Tereskova: A műgyűjtő jobban hallja, mit súg Isten szíve

A Sotheby’s, a híres londoni aukciósház csinált ilyet három évvel ezelőtt a sikeres művész, Damien Hirst munkáinak. Hirst brutális áron elkelt képei jelentették az inspirációt Tereskovának. Bár két-három tisztelettudóan leutánzott Hirst-alkotás után Nagy Kriszta művészi eszköztárába illesztette a Hirst-technikát, ezután újraértelmezte Hirstöt a pöttyeivel együtt, és miközben fricskát mutatott képsorozatával a londoni és budapesti műkereskedelmi piac közti szakadék ma már semmivel sem magyarázható jelenségének, megjelenítette az emberiséget hosszú ideig rettegésben tartó vírus mutációit is – és ezzel igen érdekes kiállítást hozott össze. 

Tereskova új pöttyös sorozatának nagy része a pandémia alatt, a bezártság idején készült. Az eredeti tervek szerint egy Londonban élő galériatulajdonos rendezett volna belőle itthon aukciót, ám ez a járvány okozta szervezési problémák miatt végül elmaradt. De így talán a magyar műgyűjtők jobban jártak, mert a műkereskedő azzal az őrült ötlettel állt elő – amelyet Tereskova is elfogadott –, hogy égessék el azokat a műveket, amelyeket senki nem vesz meg. Vagyis ha meg is marad néhány kép az aukció után, nem válik enyészetté, később is láthatjuk őket.

Nagy valószínűséggel állítható, hogy a művész ennek ellenére most sem fog hirtelen meggazdagodni. Nem fog annyit keresni kétéves munkájával, mint amennyit egyetlen Damien Hirstért fizettek ki a Shoteby’s-nél.

Pedig ha valamikor szüksége volt egy magyar képzőművésznek arra, hogy el tudja adni a képeit, hogy a művészetével ne csak sikert arasson, hanem pénzt is keressen, most Nagy Krisztának valóban szüksége van a kézzelfogható sikerre. A művésznő áldott állapotban van, az ötödik X-be lépve, jövő tavaszra várja első gyermekét.

Így írt erről honlapján:

Még sosem volt ennyire igaz, hogy az életem a művészetem és a művészetem az életem. Eddig az életem irányította a művészetemet... de most úgy fest, a művészetem vonzott be valamit, ami elkezdte irányítani az életemet. Egy másik apró pötty, egy petesejt.

Tereskovával pár nappal ezelőtt beszélgettem a Damien Hirst által ihletett pöttyös sorozatáról a Godot Kortárs Művészeti Intézet kiállítótermében. Míg rá vártam, a laikus műkedvelő kíváncsiságával néztem végig a képeket. Izgalmas, érdekes képek, a szabályosan, mértani pontossággal odafestett pöttyökkel együtt.

Tereskova képekre írt szövegei pedig mindig is elgondolkodtattak, szeretem őket, így aztán nem unatkoztam egy percig sem, míg a művész befutott. Na jó, inkább komótosan besétált... Szemmel láthatóan izgult a ma esti aukció miatt. Két év munkáját plusz kétmillió forintot tett bele a kiállítás anyagába. Nem meglepő az aggodalommal teli izgalom.

Együtt nézzük meg újra a tárlatot, közben Nagy Kriszta beszél Hirstről, műpiacról, a pöttyös sorozatnál alkalmazott technikákról, egy-egy kép mondanivalójáról. Ritka szerencse, hogy a művész maga avat be a képek megszületésének alkotófolyamatába.

Az aukció előzményéről például elmondta, hogy egy Angliában elő magyar galériatulajdonos kereste meg két évvel ezelőtt azzal, hogy csináljanak aukciót Londonban.

2019 végén a Shoteby’s csinált Hirstnek egy olyan aukciót, ahol csak az ő műveit adták el. Hirst nagyon nagy sztár, menő, gazdag művész, és Kovács Dávid úgy gondolta, hogy hozzá hasonló az én habitusom, én is olyan pop-artos, sztáros művész vagyok, mint Hirst. Ő sem az a szerény, meghúzódó művész, mint ahogy én sem vagyok az.

Nagy Kriszta azt is mondja, hogy hamar megszületett a döntés, hogy kezdjenek bele, és csinálják.

