Az olasz nők inkább vetkőznek, a magyar nők inkább öltöznek

Elkeseredettnek, már-már leforrázva éreztem magam, és kínzó gondolataimba fordulva lógattam a fejem azon a júliusi éjjelen, amikor az ominózus belvárosi bárban megismerkedtem egy lánnyal. Beszélgetésünkből kiderült, hogy fényképezni tanul, így pár nappal később felvetettem neki, hogy csinálhatnánk pár felvételt, mert már kezd elegem lenni, hogy hobbifotósként mindig csak a kamera mögött, sosem előtte ügyeskedem. 

Tetszett neki az ötlet, aztán idővel elfelejtődött az egész, mígnem egy augusztusi napon – a balatoni nyaralásom kellős közepén – kaptam egy üzenetet:

Lenne kedved jövő héten egy fotózáshoz? A barátnőmnek ruhaboltja van, nézd, el is küldöm a divattervező képeit! Ezeket viselnéd.

Fonyódligeti nyaralónk híres a rossz internetes hálózatról és a (szinte) nem létező térerőről, így húsz perc után sikerült megnyitnom a mellékelt felvételeket. Nem túlzok, amikor azt mondom: a várakozás minden perce megérte. Élénk – mit élénk, szinte vibráló – ruhákba öltözött modellek, eklektikus kompozíciók, kissé absztrakt kivitelezés. A képek láttán még egy laikus számára is nyilvánvaló volt, hogy tehetséges tervezővel van dolgunk.

Válaszoltam is a fotósnak, hogy persze, benne vagyok a projektben, mert tetszenek a ruhák. A fotós szerint a tervező a Guccinál gyakornok. Azta, ez már valami. Ironikusan gondoltam magamban:

A fényképésszel megbeszéltük a találkozót, én pedig izgatottan vártam, hogy felpróbálhassam a színpompás szoknyákat és sálakat. Arra azonban nem is számítottam, hogy a fotózáson a tervezővel is találkozni fogok. 

A butikba lépve fotós ismerősöm a galéria felé bökött. Fent vannak, mondta. Felmentem az emeletre, ahol a bolt tulajdonosa egy modellt sminkelt. Mögöttük állt szóban forgó tervezőnk, aki még az érkezésemre sem fordult meg: a sminkelési folyamatot tartotta felügyelet alatt, szinte ijesztő koncentrációval figyelte a látottakat. Féltem félbeszakítani, de mégiscsak egy rakás idegen közé érkeztem, szóval hangosan üdvözöltem őket. 

Jókor érkeztem. Modelltársam már kész volt, így azonnal beültettek az átalakító székbe. Miközben a szemhéjamat színesítették, elbeszélgettünk. Sorra kaptam a bókokat: milyen szép az arccsontom, milyen karakteres az orrom, megszólalásig hasonlítok szeretett énekesnőmre, Lady Gagára. A gyors makeup után ideje volt levetkőzni, aztán felöltözni – na nem saját ruháimba, hanem az eklektikus outfitbe. Hosszú percek munkájával, megannyi csattal és csipesszel sikerült méretre szabni – összefogni – a bodyt és a szoknyát, hogy ne villantsak a kamera előtt, hiszen ez mégsem az a fotózás...

A ruhákban magabiztosnak, sőt mindenhatónak éreztem magam. Egyszerre voltam tehetős matriarcha, elegáns flamenco táncos, ravasz párizsi madame és naiv balerina. 

Ha nagy leszek, divattervező leszek

Sciueref Kinga ötévesen elhatározta, hogy divattervező lesz. De nem ám amolyan gyermeki bájból. Komolyan gondolta, amit mondott, az álma pedig alig két évtizeddel később valóra is vált. A 23 éves magyar-olasz származású lányt eleinte nem vették komolyan a szülei, mondván, biztosan csak viccel a gyerek, hiszen minden kislány szereti a divatot, és ennyi erővel akár hercegnő is lehetne a csemetéből. Igen ám, csakhogy teltek az évek, a kamaszkor végén járó Kingát pedig érettségi évében, első próbálkozásra felvették a MOME-ra, vagyis a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre, amely messze földön híres arról, hogy alaposan megszűri a jelentkezőket. Kinga öt kilót fogyott a felvételi alatt...

