Ha nincs klímaválság, Emma sem születik meg

Képzeljen el az olvasó egy olyan világot, amelyben gyermekként két hét, három nap és tíz percen keresztül folyamatosan csúfolták és piszkálták! Egy világot, ahol sokszor a szülei sem értették meg, amit mondani akar – mivel nem beszélt. Egy világot, ahol olyan hangzavar veszi körül az érzékeny lelket, hogy az említett gyermek legszívesebben a végtelen óceán alá bújna, és egy tengeri uborka bőrében lelne nyugalomra. Egy világot, ahonnan nincs menekvés – egy átlagember számára legalábbis biztosan. A hétéves Emma azonban nem átlagos lány: ért a tengeri állatok nyelvén. 

Csak éppen az emberek nyelvén nem... Pontosabban Emma érti őket, de a környezete nem érti meg őt. A lány egy fantáziavilágban él, ám az ábrándos gondolatok halmaza csak félig-meddig kitaláció. Emma szülei tengerbiológusok, így a kislány sérült polipok, cápák és narválok között nőtt fel. A hiperfixáció fókusza tehát nagyon is valós: a tengeri állatok Emma egyetlen barátai, így a lány egész nap az uszonyos társairól ábrándozik. 

Fotó: Albert Kinga / Zoikum

Aki nem tudja, hogy a darabot ihlető Greta Thunberg Asperger-szindrómás, az is rájön, hogy Emma minden bizonnyal maga is autista karakter, ugyanis négyéves korában szólalt meg először, különösen érzékeny a zajokra, és hiába okos, egész egyszerűen retteg, ha meg kell szólalnia mások előtt.

amikor végre szeretett állataival úszkálhat. Miután az akváriumba érkező sérült kardszárnyú delfinről kiderül, hogy süket, Emma és barátai jelnyelven kommunikálnak egymással: a csönd szinte megsüketíti a közönséget. 

Van valami közös Emmában és az állatokban: egy kicsit mindannyian különcök, és a „szívtelen” emberek miatt kénytelenek voltak elhagyni a normális közegüket. A kislány pszichológusi javaslatra otthagyta az iskolát, míg a tengeri állatokat a természetben érte valamilyen trauma: lenyelték a műanyagot, halászhálóba gabalyodtak, vagy éppen beleütköztek egy hajócsavarba. 

Az előadás gyerekeknek szól, ugyanakkor – ha nincs autista gyermek a nézők soraiban –, valószínűleg csak felnőtt fejjel érthető meg igazán. (A premier napján valószínűleg nem ült ilyen kicsi a sorok között, hiszen a rikkantások, az állatos bábokkal manőverező – kergetőző – színészek alatt recsegő parketta, a búgó trombita, a simogató fuvola és a ritmusos dobolás ellenére az összes iskolásnak fülig ért a szája.) 

A gyerekekben az a jó, hogy őszinték. Ebben az előadásban számos olyan jelenet van, amely láttán a kicsik egyszerűen nem bírták magukban tartani az érzéseiket és a véleményüket.

Ne szemetelj!

– hallatszott a hátsó sorból egy kisfiú hangja, amikor az egyik színész elhajított egy PET-palackot. A közönség kuncogott, és valószínűleg a színész is elmosolyodott magában. 

Anya, mi az a lamantin?

– kérdezte halkan egy másik kisiskolás. A válasszal az anyuka helyett Emma – pontosabban az őt alakító Alexics Rita – szolgált, hiszen pont egy olyan jelenet következett, ahol a főszereplő a fóka és a lamantin közötti különbséget ecseteli. Ilyen az, amikor az élet írja a forgatókönyvet...

Fotó: Albert Kinga / Zoikum

Az egész előadás csúcspontja a lezárás volt. Amikor Emma összeszedte a bátorságát, és kiállt magáért – na meg a tengeri barátaiért –, a színészek körbeállták a nézőteret, és egy óriási műanyag szatyrot húztak a közönség felé. Az emberben olyan érzés támadt, mintha csak ő is a szemétben – vagy éppen a tenger alatt – úszna. 

(Borítókép: Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!