Addig kell meghallgatni a történetet, amíg van kitől

A holokausztról, a soá által okozott traumáról beszélni és írni nem könnyű. A generációkon átívelő trauma feldolgozása pedig különösen fontos, ám ehhez a még élő túlélők, a leszármazottaik és a világ együttműködése, figyelme kell, enélkül nem megy. Lily Ebert története ezért fontos. A most 97 éves, magyar származású asszony egyike az utolsó túlélőknek, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne hallgassuk meg.

Hangját napjainkban dédunokája, Dov Forman erősíti fel, aki a pandémia alatt a közösségi médián keresztül folytatta dédnagyanyjával annak oktatómunkáját. Közösen jegyzik a Lily fogadalma ( – Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez) című könyvet, mely Lily Ebert szerint azóta készült, hogy 1944-ben az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban töltött jom kippur alatt megfogadta, el kell mondania az embereknek, ami történt, amit átélt, amit ő túlélt, de oly sokan nem, köztük Lily édesanyja és két fiatal kis testvére. A könyv több mint visszaemlékezés a 1944–45-ben lezajlott eseményekre. Lily Ebert komplex, de könnyen olvashatóan megírt memoárja akkor még Engelman Líviaként, a magyarországi Bonyhádon élő kislány történeteként a húszas években kezdődik. A gyermek idilli környezetben és közegben él testvéreivel és szüleivel. Visszavisz minket a gyerekek mindennapjaiba, az iskolába, a testvérekkel közös csínytevésekbe, betekintést nyerhetünk az eltérő mélységben vallásos zsidó közösségek mindennapjaiba, ünnepeibe, egy boldognak és meseszerűnek leírt valóságba.

Persze mi, olvasó már tudjuk, hogy az idilli kép hamarosan darabjaira hullik, talán pont ezért olyan szívbe markoló arról olvasni, hogyan esznek almát a tizenéves gyerekek és tinédzserek sábát napján anélkül, hogy leszednék a fáról – hisz az tiltott –, miközben körülöttük, igaz, egyelőre még csak a távolban, már kezd bezáródni a gyűlölet köre.

Burokban nőttünk fel, akkora biztonságban voltunk a világ minden gonoszsága elől, hogy azt sem tudtuk, létezik gonoszság.

Ez a meseszerű világ alig húsz oldal alatt összeomlik, fordul át őrületbe. Hiába voltak már életben a zsidótörvények, hiába működtek már a halálgyárak Németországban és Lengyelországban, 1944 márciusáig, Magyarország német megszállásáig Lily egyszerűen nem hitte el a hallottakból, hogy mi zajlik Európa szívében. Ahogy sokan mások, ő sem hitte, hogy velük – vagy bárkivel – megtörténhet, amit alig pár hét alatt kellett átélnie. Itt nem a fiatal naivitásáról van szó, a nácik az emberi jóhiszeműséget használták ki. A könyvben többször fel is teszi a kérdést magának és az olvasónak: hogyan lehetne elhinni a hihetetlent?

Mire az Engelman családdal Bonyhádról eljutunk a pécsi gyűjtőtáborig, ahol bezsúfolták őket a marhavagonokba, alig három hónap telik el. A könyvben a pontos dátumokat a háború alatt és után történtekről Lily dédunokájának, Dovnak és a fiatal kutató munkájának köszönhetően tudták feltüntetni a fejezetek elején. A magyar vidéki zsidóság összegyűjtéséről és bevagonírozásáról megrendítő részletességgel számol be a könyv a dédnagymama visszaemlékezései és a dédunoka kutatásai együttesével. Ebert itt nyíltan ír arról is, amiről sokan a mai napig nem mernek beszélni, és amivel nem mernek szembenézni: a magyarok felelősségéről a második világháború alatt elpusztított magyar zsidóság kapcsán. Nem vádol, csupán torokba maró kérdést tesz fel:

Ezekben a deportálást és a táborokat leíró fejezetekben nyert értelmet számomra a kiadás borítója is. Amikor először megláttam a könyvet, akaratlanul is Heather Morris Az auschwitzi tetováló című művére asszociáltam, mely a remek kritikák és nemzetközi fogadtatás után számomra forgatókönyvszerű felépítése miatt hatalmas csalódás volt. Lily Ebert szerencsére rám cáfolt, bár tudom, hogy nem lett volna szabad a borító alapján ítélnem. (A kiadvány gerince egyébként már első ránézésre is tetszett.) A borítón egy nyakláncon lógó medál látható, benne Lily jelenkori portréja és egy közös fotó azzal a két húgával, akivel túlélték a háborút. Lily az édesanyja cipőjében szállt le a vonatról Auschwitzban, a cipő sarkában az anya elrejtett nyakláncával és fülbevalóival. Ez a pár ékszer és Lily két idősebb húga maradt meg a családból a lengyelországi koncentrációs tábort, a másik táborba történő átszállítást és a halálmeneteket követően.