Amikor kicsi voltam, sorra érkeztek hozzánk postán a régi divatmagazinok, állandóan azokat lapozgattam. Amikor felvettek az egyetemre, már a szüleim is belátták, hogy érzékem van a tervezéshez.

Textiltervezést tanult, azon belül nyomott anyag tervezésére specializálódott. Divattervezőként ruhákra, míg textiltervezőként bútorokra, függönyökre, terítőkre, vagy akár kanapékra is alkot. Az alapképzés után a firenzei Polimoda Fashion School mesterképzésére jelentkezett, ahova fel is vették.

Máshol is ki akartam próbálni magam, nemzetközi szinten meg aztán pláne. Olasz lévén természetes volt, hogy Firenzébe megyek. Tavaly októberben kiköltöztem, és kilenc hónap alatt elvégeztem a képzést. Az iskola megerősített a hitemben. Tudtam, hogy tehetséges vagyok, de azt nem, hogy mennyire: ott folyamatosan pozitív visszaigazolásokat kaptam, míg itthon kevésbé. Úgy éreztem, végre a saját stílusomat akarják felerősíteni, az egyéniségemet és művészeti képességeimet a lehető legjobban előtérbe hozni. Ez a kilenc hónap mindent megváltoztatott, még a stílusomat is. Nagyon büszke lettem a diplomamunkámra is, ami a magyar és az olasz kultúrát ötvözte

– meséli arról a kollekcióról, amelynek darabjait néhány hete magam is felpróbálhattam. 

Amikor két kultúra egy személyben egyesül

A mesterdiploma előtt álló hallgatóknak két olyan kultúrát kellett választaniuk, amelyekhez közel érezték magukat. Kinga esetében adta magát, hogy édesapja révén az olasz, míg édesanyja révén a magyar kultúrára essen a választása. A kollekciót a lány gyermekkora inspirálta: nem meglepő, hiszen minden akkor kezdődött, amikor óvodásként beleszeretett a divatba. 

A magyar népmesék megannyi magyarhoz hasonlóan Kinga személyiségére és stílusára is komoly hatással voltak csakúgy, mint a „nyálas” olasz popdalok, amelyeket apja énekelt neki kiskorában. A kettő házasságából született a mestermunka: az olasz dalok jelentése a magyar népmesék stílusában valósult meg. Az ifjú divattervező hagyatékból szerzett eredeti kékfestő anyagokat, ezek is hatással voltak a végeredményre. 

A formavilágot tekintve fontos volt, hogy a magyar folklórt vegyítsem az olasz divattal. Az olasz folklórból kevés maradt fent, nincs olyan hagyománya, mint Magyarországon. Az olaszoknak szerintem a nagybetűs divat a hagyományuk.

Kingát elkezdte foglalkoztatni a femininitás kérdése, már-már filozófiává nőtte ki magát a szemében: felmerült benne a kérdés, hogy vajon mi számít a társadalmunkban nőiesnek. Párhuzamba állította, hogy a magyar folklórban mi számít nőiesnek azzal, hogy az olasz nők mit gondolnak a nőiességről. A kettő szinte köszönőviszonyban sincs egymással, a maga módján mégis mindkét kultúra viselete roppant nőies. 

A magyar folklórban a díszes, réteges, túlburjánzó viselet a férfiaknál is jellemző: cifraszűr, nadrágok, kötények. Régen nem voltak a férfiruhák femininnek titulálva, csak mert agyon voltak díszítve. Ezzel szemben az olasz divatban pont az ellenkezője fogott meg: a kifinomult női zakók és blézerek. Ezek ugyanolyan nőies darabok, mint egy réteges szoknya. Az olasz nők egyébként inkább vetkőznek, hogy megmutassák bájaikat, mintsem felöltöznek. A megrajzolt kollekcióm is erre utal: ahogy haladunk előre, egyre kevesebb ruha van a modelleken, majd kék árnyalatokból egy színes világgá változik az egész fotósorozat.

