Pokorny Lia: Mindent kidobtam az életemből, ami nem volt igaz

Mostanában szinte elérhetetlen mint interjúalany, mert rengeteg a dolga. Cserébe több szerepben is látható különféle színpadokon.

Igen, bemutattuk a Keresztül-kasul című darabot a Rózsavölgyi Szalonban, és a LIAison című sanzonestem is megy a Centrál Színházban. Mindeközben forgattam a Finom Balaton sorozatot, amelyben Balaton környéki borászokat, sajtkészítőket, gombászokat, séfeket látogattunk meg, ezt is nagyon szerettem.

Ez két színházi premiert jelentett sűrűn egymást után. A LIAisonban végig énekel, amit idáig nem csinált, a Keresztül-kasul pedig kétszemélyes darab, tehát ott sincs üresjárat.

Igen, másfél hónapon belül volt a két bemutató, közben volt két Budapest Bár-koncert, és elindultak a felújító próbák is a Centrálban. Sűrű lett a szeptemberem. Tavaly megfogadtam, hogy nem csinálok ennyi mindent, de közben kitört a járvány. Hosszú ideig be volt zárva az ajtó.

A Covid ráadásul nem csak fenyegetésként jelent meg az életében.

Tavasszal elkaptam a fertőzést, utána is lassan szedtem össze magam – hetekig csúnya memóriazavarral küszködtem, legalább másfél hónapot csúsztak a munkáim a betegség miatt. Minden egymásra torlódott, de azt is tudtam, hogy minden, ami így összegyűlt szeptemberre, az mind szerelemmunka – tudatosan vállalva. De szeptember végétől több nagy feladatot lemondtam, hogy pihenhessek. Fel kell töltenem a tartalékaimat, és ez egyfajta befektetés is. Ezt a két előadást persze szeretném sokáig játszani. Egyelőre érezni, hogy a nézők óvatosan térnek vissza a színházba, a jegyelővétel például nehézkes, senki sem tudja, mi lesz a negyedik hullámmal, mi lesz az oltási igazolvánnyal, és hasonlók.

Maga is fél a Covidtól?

Nem a félelem tölti ki a napjaimat, de voltam covidos, nem volt finom, nem is szeretném feltétlenül még egyszer ezt a dolgot.

Kórházba is került?

Nem, a legelejétől fogva beszedtem mindent, amit csak lehetett, sorolhatnám, de nem akarom: szerepelt a menün kétféle antibiotikumtól a hasba szúrt injekción át a vitaminokig minden. Volt egy napirendem, hogy mit mikor, mi előtt, mi után kell bevennem, táblázatba kellett rendeznem, mert megjegyezni se tudtam. Így is volt három nap, amikor rettenetesen nehezen kaptam levegőt, megtapasztaltam a halálfélelmet, amit tetézett, hogy a fiamat is féltettem.

Ő is elkapta?

Szerencsére nem. Azokban a napokban, hetekben nagyon sok mindent végiggondoltam. Azt is éreztem, hogy ez a vírusfertőzés valami különös energiájú dolog, egészen más, mint amit eddig bármilyen betegség alatt átéltem. Teljesen kiszámíthatatlan, teljes kontrollvesztés. Egy hét után jobban lettem, örültem neki, főztem valami finomat, jógáztam egy jót, aztán négy óra múlva visszaestem. Olyan voltam, mintha csúnyán bedrogoztak volna, kiütötte az agyamat, napokig feküdtem a plafont bámulva. Gondolkodni se tudtam, hol a kezem remegett, hol a szívem dübörgött, máskor a fejem tompult el teljesen.

Miért nem az?

Akkor szoktam hasonlót érezni, amikor hegyet mászok, felérek egy csúcsra, és körülnézek ott, a minden tetején. Tudom, hogy lemászni se lesz veszélytelen vagy könnyű, Isten kezében vagyok, de ahogy körbenézek ott fent, látom a többi hatalmas hegyet, mindig csak arra tudok gondolni, hogy milyen parányiak vagyunk. Tényleg bármikor komolyan gondoljuk, hogy bármit is irányíthatunk? Olyan megnyugtató, hogy nem. Hogy itt ez az óriás rendszer, amit sohasem fogunk elpusztítani. Legföljebb magunkat. És jön egy ilyen betegség, ami egyéni szinten tragédia, a környezetemben is mentek el miatta emberek, de az egész emberiség számára egyelőre még csak figyelmeztetés. Csak úgy a nyakunk közé csördít: srácok, nem jó úton jártok! Mintha magunktól szeretne megóvni minket, és ha nem figyelünk rá oda, egyre erőteljesebb figyelmeztetéseket küld. Azt mondja, engedjétek el a kontrollt, és hagyjátok vezetni magatokat. Az az érzésem, hogy amíg ezt nem értjük meg, addig ezt fogja mondogatni, üzenni, mutatni. Mintha az akarná, hogy ne rohanjunk a vesztünkbe.

