Pilátus, a modern köntösbe bújtatott kortárs politikus

A hatalom érdekes tulajdonsága, hogy megsokszorozza a közösség hatóképességét, ugyanakkor képes az embert olyan cselekedetek megtételére kényszeríteni, amelyeket önszántából nem tenne meg. Ha ez önmagában nem lenne elég, a végrehajtó hatalom fejének lenni minden, csak nem sétagalopp. Az emberben tombol a megfelelési kényszer, de még így sem biztos, hogy valóban megfelelő döntést hoz. 

Az előadás a júdeai helytartó, Poncius Pilátus és Jézus Krisztus bibliai történetét allegóriaként használva, a napjaink bel- és külpolitikájára tett kikacsintásokat sem mellőzve igyekszik megmutatni, mi vonzza a lelkesen szolgáló helytartókat, a tekintélyre ácsingózó tisztségviselőket, a relativizáló kalandorokat, a küldetéstudattól vezérelt zsarnokokat és a megélhetési »megmondóembereket« a nagybetűs Hatalom felé

– áll a Pilátus beharangozójában. 

A függöny mögül egy szürke bundás férfi lép a színpadra. A kabátos alak hallgat – a kínosan fészkelődő nagyérdeműt pásztázza, és szótlanul várja a közönség reakcióját. Telnek a hosszú másodpercek – a csendet egy perc után egy nő kuncogása töri meg, a színész azonban, mintha némasági fogadalmat tett volna, meg se mukkan. Egressy G. Tamás – a darab írója, rendezője és főszereplője –, ha innen nézzük, olyan, mint egy honfoglaló ősapa, ha onnan, akkor meg kiköpött strici. Balról kicsit történelemtanáros, jobbról inkább Kossuth Lajos reinkarnációja. Egyszerre lehetne ez is, meg az is, de mégsem. Egyik sem. Ő Poncius Pilátus – na meg a júdeai prokurátor XXI. századi változata. Egy modern politikus. 

Mit csinál egy prokurátor? Tulajdonképpen semmit. A semmiről magyaráz, magasröptűnek hangzó kijelentéseivel és kérdéseivel bevonja a (pár)beszédbe a közönséget, végül levonja a nem létező következtetést. A hoppon maradt hallgatóság elhiszi, hogy valami értelmes és hasznos, na meg felettébb motiváló és pozitív változásra ösztönző előadást hallott, a se füle, se farka filozofálás, már-már hablatyolás azonban szimpla megtévesztés, amivel a döntéshozó önmagát is becsapja. Elsősorban önmagát. 

A névtelen karakter – jó, hívjuk nyugodtan Pilátusnak, hiszen mégiscsak ez a darab címe – a helytartó bőrébe bújva, mégis modern köntösben adja elő eszmefuttatását. Néha magában beszél, néha közvetlenül a közönségnek címezi mondandóját. Időnként igazat állít, máskor azt sem tudja, mit hord össze. Egyszer suttog, máskor torkaszakadtából ordít. Mindegy is, a nézők isszák a szavait, a bundás férfi pedig elégedett mosollyal az arcán nyugtázza, hogy milyen nagyszerű szónok is valójában. Pont, mint a darab címadó hőse. 

Oké, hogy ő Poncius, de ki a Názáreti? Ki az a szerencsétlen halálraítélt, akinek a sorsa csak félig függ Pilátustól, mert sokkal inkább a saját népe kezében van? Volt. Különben is, a történelemben megannyi Pilátushoz hasonló helytartó volt. Van. Teljesen mindegy, hogy a prokurátor mit mond, a nép úgyis azt a következtetést vonja le a beszédből, amit akar. Ha megkegyelmez a Názáretinek, az a baj, ha nem kegyelmez meg, az a baj. Kinek a pap, kinek a papné. Végtére is, nem lehet egész Júdea kedvére tenni…

És különben is, minek begyakorolni, majd hatalmas átéléssel előadni az ominózus beszédet, ha a népnek már a beszéd elhangzása előtt megvan a saját verziója? És mi van akkor, ha a prokurátor szembeszáll a nép akaratával, és kiáll a saját igazáért? „Bánom is én” – gondolja Pilátus, és fellép a szószékre. A pódium hirtelen elsötétül. A mindent eldöntő beszéd hatalmas siker, csak kár, hogy a nagyérdemű nem hallotta…

A következő előadás október 21-én, 19 órakor lesz.

(Borítókép: Egressy G. Tamás. Fotó: Nagy Dániel)