Kinga szerint a femininitás kérdése a mai társadalomban szerencsére pozitív irányba változik. A divattervező rájött, hogy nemcsak egy nő lehet feminin, hanem egy férfi is, ezzel pedig nincs semmi probléma, sőt, egy emberben a két dolog egyszerre is jelen lehet, annál pedig kevés izgalmasabb és egzotikusabb tulajdonság létezik – ő legalábbis ezt vallja. 

Az olasz egyetemen elkezdtem LMBTQ-embereket keresni, először egy transznemű nő és egy nembináris iskolatársam állt nekem modellt. Elmesélték, hogy számukra mit jelent a femininitás, nagyon sokat tanultam tőlük, az ő tapasztalataikból. Nemcsak egy lap meg a laptop előtt ültem, hanem tényleg beszélgettem emberekkel, ez gazdagította a kollekciómat és a fotózást is. Mivel ezeknek a ruháknak magyar vonatkozása is van, így itthon is felhasználtam őket egy LMBTQ-divatprojekt keretében. A modellek amatőrök voltak: imádok nem hivatásszerű modellekkel dolgozni, mert sokkal őszintébb és gördülékenyebb az egész folyamat, az öltöztetés, a sminkelés és a fényképezés is. Engem például nem érdekel, ha a saját ékszereiket viselik vagy ha ki vannak tetoválva, mert az is hozzájuk tartozik, és hozzátesz az összhatáshoz.

Na persze nem ez az egyetlen izgalmas projektje: korábban például az 1950-es évekbeli háziasszonyt emelte ki a megszokott környezetéből, és vegyítette a New York-i Club Kids – és a csoportból kinőtt underground szubkultúra – elemeivel. 

Alkotói folyamatát tekintve szereti, ha van egy kiindulás pontja, például, ha megrendelésre dolgozik. Nem az a fajta művész, aki kiül a rétre, meglát egy szép virágot, és azonnal papírra, majd anyagra veti. Sokkal inkább az a bizonyos „teher alatt nő a pálma" karakter, aki elképesztő erőkkel veti bele magát a munkába – már ha van feladat. 

Luxusmárkák kapujában

Fotós ismerősöm állítása, miszerint Kinga a Gucci gyakornoka, nem igaz, mármint nem teljesen igaz. Lehetett volna igaz, végül az élet közbeszólt, a lánynak pedig senki nem szólt, hogy elutasították (pontosabban, hogy mást vettek fel helyette).

Volt a céggel egy interjúm: mintatervezőt kerestek, és virágminta-kollekciót kellett készítenem a jelentkezéshez. Nagyon érdeklődtek irántam, kérdezték is, hogy mikor tudok kezdeni, elmondták, hogy mennyi lesz a fizetésem. Tök izgatott voltam, hiszen még a papírjaimat is elkérték, hogy ellenőrizzék a jogi dolgokat. Eltelt két hónap, de mintha a föld nyelte volna el őket. Írtam nekik, érdeklődtem, de ekkor még azt válaszolták, hogy belső ellenőrzés folyik, majd értesítenek. Eltelt még egy hónap, és újra felkerestem őket: ekkor közölték, hogy ja, bocsánat, már lezárult a válogatás, mást választottak. Ez két hete történt.

Hát, ennyit a korrektségről... Kinga szerint a mítosz, miszerint a divatipar telített, és csak a tehetős, kapcsolatokkal rendelkező szakember tud megélni a ruhatervezésből, nagyon is valós probléma, hiszen a divatiparban dolgozók 15-20 százaléka boldogul ebben a csodaszép, ugyanakkor kegyetlen iparban. 

Saját márka – divatcég – alapítása egyelőre nem szerepel a tervei között, hiszen több éves tapasztalat és vastag pénztárca híján egy fiatal női tervező legfeljebb álmodozhat – álmodozni viszont álmodozik is. Kinga célja, hogy Olaszországban helyezkedjen el, de nem zárkózik el London gondolatától sem, tekintve, hogy Európán belül ebben itt adódik a legtöbb lehetőség egy (ifjú) divattervező számára. Addig is, itthon hamarosan munkába áll...

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)