Enyedi Ildikó: Néha úgy érzem, én vagyok Störr kapitány

Elolvastam újra Füst Milán könyvét, és szinte minden részét megtaláltam a filmben. Störr kapitány életének egyetlen epizódja maradt ki – amikor őrülten féltékeny és kétségbeesett állapotában agyonver valakit, aki ki akarja rabolni a hajnali utcán.

Ezt is leforgattuk, de valahogy a film végének egyre felpörgőbb sodrásában – többször is úgy tűnik, hogy vége a történetnek, de mindig megy tovább az újabb látszólagos befejezésig – elvitte volna az energiát. Egyébként jó jelenet lett, sok munkát fektettünk bele.

Nem félelmetes érzés leforgathatni azt a történetet, amire majdnem harminc évig várt?

Közben sok mással is foglalkoztam, nem csak ez járt a fejemben. Nem fáradt ki az anyag.

Közben a világ is, maga is sokat változott.

Amikor felcsillan a remény, hogy meg lehet csinálni egy filmet, akkor olyan intenzitással zuhanok bele a napi tennivalókba – forgatókönyv, pénzszerzés, előkészítés stb., ami elfedi azt a megilletődött érzést, hogy „most akkor tényleg megcsinálhatom”. Pedig logikus lenne, de mindent felülír, hogy ez is egy film, mint a többi, ami, mint egy gyerek, kéri, hogy éjjel-nappal foglalkozz vele.

Mekkorát változott a fejében a film harminc év alatt? Ugyanazt gondolta fontosnak a regényből néhány évtizeddel ezelőtt és most?

Ami a lényeget illeti, igen, ugyanazt. Persze mások lettek az arányok, hangsúlyok. Bizonyos dolgok előtérbe kerültek, mások meg kicsit hátrébb.

Például?

Ez a film sokkal inkább szól a specifikus férfilétről és azon keresztül az általános emberiről. Harminc éve épp fordítva hangsúlyoztam én is, hűségesen ehhez a nyolcvan éve született, száz éve játszódó regényhez. Továbbra is mindannyiunkról szól, de ebben a filmben végül az is fontos lett, hogy a címszereplő egy tradicionálisan nevelt férfi. Éppen ma írjuk át olyan módon a társadalmi együttélés szabályait, hogy – az elmúlt több ezer évben először – a férfilét is éppúgy egy specifikus, különös állapotként fogalmazható meg, ahogy a nőit ábrázolták az – általában férfi – szerzők. Itt egy női alkotó nézi jóindulatú kíváncsisággal ezt az egzotikus valamit, a férfilétet.

Van, akit irritál, hogy nő létére egy férfit akar megfejteni?

Biztosan. Van, akit irritál, akad, aki félreérti. Talán kicsit korán is jött ez a film. A klasszikus forma is félreérthető lehet azoknak, akik nem ismerik a munkáimat. Akik nem látják vagy nem értik a szándékot, valami bambaságnak tűnhet. Pedig ez Störr kapitány világa, az ő rendszere. Egy egyszerű, de megbízható szerszámkészlet az élethez, ami szuperül működik a tengeren, egy teherhajón. De kétségbeejtően nem működik a szárazföldön, abban a komplex helyzetben, amit egy másik emberi lény jelent. Szemben a regény csapongó áradásával, azért osztottam hét fejezetre a történetet, hogy egy kis hangsúlyt kapjanak azok az új és új próbálkozások, ahogy ez a tengerész megpróbálja a magával hozott szerszámkészletét használni.

Itt felcsillan a film humora, hiszen a történet szerint a kapitánynak valamiért elromlott az étvágya, mire a hajószakács azt tanácsolja, hogy nősüljön meg, mert az neki is segített. Tulajdonképp ezt mindannyian átéljük, hiszen alapvetően minden kapcsolat véletlenül kezdődik. Egyszer csak rádöbbenünk, hogy valaki, akit korábban nem is láttunk, vagy egész más szemmel láttuk, hirtelen az életünk központi része. Már törhetjük is a fejünket, mit kezdünk újfajta életünkkel, mit kezdünk a másik emberrel, és mit kezd velünk ő.

Harminckét éve élek együtt egy kétméteres emberrel Észak-Rajna–Vesztfáliából. Vicces, mert szinte holland, a határtól néhány kilométerre született. Nehéz csontú, erős férfi, de érzékeny is. A mi személyes történetünkből, a kölcsönös megértés vagy a kölcsönös félreértések hosszú folyamatából is sok minden benne van ebben a filmben. Volt honnan inspirálódni.

A film titkos címe tehát A férjem története?

Sok tekintetben úgy érzem, hogy én vagyok Störr kapitány, ezek a leosztások mindig bonyolultak egy házasságban. De ami az egzotikus férfilét felfedezését illeti, ott egyértelműen ő az. Benne is megvan az igazán erős emberek nagyvonalúsága, szelídsége, ahogy a filmbéli kapitányban.

