Itt nyaralt a kádárista elit és még Fidel Castro is itt pingpongozott

A ma Club Aligaként ismert üdülőhelyet Simaházi Tóth Ede alapította 1902-ben. A balatonfőkajári földesúr a tulajdonában lévő vízparti szakaszt felparcelláztatta, a területre utat, vendéglőt és két szállodát építtetett, a vízbe fürdőházat állíttatott, majd megnyitotta a szélesebb közönség előtt. Az ekkor kialakított 64 villatelek kapta a Balatonaliga-Fürdőtelep nevet.

A hamarosan „a Balaton entrée-jaként” számon tartott, Budapesttől mintegy száz kilométerre fekvő, negyven méter magas löszfallal körülvett és két kilométeres vízparttal rendelkező üdülő igazi vendégcsalogató helynek bizonyult. Az üdülőt a magas part tetejéről a Balatonra nyíló, Tihanyéval vetekedő panorámája, gyógyhatású klímája, természetes forrásai, homokos strandja, ősfás ligetei, nagy hírű étterme, Yacht Clubja, vitorlásversenyei, Anna-báljai rendkívül népszerűvé tették az úri középosztály köreiben. A kiváló természeti adottságú hely neves művészeket is vonzott. Már az alapító villatulajdonosok között feltűnt az író, költő és politikus Szász Károly, az 1910-es évek elejétől a harmincas évek közepéig a nyári szezonokban villát bérelt a Párizsból hazatelepülő Csók István, a húszas évek végén pedig Balatonvilágoson vett házat az akkoriban „a Balaton legjobb festőjének” kikiáltott Wágner Géza.

Az első világháború, az őszirózsás forradalom, majd a proletárdiktatúra és az azt követő megtorlások nem kedveztek az üdülői életnek. Csak a húszas évektől, a trianoni veszteség után kapott új lendületet a fürdőturizmus. Több mint száz elegáns villa (köztük számos panzió) épült, utakat, sétányokat alakítottak ki, a harmincas években átadták a kikötőt, bevezették a villanyvilágítást. Ekkortól kezdett tömeges méreteket ölteni a strandolás, divatossá vált a sporthorgászat, a szánkózás és a napozás. Ennek ellenére keveset adtak a fürdőzés higiénikussá tételére. Még a harmincas évek elején is arról adott hírt a sajtó, hogy csordakút hiányában Aligán az állatokat a Balatonba terelik itatni, s mivel az állatlejáró a strandtól csupán kétszáz méterre van, az emberek lényegében a tehenekkel, lovakkal és disznókkal kénytelenek együtt fürdeni.

A professzionális idegenforgalommal a korábban a felső középosztály terepének tekintett üdülőben fokozatosan megjelentek a középosztály alsóbb rétegei is (tisztviselők, kereskedők, iparosok és munkások). A hangadó sajtó és a befolyásos egyesületek vezetői azonban nem titkolták, hogy a Balatont továbbra is a keresztény középosztály üdülőhelyének tekintik. Törekvéseik látványos jele volt Aligán is a fürdőtelepi templomok, kápolnák, misézőhelyek létesítése.

A fürdőtelep fejlesztésére komolyabb befektetési tervek először 1943-ban készültek, amikor a több nemzetközi építészeti nagydíjjal büszkélkedő Olgyay fivérek megbízást kaptak az „aligai Monte Carlo” megépítésére. Ezeket a terveket hamarosan elsodorta a háború. Nyomukat csupán két modernista stílusban megkezdett és félbehagyott, majd 1945 után szocialista elemekkel befejezett kockaépület, az egykori I-es és II-es szálló őrizte a 2020-ban elindított bontási munkálatokig.

A háború különös módon megkímélte a települést, jóllehet a szomszédságában húzódó Margit-vonal térségében hónapokig állt a front. A területen a harckocsik sem tudtak nagyobb rombolást véghezvinni, mivel a laza szerkezetű löszös talajon nem tudtak bevonulni. Az üdülő leginkább az SS-különítmények, a nyilasok, a Vörös Hadsereg katonái és a haszonleső „honi kozákok” fosztogatásait sínylette meg. A háborús helyreállítások után a gyárak, vállalatok, ifjúsági szervezetek sorra foglalták el, vásárolták fel vagy bérelték ki a gazdátlanul maradt épületeket. Menekültek, bérlők, falusi őslakosok, régi középosztálybeli és új munkás nyaralók laktak együtt az eltulajdonított épületekben.

1948-ban, a fürdőegyesületeket feloszlató kormányrendelet nyomán lezajlott az úgynevezett „aligai honfoglalás”. Ezen a nyáron sok más politikus társaságában Aligán üdült Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Rajk László, Vas Zoltán és Nagy Imre is. Rákosinak megtetszett a kiváló természeti adottságokkal bíró és jól őrizhető terület. Így aztán kora tavasztól késő őszig csaknem minden hétvégéjét itt töltötte. A löszfal tetejére légvédelmi ütegek, a vízre motorcsónakos őrjáratok kerültek, a Balatont éjjel reflektorok pásztázták, mindenütt kutyás őrök cirkáltak. A megmaradt helyi lakosokat és nyaralótulajdonosokat a környező falvakba telepítették, az elhagyott javakból részben kártalanították őket, majd 1952-ben az üdülő strandját, szállodáit és villaépületeit végleg elzárták a külvilág elől.