És azt mondta a londoni fickó, hogy a végén amit nem adunk el, azt égessük el. Én ettől iszonyatosan féltem, de elég izgalmasnak tűnt az ajánlat, hogy azonnal elkezdjem, mert teljesen őrült ötlet volt. Nekikezdtem. Meggugliztam, hogy ki ez Damien Hirst, és kiderült, hogy olyan csávó, akinek például van egy olyan sorozata, amin csak pöttyök vannak.

Aztán rámutat egy képre:

Nézd, ott, az a legfölső kép olyan, mintha Hirst-kép lenne! Az alapötletet aztán elkezdtem mixelni a régi festményeim motívumaival. Volt egy sorozatom, ahol ezek a lányalakok szerepeltek, akiket ebben a sorozatban felhasználtam. A lányalak én vagyok, illetve voltam tíz-tizenöt éve. A korábbi képeken a sebeiket mutogatták, azt, hogy hol sérültek meg, ott a vászon át volt vágva és vissza volt varrva. Szóval ezeket a régi képeimet vettem elő, és ebből kezdtem el ugyanúgy mixelni az új képeket, mint ahogy ma egy zenész mixeli a zenéjét.

Azt is elmondja, hogy az első pár kép még nagyon hasonlított Hirst munkáira, de a többi már nem. Ezek valóban jellegzetes, csak Tereskovára jellemző alkotások, Hirst pöttyei ellenére. A művész az első festményeket lefotózta, lekicsinyítette, végtelen tapétamintákká alakította, majd újranyomtatva, apró részleteit megsokszorozva, spray-vel lefújva formálta őket tovább. A tűzfalak, a vasút menti kerítések graffitijei köszönnek vissza egy galéria kiállításához igazított méretben, a Tereskovára jellemző feliratokkal – a korábbi híres Nagy Kriszta-képek töredékei kerülnek mixelve az új alkotásokra.

Nagy Kriszta arról is mesél, hogy szereti megidézni más művészek munkáit. Főleg azokét, akiket imád. Már volt olyan sorozata tíz éve, amely úgy készült, hogy Jean-Michel Basquiat képeinek katalógusát letette maga mellé, és elkezdett belőle olyan képeket festeni, amiket Basquiat már megfestett.

Nekem ez nagyon ment, mert nagyon szeretem, és kiderült számomra, hogy tökre hasonlóan használom az ecsetvonást, mint ő. Amúgy teljesen másképp festettem, mint ő, sok mindent használtam, betűket, karcolást és a többi. Abban az volt a vicces üzenet, hogy vegyenek tőlem Basquiat-képeket és spóroljanak meg 1 millió 700 ezer dollárt, mert nálam csak nyolcvanezer forintba vagy százezerbe kerül egy Basquiat-kép. De azért az egy eredeti Nagy Kriszta-kép volt egyébként.

Tereskova újabb képre mutat:

Ez volt az első mixem. Amikor ezt a motívumot lefotóztam, és elkezdtem egy nagyobb felületre felpakolni, valamiért elkezdtem a mintát sokszorosítani. Közben az történt, hogy kitört a koronavírus-járvány. Minden bezárult, otthon voltunk egyedül. Nem tudom, miért, az utóbbi időben közel kerültem a stencilhez és a spray-vel való fújáshoz. Ez az első nagy képem, úgy készült, hogy megfestettem először a képet, lefotóztam, megsokszorosítottam, fölnagyítottam, és utána ráfújtam nagyban az egyik arcot, ez a graffitihez hasonló műfaj. Az egyik fő mondanivalója az egész kiállításnak, hogy egy 120 x 170-es Damien Hirst-kép megközelítőleg 170 millió forintba került, míg egy ilyen méretű Nagy Kriszta-kép ára megközelítőleg egymillió forint. A szorzó 170-szeres. Tehát továbbra is nagyon izgat az a probléma, hogy miért ennyire szomorú a helyzet a magyar kortárs művészet piacán. Talán azért, mert még csak húszéves a piac. Ennyire óriási a különbség, ha Damien Hirst festette volna ezeket a pöttyöket, akkor 170 millió forint lenne az ára.

Együtt megyünk képről képre, beszélgetünk. Próbálok rájönni, mit látok, ő pedig válaszol és mesél.

