalfutár is hasonló, hiszen összehoz szakmai és más művészeti ágakat képviselő szereplőket. Gáborunk Novan Experiment néven szervez olyan koncertsorozatot, ahol maga köré gyűjt zenészeket, akikkel mindig egy különleges koncepció mentén improvizálnak együtt élőben, ott is szuper találkozások jönnek létre.

A Mörkön kívül Szeifert Jason Bálinttal duóban is, illetve Mr. Zen néven szólóban is zenél. Nem aprózódik szét így az ember?

Van, amit nem bírok nem csinálni, és azt mindenképp csinálnom kell. Ez a filozófiám a szerzetesi tévút után. Megpróbálhatod visszafogni magad, mert valaki más azt tanácsolja, hogy így leszel boldog, de arra jöttem rá, hogy akkor leszek boldogtalan, ha nem csinálom. Lehet, hogy minden más szuper, de ha érzek egy elviselhetetlen hiányérzetet, akkor inkább vállalom a szétaprózódást.

A Mr. Zen még egészen új. Ha valaki még nem hallotta, hogyan írná le neki, mi ez pontosan?

Talán úgy, hogy Mr. Zen egy zenei Tourette-szindróma, egyfajta improvizatív zenei stand up.

(Borítókép: Zentai Márk. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)