Ezt érezte akkor is, amikor nem kapott levegőt?

Igen. Volt halálfélelmem, de közben arra gondoltam, hogy ebből is tanulok valamit. Általában már így fogom fel a világot, az életem eseményeit. Nem érzem áldozatnak magam, bármilyen rossz történik is velem, mert azt is egy tanulási folyamat részének tekintem. Amikor másfél éve kitört a járvány, arra gondoltam, hogy most itt az idő, érdemes elszámolni a saját életemmel. Megnézni, mennyi benne a gyávaság, hazugság, felesleges dolog.

Akkor még nem kapta el a vírust?

Akkor még nem, de tudtam, hogy valahol nekem is találkoznom kell ezzel az energiával. Szisztematikusan elkezdtem felszámolni mindent, amiről úgy éreztem, hogy nem önazonos, amiben gyávaságból vagyok benne.

Miket számolt fel?

Mindent, ami nem volt igaz. Barátságokat, munkákat. Rengeteg emberrel szakítottam meg a kapcsolatot.

Hogyan? Ez nagyon nehéz!

Úgy, hogy beleálltam azokba a helyzetekbe, amikről addig hazudtam magamnak. Amik miatt feladtam magamból egy csomó mindent, csak azért, hogy benne maradhasson az a kapcsolat az életemben. Mert olyan kedves, mert sérülékeny, és hasonlók. Közben ott a gombóc a torkomban, akkor miért nem mondom ki végre, hogy ez nekem nem jó?

Lett egy rakás ellensége?

Lett.

Holott eddig nem volt?

Nem, de közben megedződtem, és 

Amikor betegen feküdtem, és éreztem, hogy félek, megkérdeztem magamtól, hogy mitől is félek valójában. Hajlandó vagyok változni és változtatni? Igen. Hajlandó vagyok megint meghozni bármilyen döntést? Igen. Napok múlva éreztem, hogy dühös vagyok. De miért vagyok dühös? Mert azt hazudtam magamnak valamiről, hogy az életem része, egy nagy batyut cipeltem magammal, amiről éreztem, hogy le kell raknom.

Amikor kijöttem a Covidból, kristálytisztává vált, hogy mi az a batyu. Tudtam, hogy vállalnom kell a konfliktust, és ki kell mondanom mindent, amit ki szeretnék mondani. Kiderült, hogy mióta sorban rakom lefelé ezeket a dolgokat, egyre könnyebb beleállni a konfliktusokba és azt mondani, hogy nem. Saját magam számára is meglepő, hogy ez már nem okoz frusztrációt. Meg kell oldani? Nézzünk egymás szemébe, és mondjuk el, mi nem jó nekem, és mi nem jó neki. Ha valaki vissza akar passzírozni, mert addig volt jó neki, amíg azt hazudtam, hogy minden fényes és nagyszerű, az baj. Az nem fog menni. Ha ki tudunk találni egy olyan helyzetet, ami mindkettőnk számára működőképes, az nagyon jó, de már nem fogok többet feláldozni magamból.

Ez most egy üzenet?

Dehogy! Nem üzengetek, mert az összes kapcsolatot úgy zártam le, hogy mindent elmondtam. Nincs már mit üzennem. Illetve én magam vagyok az üzenet. Azoknak tényleg üzenek, akiknek talán pont ez a pár mondat hiányzik ahhoz, hogy lépni merjenek. Mindig azért mondok el dolgokat, a LIAison is azért született meg, mert úgy gondolom, hogy ez mások számára is fontos lehet.

A LIAison egy önálló est, amelyben végig mesél és énekel a szerelemről. Tele van humorral, életkedvvel. Erről szól a játéka, ez hatja át a nagyon személyes összekötő szövegeket, nem is beszélve a dalokról. Van a válogatásban minden, megjelenik a tragédia, a boldogság, a pajkos, a hűséges, a csalfa és a megcsalt. Zseniális sanzonok és mindenki által jól ismert kuplék, mint az életünk. Az esten Babicsek Bernát, a virtuóz harmonikaművész a partnere. Vele válogatták össze a dalokat?