Az újonnan létrejött pártüdülőt két részre osztották: Aliga I.-en tölthették szabadságukat az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) magas rangú funkcionáriusai, Aliga II.-n pedig a KV (Központi Vezetőség) és a PB (Politikai Bizottság) tagjai választhattak maguknak villát. 1949-ben a korábban említetteken kívül már villával rendelkezett itt többek között Farkas Mihály, Szakasits Árpád, Révai József és Kádár János is. Rákosi, elkülönülve a többi pártfejestől, páncélozott pénzszállító autóban utazott Aligára, a villáját kerítéssel vették körül, háza elé testőröket állítottak, s ha úszni ment, csónakkal kísérték. Közben Balatonaliga fokozatosan eltűnt a térképről: az 1944-es helységnévtárban még 130 lakosú községként jegyezték, az 1953-asban viszont már föl sem tüntették a nevét.

Az aligai üdülő 1957-től egészen az 1989-es rendszerváltásig az MSZMP tulajdonában volt, s a kiváltságos pártfunkcionáriusok virágzó helyévé nőtte ki magát. Kádár pártvezetése idején az üdülőhöz gyümölcsös, konyhakert és üvegház tartozott, és a teljes strand területén arborétumszerű parkot alakítottak ki, virágágyásokkal és szökőkúttal. Jóval olcsóbb volt az alkohol és a cigaretta, mint a boltokban, a nyaralók és dolgozók számára olyan nyugati luxuscikkek (narancs, banán, téli szalámi, Unicum, Marlboro cigaretta vagy színes tévé) is elérhetők lettek, amelyekről a magyar lakosság nagy része legfeljebb csak álmodhatott.

A párt közép- és felsővezetőit, valamint a közigazgatásban, egészségügyben, oktatásban dolgozó funkcionáriusokat egy- vagy kéthetes turnusokban fogadó Aliga I.-et új szálláslehetőségekkel, tenisz-, röplabda- és bowlingpályával, uszodával, kertmozival, büfésorral látták el. A továbbra is szigorúan elkerített (kizárólag PB- és KB-tagok, miniszterek, államfők számára fenntartott) Aliga II. dombtetőjén, a régi községháza helyén hatalmas, borostyánnal befuttatott konferenciaépületet emeltek, amelynek éttermében Herendi-porcelánnal terítettek, mozijában betiltott nyugati filmeket is játszottak, klubszobáiban sakkoztak, ultiztak és biliárdoztak. A jobb állapotú villákban rendszeresen visszatérő vendégekként a Kádárhoz közeli funkcionáriusok szálltak meg (köztük Aczél György, Biszku Béla, Apró Antal, Tömpe István, Grósz Károly, Berecz János, Fejti György, Hámori Csaba), de gyakran nyaralt itt a humorista Hofi Géza is.

Kisebb számban ugyan, de modern villákat is terveztek. Kádár János egyszerű, másfél szobás nyaralója helyett 1974-ben, a rossz emlékeket idéző Rákosi-villa helyén kapott egy közel száz négyzetméteres, Bauhaus-stílusú villát, amelyhez horgászszigetet is kialakítottak. A puritánnak tartott pártvezér villájában a luxust a klímaberendezés, a tusolós kádban 28 fokosra beállítható csaptelep, a mindig feltöltött hűtő, a színes tévé és a teraszra épített szalonnasütős kandalló jelentette. A legenda szerint még a telefonvonalat is kivezettette az őrség épületébe, hogy háborítatlanul élvezhesse szabadságát, meghagyva, hogy csak akkor zavarhatják, ha kitör a háború.

Az üdülő talán leghíresebb épülete, az antik oszlopsorral övezett, szocialista-realista stílusú elnöki villa az ötvenes évek második felétől fogadta a vendégeket. A ma Castro-villaként ismert épületben olyan külföldi pártvezérek fordultak meg, mint a szovjet Nyikita Hruscsov, Leonyid Brezsnyev, Mihail Gorbacsov, az NDK-s Erich Honecker, a bolgár Todor Zsivkov, a román Nicolae Ceauşescu, a ghánai Kwame Nkrumah vagy a kínai Csou En-laj. De ellátogatott ide 1962-ben, közvetlenül űrrepülése után Jurij Gagarin szovjet űrhajós is – akiről aztán a helyiek lakótelepet neveztek el a községben –, vagy 1972-ben az Aliga-kultuszt a legtöbb legendával gazdagító kubai diktátor, a legszívesebben katonai egyenruhában mutatkozó, szenvedélyesen pingpongozó, motorozó és szivarozó Fidel Castro.

A pártvagyon 1989-es értékesítése után az üdülő új tulajdonosokat kapott, s azóta is vár arra, hogy valaki megépítse rajta az „aligai Monte Carlót”.

A szerző esztéta. Akit a téma bővebben is érdekel, elolvashatja Bartha Judit – Papp Zoltán: Aligai szép napok. Az üdülő története képekben (1902-1989) című könyvben. (Budapest, szerzői kiadás, 2018.)

(Borítókép: Az egykori balatonaligai pártüdülő részlete. Fotó: H. Szabó Sándor / MTI)