Ebert számára az volt a legfontosabb, hogy két húgát a lehető legnagyobb biztonságban tartsa, s minden napot túléljenek. Sokszor csak a szerencsén múlt a sorsuk, az asszony a mai napig állítja, soha nem adta fel hitét, de abban nem reménykedett mindig, hogy túl fogja élni. Megpróbálja saját történetét egy szélesebb perspektívában elhelyezni, rokonok és más elhurcoltak általa látott cselekedetei és hallott történetei egészítik ki a horrort, amit húszévesen át kellett élnie. Többször kiemeli, 

Mire a háború véget ér, Németországban vagyunk, itt szabadítják fel Lilyt és testvéreit az amerikaiak. Egy amerikai katonától kapta Lily azt a bankjegyet is, mely 75 évvel később – többek között – könyve megírásához is vezetett. Betekintést nyerünk abba, mi történt a kiszolgáltatott, hazátlan, árván maradt túlélőkkel, hogyan fogadták be őket külső nyomás hatására Svájcban, és hogyan fordította el mindenki a fejét, amikor valaki arról akart volna beszélni, ami vele történt.

Tabu, felejtés, túlféltés

Lily életének útja Svájcból a mai Izraelbe vezetett, ahol az első kibucok között élt, majd itt talált munkát, később szerelmet, és itt születtek gyermekei is. Korrajzot kapunk a mindennapjaikról, arról, hogy miként vált egyes családokban, köztük Lilyékében is tabuvá, hogy a holokausztról beszéljenek.

A fordulópontot Ebert számára az Eichmann-per hozta el, amikor először szólalt meg nagy nyilvánosság előtt túlélő a borzalmakról, amikbe belekényszerítették. Ám ekkor sem állt még készen a világ és Ebert sem arra, hogy elmesélje, ami történt. A könyv második felében ennek a megnyílásnak az útját követhetjük végig, ahogy Ebert először más túlélőkkel találkozik, később csoportokat szerveznek, ahogy itt belső konfliktusok alakulnak ki az átélt traumák időtartamán, hatásán vitázva.

Követhetjük Lilyt, ahogy először beszél szakemberrel, ahogy elkezdi lejegyezni emlékeit, amint először, majd másodszor is visszatér Auschwitzba, immár többszörös anyukaként és nagymamaként, ahogy először beszél idősebb diákcsoportnak a vele történtekről, és azt is leírja, ahogy később végül a családja előtt is sikerült megnyílnia. Elmondja, nővére a teljes disszociációt választotta, ahogy oly sokan, mégsem tudja érte hibáztatni, miként a fiatalabb generációk tagjait sem, akik nem merték kérdezni arról, mi történt vele a táborban.

A Lily fogadalma több mint családtörténet. Az asszony teljes nyíltsággal vezet végig minket azon a lelki úton, melyen végig kellett mennie egyedül, mielőtt másokkal is megoszthatta volna történetét. Ír arról, hogy ez a mai napig milyen nehézségeket okoz nála, hogy mindig rak magához valamennyi kenyeret, és hogy miként tört rá pánikroham, amikor kilenc-tíz éves gyerekek előtt kellett előadnia, mert az egyetlen gondolat, ami eszébe jutott, az volt, hogy ezek a kicsik biztosan nem élték volna túl. Generációkon átívelő problémaként felmerül a túlféltés témája és egyéb olyan leküzdendő akadályok, melyeken még dolgoznia kell a világnak.

A lelki utazást több helyen Dov kommentárjai szakítják meg. Ezek üdítő színfoltjai a könyvnek, egyrészt Dov sugárzó optimizmusa miatt, másrészt mert egy másik, jóval fiatalabb szemszögből is megismerhetjük a trauma feldolgozását, illetve betekintést nyerünk abba, miként zajlott a kutatómunka a könyv megírásához, és részben abba is, hogyan lett a legváratlanabb helyen, a TikTokon híresség Dov dédanyja.

Leírva sokkal egyszerűbbnek és kisebbnek tűnhet a fiú szerepe, mint amekkora valójában. Azzal, hogy segít eljuttatni dédanyja üzenetét ezrekhez, milliókhoz – akár írott, akár videós formában –, azért tesz, hogy Lily és a meggyilkoltak tömegének emléke fennmaradjon. Valójában nem Lily maga, hanem dédunokája teljesíti be az asszony 1944-es fogadalmát. Ez pedig rendkívül nagy és fontos szerep: meghallgatni, feldolgozni és másokhoz is eljuttatni a hírét annak, ami megtörtént, hogy többet ne történhessen meg. Ezt pedig addig lehet megtenni, amíg van kitől meghallgatni a történetet továbbadásra. Mert egy idő után már csak a szavak maradnak, melyek fontosabbak, mint gondolnánk. A holokauszt sem a deportálásokkal, a haláltáborokkal és a gázkamrákkal kezdődött, hanem szavakkal.

Lily Ebert, Dov Forman: Lily fogadalma – Hogyan éltem túl Auschwitzot, és merítettem erőt a továbblépéshez

Magyarul Endreffy Kata fordításában jelent meg 2021. október 18-án, a 21. Század Kiadó gondozásában, 3990 forintért.

(Borítókép: Liliy Ebert. Fotó:  Jack Taylor / Getty Images)