Egy csapattal, akikben bízom, összedugtuk a fejünket. Tudtam, hogy miért fontos számomra a szerelem, milyen meghatározott típusai vannak, és ezekhez kerestünk dalt. Olyan is volt, amikor én szerettem bele egy dalba, mert tudtam, hogy az nekem miről szól.

Ez a műsor egy személyes szerelemszótár vagy -lexikon?

Olyasmi. Persze vannak köztük olyan dalok is, amelyek egyértelműen nem a saját tapasztalataimról szólnak – szerencsére vagy sajnos. Ötven évet például már biztos nem fogok leélni egy emberrel.

Miért ne?

Tényleg, miért ne, lehetek én még százéves is!

Hogy jutott eszébe az ötlet, hogy összeállít egy estét, amit végigénekel? Régebben kifejezetten félt az énekes szerepektől.

Rettegtem az énekléstől, mert évekkel ezelőtt annyira rossz állapotban voltak a hangszálaim, hogy beszélni is alig tudtam. Öt gégész kereste a bajt, mindenféle antibiotikumokat szedettek velem, mérsékelt eredménnyel. Aztán kipróbáltam egy hétnapos indiai tisztítókúrát, ami nagyon jót tett. Rendbe is jöttem, viszont azért, hogy jól megtanuljak végre beszélni, elmentem egy csodálatos szakemberhez, Sziki Ágneshez. Szépen elkezdte oda tenni a hangomat, ahova kell. Két évvel ezelőtt egy nyári napon arra ébredtem, hogy sanzont akarok énekelni, mert tudom, hogyan kell. Aztán rátaláltam Bernátra, és nyár elején beszállt a csapatba Botos Éva mint játékmester.

Mit takar ez a titulus?

Ez egy zenés est, nem színdarab, koncert esetén így definiáljuk. Például ő kezdett el piszkálni, hogy a koncert átkötőszövegei legyenek sokkal személyesebbek. Igen ám, de én nem tudok írni! – tiltakoztam riadtan, mire ő megkért, mondjam el, mit is jelent nekem egy-egy dal. Beszélgettünk sokat sokszor, ő meg felvette. Aztán megmutatta, és nem hittem el, hogy ezeket én mondtam. Megnyugtatott, hogy bizony én, majd közölte, hogy most pedig szépen írjam meg a szövegem. Így esett, hogy az összekötő szövegek felét én találtam ki, pedig ha valamitől még tartottam az éneklésen kívül, az az írás, de nagyon élveztem. Aztán jött a speciális próbaidőszak Bernáttal. Azt mondta, hogy egy isten háta mögötti nyaralóba elvonulunk, és éjjel-nappal próbálunk. Jó... – mondtam, és összeköltöztem egy vadidegen pasival.

Ez a történet ettől a ponttól sokféleképp folytatódhat.

Például azt is érezhettük volna két nap után, hogy nem tudjuk elviselni egymást. Ehelyett kiderült: ő is munkamániás, mint én, és éppúgy szereti a természetet, mint én. Mindennap volt egy óránk, amikor elhúztunk úszni, evezni, biciklizni, hegyet mászni. Ez volt az „agymosás”, egyébként meg reggel nyolctól éjjel kettőig dolgoztunk. Közben olyan erős barátok és szövetségesek lettünk, ami minden este érződik a színpadon.

A Keresztül-kasul című előadásban a Rózsavölgyi Szalon apró színpadán szintén egyetlen férfi a partnere. Király Dániellel egy furcsa párkapcsolatot játszanak el, melyben a véletlenül egymás mellé sodródott férfi és nő egy óra alatt éli át mindazt, ami normális esetben évek alatt játszódik le.

Ettől a darabtól is féltem, mert Dani tizenöt évvel fiatalabb nálam, és nem voltam biztos benne, hogy hiteles szerelmesek leszünk. Dicső Dániel, a rendező viszont azt mondta, hogy pont ettől válik hitelessé, hogy ez a srác képes megváltozni.

A nézőtérről nem látszik igazán a korkülönbség, viszont tényleg hiteles minden helyzet, párbeszéd. Mindkét előadás olyan élmény, amitől a színházból hazafelé tartva, de még otthon is jól érzi magát az a néző.

Ez a színház gyógyító ereje. Lehet vele gyógyítani. Nekem már igazából ez a fontos a színházban.

(Borítókép: Pokorny Lia. Fotó: Horváth Judit)