A férfi, aki megfestette Drezda bombázását

IMG 5022
2021.08.31. 12:07 Módosítva: 2021.11.01. 21:37
Gerhard Richter Valós látszat című kiállítása novemberig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.

Az alább idézett mondatok 1972-ben hagyták el Gerhard Richter száját, és a Magyar Nemzeti Galéria falán olvashatók.

A valóságról nem tudok egyértelműbben nyilatkozni, mint amilyen a valósághoz fűződő saját viszonyom, és ennek az életlenséghez, a bizonytalansághoz, az illékonysághoz, a részletességhez és ehhez hasonlókhoz van köze. De mindez nem a képeket magyarázza meg, hanem a legjobb esetben is csak az indokot jelenti a megfestésükre.

A drezdai Gerhard Richter Archivval, a művésszel és a művész kölni műtermével való együttműködés eredményeképp augusztus 27-től november 14-ig Budapesten látogatható a Valós látszat című tárlat.

Korunk egyik legsokoldalúbb képzőművésze

A látszat néha csal, hiszen az ember már a kiállítás első percében eltéved az épületben. Jómagam – és egy idegen család – zavarodottan próbálja kibogarászni, hogy merre is az arra, vagyis, hogy melyik irányba induljunk el, amikor felérünk a lépcsőn. Ösztönösen balra fordulunk, ám a teremből mosolyogva kitessékel a két teremőr.

A másik irányba!

– mutatják, de kiderül, hogy a szembe levő terem sem a tárlat eleje, hanem éppenséggel annak a vége. Egy szó, mint száz, a lépcsőre néző terem a megoldás: itt várnak ránk a grafikák, na meg a kronológia kezdőpontja: 1961. 

Richter a második világháború utáni nemzetközi kortárs képzőművészet kulcsfigurája, aki 60 éve keresi az átjárót látszat és valóság között. Évtizedek óta feszegeti a határokat, tágítja a kereteket, a különféle „realitások” ábrázolhatóságát, valamint az adott pillanat megragadását és a jelenség megszüntetését is feldolgozza.

Élete során megannyi politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális rendszert megtapasztalt, a realitáshoz való viszonya a kétség, a szkepszis, a mulandóság, az illékonyság és a törékenység kifejezésekkel írható le. Festészetének esszenciáját és erejét az analizálás, mindennek a megkérdőjelezése, az ezekből fakadó folyamatos továbblépés igénye adja.

Sokoldalúsága szinte süt a képeiről: művei a besorolhatatlan, „stílus nélküli”, minden személyest kizáró, ugyanakkor végtelenül sokrétű festői nyelvezettel rendelkező. A figurálistól az absztraktig, az életlen, elmosódott képektől az éles, fényes felületekig, a szürke fotófestményektől egészen a szivárványosig, a portréktól a tájképekig, a vászontól az üvegablakokig, a manuálistól a digitálisig terjed. 

1960-as években készült „fotófestményeivel” elsőként reflektált a fotográfia és a festészet sajátos viszonyára, feloldotta a kettő közötti ellentmondást. A képeket elnézve úgy tűnik, mintha víztükör alól mosolyogna ránk a festményen szereplő ember.

Belekóstolt az absztrakt festészetbe, színpompás pacák és sokszínű, mozgékony vonalak húrjain táncoltatva ecsetjét. Portrékat készített, a családtagjait ábrázoló festmények pedig annyira valósághűek, hogy az ember azt hinné, valódi fényképekkel áll szemben. Drezda bombázása, a párttitkárok szeretői, a 48 azonos méretű portré híres írókról, politikusokról, költőkről és filozófusokról. Oscar Wilde, Kafka, Einstein és a többiek... 

Páratlan módon kombinálta a modern festészetet a régebbi korok művészeti eszközeivel eszközeiből. Tiziano, Vermeer, Caspar David Friedrich festészetéből inspirálódott, kipróbálta az elődök témáit és formáit, miközben újabb és újabb, egymástól a végtelenségig különböző festői univerzumokat teremtett.

(Borítókép: Gáll Anna / Index)



  • Hírek
  • Hírek