Na jó, de mitől lesz valakiből Damien Hirst? Csak annyi lenne a különbség, hogy jobb helyre született?

Fején találta a szöget. A lényeg az, hogy a magyar művészek művészeti szempontból, művészeti érték szempontjából nem különböznek annyira a londoni művészektől, hogy ez a szorzó 170-es legyen. Ez nagyon fontos. Nem véletlenül utalok állandóan olyan művészekre, akik nem Magyarországon élnek és nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint én. Vagyis én gondolkodom nagyon hasonlóan, mint ők, mert én születtem később, és ők sokkal nagyobb sztárok, mint én.

Technikában sincs nagy különbség?

Nem sok, ez a mai kultúra ilyen mixelős kultúra.

Lehet, hogy ezt Damien Hirst találta ki, ő csinálta először, ő számít eredeti alkotónak, ezért ennyi az ára...

Neki valószínűleg a legelső eladása is 170-szer nagyobb volt, mint az én legelső eladásom. Egy magyar művészünk van, Maurer Dóra, aki még életében a Tate-ben kiállított. Hurrá!!!! De ő sem negyvenévesen érte ezt el, hanem majdnem nyolcvanévesen.

Az egyik képen ezüstszínű a könnycsepp.

Igen... Itt még a régi technikáimból vannak visszaidézések, a könnyes szemű lányok, ez a Szélforgó című képemből van. Az történt, hogy teljesen behúzott engem ez a mintacsinálás, és ez egy olyan sorozat, ami egyértelműen Damienről szól. Olyan feliratok vannak a képeken, mint például, hogy „Szeretlek, Damien, olyan nagy sztár szeretnék lenni, mint te!”

Ne már! Ez olyan koncerteken csápolós tinilányos, rajongós szöveg. Fruskák mondják a popsztárnak, hogy „olyan szeretnék lenni, mint te”.

Meg olyan szöveg van az egyik a képen, hogy „Damien, szeretnék olyan büdzséből dolgozni, mint te”, „Damien, szeretnék olyan vevőkört, mint a tied”. Ezek a megfontoltabb mondatok, és hogy „Damien, olyan piacon szeretnék árulni, mint te”, mert egyértelmű, hogy a toporgás megy, igazából még mindig gyerekcipőben jár a piac. Amikor elkezdtem dolgozni, teljesen belendültem, hogy egy képnek hányféle lenyomatát, másolatát meg mutációját lehet megcsinálni. Megkérdezték tőlem 2020 közepén, amikor a vírusjárvány első hullám lement, és egy kis lazulás volt, hogy nincs-e valami jó kis munkám, ami tükrözi a vírust, és azt mondtam, hogy szerintem nincs. Aztán egy év múlva rájöttem, hogy hiszen éppen itt állok előtte, és csinálom. Az az első kép, a sima szürke pöttyös – itt, ennél a képnél kezdtem elszakadni Damien pöttyeitől, és már tökre nem úgy tettem a pöttyöket ahogy ő. Gyakorlatilag az első két-három konkrét Damien Hirst-idézet után elkezdődött valami, ami már önmagában nem emlékeztetne Hirstre.

Egyébként az Orbán Viktor-os képeimnek is az volt az eredeti címük, hogy Minta. Mert mintás asztalterítőkre, ágyneműkre került rá az arca. Egyre izgatottabban kezdtem dolgozni, és akkor kezdtek jönni a felirataim, pontosabban már előtte is elkezdtek jönni, és használtam a gondolataimat, amikből mindig írok a képeimre, például hogy „Az én mesterem Isten, a tanáraim pedig dr. Lehóczki és Feldmár.”

Az a kék hátterű kép a színeivel mintha a világűrt idézné meg.

Ennek szintén az a története, hogy ott van felül az eredeti festmény, ami elkezdett mutálódni, mixelődni. A Photoshopban összevissza pakolásztam a képeket, elcsúsztattam egymáson, aztán elkezdtem észrevenni, hogy gyönyörűek. Tök izgalmas volt, hogy ezekbe bele lehetett fújni a Kriszti-alakokat.

Ezen a képen is van egy érdekes felirat.

Igen. „A műgyűjtő jobban hallja, mit súg Isten szíve.”

(Borítókép: Nagy Kriszta)