Mi a helyzet a feleséggel?

Füst Milán egy igazi párizsi nőt írt meg, aki filigrán, játékos, elegáns, de gyerekes, akár fiús is, „egy kis semmiség” – ezért is annyira vadító az ereje. Az én főszereplőm, Léa Seydoux is igazi párizsi nő, de egészen más alkat. Erős személyiség, és csendes, magától értetődő szuverenitása az, ami nem hagyja nyugodni a kapitányt. Ha megnézi az arcukat, Léában és Gijs Naberben is van valami az oroszlánból, valami szfinxszerű. Magas járomcsont, kicsit vágott, kék szemek, világos haj, világos bőr. Lehetnének akár testvérek, vagy ugyanannak a lénynek a nagyon férfias és nagyon nőies megjelenései. Ez a hasonlóság még inkább felerősíti a nemi különbségeket. Azt, hogy Gijs mennyire férfi, és mennyire nő Léa.

A történetben Léa sokkal erősebb.

De nem harcol. Az erejét nem aktívan használja, az egyszerűen van. Störr kapitány az, aki újra és újra nekicsapódik ennek a belső erőnek, és így saját magának okoz sérülést. Lizzy inkább a mester – a kapitány a tanítvány.

Ha jó a mester, akkor a megfelelő pillanatban el kell engednie a tanítványt. Meg kell tanítania arra, hogy egyedül boldoguljon. Egy férfi-nő viszonyban ez szomorú, hiszen nem maradhatnak együtt.

Szerintem valami fontosabb történik a kapitánnyal, mint egy boldog, kiegyensúlyozott kapcsolat. Esélyt kap, hogy merje beleengedni magát a saját élete sodrásába, esélyt, hogy valóban megélje, legyen az akár szenvedés, vagy fájdalom a veszteség miatt. Ne próbáljon mindent megoldani, mert az életet nem megoldani kell, hanem élni.

A film miatt tűnt fel nekem, mennyi váratlan fordulatot, csavart helyezett el a történetében Füst Milán.

Szeretek olvasni, alapvetően azt gondolom, hogy a könyv arra való, hogy olvassák. Nem kell filmet csinálni belőlük. Ennél a regénynél kivételt tettem. Egyrészt azért, mert nagyon fontos számomra mindaz, amit Füst Milán az írásaiban és egész életével képviselt. Szeretném ezzel a filmmel erre is felhívni a figyelmet.

A másik az volt, hogy dramaturgiailag annyira fordulatosan, játékosan fogalmazódik meg a regény lényege, ami különleges nyelvi szövet nélkül is megél filmen. Felkínál egy csomó lehetőséget, ami segíti, hogy bonyolult dolgokat egyszerűen mondhassunk el. Izgalmas és váratlan helyzetek sorozata a könyv, és így a film is.

Logikusan következnek egymás után az események, mégis újra és újra meglepődik a néző. Így nem is tűnik hosszúnak az a két óra negyven perc, amit a vászon előtt töltünk. A film hossza mindenesetre elég bátor döntés volt a mai világban.

Izgultunk is emiatt. Az első változat, amiről úgy gondoltuk, hogy összeállt, három és fél órás volt. Igazából nem nagyon hagytunk ki jeleneteket, hanem megpróbáltuk feszesebbé tenni, amit lehet. Elküldtem néhány szakmabelinek a világban, hogy mondják el a véleményüket, sokan meg is ijedtek a két óra negyven perctől, de azt jelezték vissza, hogy vetítés közben már nem érezték, hogy hosszú lenne. Ez megnyugtató volt, főleg, amikor és az eddigi vetítések nézői közül is sokan ezt mondták. Nem nagyon lehetett ez rövidebb. Füst Milán egy labirintusba küldi bele a kapitányt, egyre mélyebbre. Ahhoz, hogy ebbe a labirintusba mi is belevesszünk, idő kell, de főleg sok kanyar, fordulat, váratlan zsákutca, ahonnan visszafordulsz…

Ez is a klasszikusabb filmnyelv mellett szólt – a sövény anyaga egynemű, nem vonja el a figyelmet az ösvényektől, amelyeken bolyongunk, nem vonja el a figyelmet magától a bolyongástól. Egy igazi, működő labirintust akartunk építeni.

Nálam is működött, amiben az is közrejátszhatott, hogy gyönyörű a film képi világa. Úgy nézi az ember a képeket, mint egy naplementét a tengerparton.

Ennek a szépségnek azért minden tekintetben kiemelt dramaturgiai funkciója is volt. Fontos jelentésrétegek, melyek jelenetek, mellékszálak formájában sok-sok oldalon bontakoztak ki a regényben, nálunk elrejtve, a látványba sűrítve jelentek meg. Nem mi mondjuk, mi állítjuk ezeket, inkább úgy működik ez, hogy bizonyos vizuális megoldások miatt nagyobb eséllyel jutnak eszébe a nézőnek bizonyos kérdések, összefüggések.

Nagyon jó volt ezen dolgozni Láng Imolával, a látványtervezővel, aki mindig lényeglátó módon, a jelenetek mélyére, a szereplők lényegére koncentrált. Messze nem pusztán az volt a célunk, hogy korhű környezetet hozzunk létre. Hogy csak egyetlen példát hozzak: a párizsi lakás Lizzy személyiségének a kivetülése, az ő birodalma, ahol minden szín, tárgy, a tér elosztása, az átlátások, amibe idegenként belép ez a tengerész ember, azt szolgálja, hogy Lizzy személyiségéről öntudatlanul mélyebb tudást szerezzünk, és így a kapitánnyal közös jeleneteiket ne csak egy primer szinten értelmezzük. De végig tudnám ilyen szempontból elemezni az egész filmet.

Milyen volt a nemzetközi színészcsapattal dolgozni? Milyen kapcsolat alakult ki a két főszereplő között?

Minden jó forgatás hasonló olyan értelemben, hogy szövetkezünk egy mindannyiunkat lelkesítő feladatra. Hogy sikerüljön, ahhoz össze kell kapaszkodni, nagyon kell bízni egymásban, és ki kell nyílni egymás felé. Ez külön-külön is megtörtént Léával és Gijsszal is. Ők ketten lassabban közeledtek egymáshoz, kicsit civilben is lejátszották azt, ami a regényben történt. Az elején még ismerkedtek egymással, kóstolgatták a másikat – nagyon eltérő színészi megközelítéssel dolgozik az autodidakta, de hatalmas tapasztalattal rendelkező Léa, és a formális képzéssel és komoly színházi múlttal rendelkező, de nemzetközileg újonc Gijs. Felfedezőút volt mindkettejük számára, ahol az idegenség dominált. Meglepődtek, hogy a másik milyen izgalmas ember, művész.

Viszonylag későn forgattuk a tangójelenetet, ahol a filmben először nyílnak meg igazán egymás felé. Előtte együtt ebédeltek, beszélgettek, és ez a fajta teljes nyitás a másik felé „civilben” megtörtént. Ez meg is látszott azon a forgatási napon.

A forgatás lezárultával is kapcsolatban maradtak?

Összebarátkoztunk. Léa szívesen benne lenne egy újabb közös filmben, nekem is nagy kedvem lenne hozzá. Gijs – amellett, hogy fantasztikus, karizmatikus színész – nagyon helyes ember. Az egész stáb a szívébe zárta.

Van újabb filmterve?

Most Békés Italának írok egy filmet. Egy kis kíváncsi, 150 éves kiborg lenne Itala a jövőben, aki kutatná a mi jelenünket, amikor kilencéves kislány volt. Egy gyerekkori emlék nyomán indul el, ami hirtelen felmerül a múltjából, és amit akkor, gyerekként nem értett. Közben, mintegy melléktermékként, megjelenik az egész mai abszurd lét, amiben élünk. Remélem, meg tudjuk csinálni.

A magyar filmgyártás jelenlegi helyzetében, ami szintén erősen polarizálódni látszik, maga, aki egyértelműen foglalt állást a Freeszfe mellett, mire számít? Befolyásolja a kiállása azt, hogy mikor készíthet újabb filmet?

Biztos befolyásolja, de ezzel én nem tudok foglalkozni. Ez nem az én gondom. Az ilyen típusú esélyméregetés falja az energiákat. Azok másra kellenek.

Amikor nekivágott az első filmjének, Az én XX. századomnak, ami egy igen drága, kosztümös film, szintén nem gondolkodott azon, hogy mennyire reális az ötlet, csak megcsinálta?

Ezt a fajta vakságot – ami ösztönös volt, és nem csak erre a filmre vonatkozott – így visszanézve kifejezetten hatékonynak tartom, különösen egy ilyen realista szakmában, mint a filmkészítés. Újra és újra ámulattal és jó érzéssel tölt el, hogy a szakmánkban mennyire szorosan kapcsolódik a képzelet és a kétkezi munka. Vicces és megható is volt, hogy ugyanazon a csatornán, ahol Oleg Jankovski és Máté Gábor hajózott Hamburgban 1988-ban – azt a filmet is három országban forgattuk, Magyarországon, Németországban és Kubában –, elhajózott egy jelenetben Gijs Naber és Léa Seydoux. El is küldtem erről egy képet Máthé Tibornak, az első filmem csodálatos operatőrjének.

(Borítókép: Enyedi Ildikó. Fotó: Nagy Tamás / Index)